A társkereső alkalmazások jó ideje velünk vannak és egyre több adatunkat követelik, hogy megtalálják számunkra az ideális párt. De hova vezet ez, mit hozhat a jövő?

A társkereső oldalak gyakorlatilag egyidősek a világhálóval (vagyis a world wibe webbel, amely 1992-re állt össze), a legelső modern társkereső, a Kiss.com 1994-ben alakult, amit a Match.com követett 1995-ben. Egy darabig ezek uralták az online randivilágot, aztán 2007-ben jött az első iPhone, ami elhozta az okostelefonok korszakát és két évvel később a randiappokét is: 2009-ben megjelent a Grindr, aztán 2012-ben a máig legnépszerűbb Tinder, 2014-ben a Bumble, hogy csak a legnagyobbakat említsük. 2014-ben volt az igazi bumm, az adatok szerint akkorra csak a Tinderen napi egymilliárdszor húzták egymást jobbra vagy balra a felhasználók, ma pedig már tényleg alig akad olyan tizen- huszonéves vagy harmincas ember, aki ne lett volna fenn valamelyik társkereső appon, ha másért nem, hát poénból. (Természetesen az idősebbek sem maradnak ki a buliból, sőt az Eharmony előrejelzése szerint 2030-ig 30%-kal nő majd a 55-64 éves kor közöttiek aránya a randiappok felhasználói között.)
De mi várható még ezen kívül? Mire készülnek az appok és mit gondolnak a szakemberek? A jövő közelebb van, mint gondolnád, a fejlesztések folyamatosan zajlanak, pedig rengeteg kérdés megoldatlan, főleg, ha adataink biztonságáról van szó.

Jó, hogy vannak, de nem tökéletesek

Az elmúlt 13 évben ezek az társkereső alkalmazások iszonyatos mennyiségű, rövidebb-hosszabb ideig tartó románcot, illetve jó pár csalódást, néhány esetben pedig ijesztő bűncselekményt adtak a világnak. (Angliában egy kétéves statisztika szerint heti 20 Tinderen keresztül elkövetett bűncselekmény történik. Zaklatásba, szexuális erőszakba, ritkább esetben gyilkosságba is fordultak már Tinder randik, legutóbb Utah államból jött a hír május 24-én, hogy egy fiatal férfi azzal hívta fel a rendőrséget, hogy megölte randipartnerét.) Népszerűségük mégis töretlen, hiszen bármi történjék, az ember alapvető vágya az, hogy társ legyen mellette, és ezért sok mindenre hajlandóak vagyunk, nem hogy megadni néhány adatot.
Ezek az appok egy sor kellemetlenséget levesznek a vállunkról:

Egy jó érzékkel jobbra húzott illetővel csetelhetünk, felmérhetjük a terepet, a találkozás előtt kideríthetjük, szimpatikus-e, és ha nem, megspórolhatunk egy unalmas randevút.

(Jó tanács: nem érdemes mindent elhinni, amit a másik állít, sőt érdemes egy képfelismeréssel kezdeni a kalandot. Amikor jómagam is tindereztem, sokszor szúrópróbaszerűen lementettem egy-egy jóképűbb delikvens fotóját, amikre aztán rákerestem Google Imagesben, ami rendszerint fel is ismerte őket, nem meglepő módon nem túl híres, ám sikeres modellek személyében. Na nem azért, mert a modell regisztrált a Tinderen, hanem mert valakik az ő fotóikat használták fel. De ha biztosan valódi az illető, akkor is érdemes lenyomozni a közösségi oldalakon.) Visszatérve a társkereső appok előnyeire: azt is megbeszélhetjük rajtuk, még mindig azelőtt, hogy bármi történt volna, hogy azonosak-e a céljaink, így megspórolhatunk egy rakás randit és pár összetört szívet, ha már az elején nyilvánvalóvá tesszük, hogy kapcsolatot vagy éppen futó kalandot keresünk. Ezek az algoritmusokkal és helymeghatározással működő alkalmazások tehát elképesztően népszerűek, viszont még véletlenül sem mondhatjuk rájuk, hogy tökéletesek. Sőt még csak azt sem, hogy jól működnek, vagy hogy biztonságban vagyunk használatuk közben. És most nem is a fizikai biztonságra gondolok, hiszen egy app (egy jó ideig legalábbis még biztos) nem fog tudni megvédeni egy lehetséges támadástól, hanem az adataink biztonságára gondolok (főleg, ha már a DNS-ünket is rendelkezésükre bocsátjuk). Sok kérdés merül fel, amiken a randiguruk, vagyis ezeknek az appoknak a tulajdonosai, és persze a biztonsági szakértők is már jó ideje gondolkodnak.

