A Nők Lapja 2020/37. számának Mese rovata.

Történt egyszer régen, hogy szörnyű szárazság sújtotta a földet. A levelek elszáradtak és lehullottak, a talaj megrepedezett, és mindent belepett a fullasztó por. Olyan sokáig nem esett egy csepp eső sem, hogy félő volt, minden élőlény elpusztul a földön.
A kantuta nevű kis növény, a szomjúságtól haldokolva, minden erejét egyetlen utolsó bimbójába töltötte. A bimbó nőtt és nőtt, amíg végül egy éjszaka kipattant, és virág helyett egy kolibri vált belőle. Az apró madár zümmögve hasította a levegőt, és nyílegyenesen a távoli hegyek felé vette az irányt. Átrepült a Wacracocha-tó felett, saját kis tükörképétől kísérve, de nem állt meg inni egy pillanatra sem. Felrepült egészen a legmagasabb hegytetőig. Pontosan tudta, hová kell mennie segítségért.
A hegy tetején Waitapallana istenség éppen a napfelkeltében gyönyörködött, amikor megérezte a kantuta virág illatát. A kolibri az istenség tenyerén landolt, és utolsó lélegzetével átadta az üzenetét: esőért könyörgött a haldokló világnak. Az istenséget annyira meghatotta a kolibri bátorsága és önfeláldozása, hogy két könnycsepp gördült le az arcán, és a hegyek tövében fekvő tóba hullott. A könnyek hegyikristállyá váltak, és hullámokat vetettek a vízben; a hullámok pedig felébresztették az Amarút.
Az Amarú a tóban szunnyadt hosszú ideje; most felemelte a fejét, teljes testében kinyújtózott – sok mérföld hosszúságú volt –, és szárnyait megfeszítve felrepült az égre. Halfarka volt, feje, mint a lámáé, és egész testét szivárványszín pikkelyek borították. Az árnyéka eltakarta a napot. A lélegzetéből köd támadt a hegyek felett, a farka csapásától jégeső hullott, és a szárnyai alól zuhogni kezdett az eső.
Napokig esett és esett, a szomjas föld pedig itta az esőt. Amikor végre elállt a zivatar, minden kivirágzott, és zöld lomb takarta a fákat. A hegyekből új patakok csörgedeztek, a síkságokat új folyók szelték át. Az égen az Amarú pikkelyei szivárványként ragyogtak fel. Az Amarú visszatért a tóba, a víz alá merült, és ismét elaludt.
A kecsuák hálát adtak az Amarúnak az életet hozó esőért – és azóta is különös szeretettel emlékeznek a kantuta virágból lett kicsi kolibrire, aki megmentette a világot a pusztulástól.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon hogyan végződik a történet?
Próbáld ki most kedvezményesen!