Lehet pontosabb

Hesam Hosseini, a Match online társkereső vezérigazgatója (a Match, a Tinder, a Hinge, az OkCupid és a Plenty of Fish nevű randiapp is a Match nevű ernyőcég tulajdonában van) így nyilatkozott az új kihívásokról:

„Úgy érzem, hogy a randiappok megugrották a mennyiségi problémát. De hogy hogy oldjuk meg a minőségi részét az egyenletnek, ez most a kérdés. Mert persze, tök jó, ha egy csomó randira el tudunk menni, de biztos, hogy ez a megfelelő útja annak, hogy tényleg párt találjunk?” Jó kérdés, ahogyan az is, hogy mégis hogyan próbálják meg a tech cégek egyre finomabbra hangolni a találatainkat. Mert hogy erre igény van, hiszen az innovációkkal a társadalom egyre kényelmesebb, előbb-utóbb nem lehet majd őket csak úgy valódi randikra kényszeríteni! Lehet, hogy 10 év múlva már annyira elterjedt lesz a VR (virtuális valóság) technológia, hogy ennek segítségével előrandikat tarthatunk, hogy ne kelljen fölöslegesen személyesen találkozni? Végül is képzeld el: ki sem kell mozdulni, pizsamában, az otthonod kényelmében felhelyezed a VR szemüveget, ami által rögtön egy kellemes étteremben találod magad randipartnereddel, aki szintén a saját nappalijában, egy szál gatyában, chipset majszolva méri fel, bejönnél-e neki az életben. És ha nem okés az illető, nem kell kimenned a mosdóba, hogy lelépj, elég lesz egyszerűen kikapcsolni a szemüveget.

Őrület vagy ez a valóság?

Vagy lehet, hogy a telefonos asszisztensek egyfajta digitális komornyikká, elintézőemberré válnak, és ők róják majd az első, unalmas, ismerkedős köröket a cseten a beállított paramétereink, beléjük táplált érdeklődési köreink és szófordulataink segítségével? Lehet, hogy Sirik (az Apple intelligens személyi asszisztense és tudásnavigátora) és Google asszisztensek hoznak majd össze valódi embereket, miután az asszisztensek összeismerkedtek és úgy ítélték meg, gazdáik kompatibilisek egymással? Ezek most őrülten hangozhatnak, pedig valójában egyáltalán nem vagyunk messze tőle. Főleg, hogy

egy előrejelzés szerint 2031-re a párok 50, 2040-re pedig 70%-a fog randiappon keresztül összejönni,

így nem, hogy nem tűnik el az ismerkedésnek ezen formája, de gyakorlatilag tényleg mindenki találkozni fog velük, ezért egyre jobban kell hogy működjenek. Dawoon Kang, a Coffee Meets Bagel randiapp társalapítója és társelnöke úgy véli, a gépi tanulás és a mesterséges intelligencia lesz segítségre abban, hogy a mára kicsit kiábrándult, és a randizáshoz szkeptikusan álló társkeresők jobb találati esélyekre számítsanak. Az emberek sokszor nem tudják, mit akarnak. Mondanak bizonyos dolgokat, de nem feltétlenül azt akarják valójában. A jobb gépi tanulás (olyan módszerek és algoritmusok, melyek a rendelkezésre álló adathalmazból modellt tanulnak, és ezt felhasználva következtetést tesznek lehetővé a meglévő vagy más/újabb adatokról) jobban a valódi cselekedeteinkhez tudja illeszteni a találatainkat, hatékonyabban, mintha a megfogalmazott vágyainkhoz illesztené őket.

A gép tanul, te hagyod

Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Azt, hogy a mesterséges intelligenciát beengedjük az életterünkbe, a profiljainkba, hogy hozzáférhessen olyasmikhez is, mint hogy mennyi időt töltünk az appban, milyen az érdeklődési körünk. Engedélyt adunk majd neki arra, hogy lássa, a korábbi találatainkkal, vagyis match-einkkel milyen témákról csetelünk(!), milyen arányban húzzuk jobbra a felbukkanó felhasználókat, milyen hosszú ideig tart, amíg reagálunk egy üzenetre, de még ahhoz is, hogy általában mi kezdeményezzük-e a beszélgetéseket, esetleg várunk, hogy ránk írjanak. Ha pedig tényleg szabad bebocsátást nyer

a mesterséges intelligencia az app által tárolt adataink szinte összeséhez, akkor azt is tudja majd, hogy milyen ember vagy: időben befizeted-e a számláidat, mennyit edzel,

milyen zenéket szeretsz, mely sorozatokat nézed, de a telefonodban tárolt fotókhoz is hozzáférhet. Hogy miért? Mert az alkalmazásnak már most engedélyt adtál ehhez, hiszen onnan töltötted fel profilképed. Ezeket az infókat aztán elemzi az AI (mesterséges intelligencia), és olyan embereket dob fel nekünk, akikkel nagyobb eséllyel egyezünk.

Muszáj odaadni az adatainkat?

Vesztésre állunk

Keleti Arthur kibertitok jövőkutató azt mondja, hogy nem állunk jól az adatvédelmi „harcban”. „A jövőben tehát minél több adatunkat akarják majd összeforgatni mások adataival, hiszen nem tudja megmondani az app, hogy ki illik hozzád, ha nem tud rólad minél többet. Ez az alapvető gond, és senki nem tudja még, hogy kellene jól és biztonságosan csinálni. Most már fotókat is lehet generálni, és a jövőben szerintem ez adhat például egyfajta védelmet. Például hogy generálsz egy olyan fotót, amin nem te vagy, hanem egy nemlétező személy, de olyan, aki eléggé hasonlít rád, így ha a másiknak az a fotó tetszik, akkor jó eséllyel te is tetszeni fogsz – mégsem tudja pontosan, hogy nézel ki. Ez persze kétélű fegyver, hiszen így olyan embereket tudunk gyártani, akik soha nem léteztek, és ez megint egy sor visszaéléshez vezethet.  De egyelőre vesztésre állunk, hiszen itt vannak az adatbrókerek, akik adják veszik adatainkat, ez egy több száz milliárd dolláros biznisz.” A jövőkutató szerint a jövőben születhetnek olyan alkalmazások, amik majd vigyáznak az adatainkra, és figyelmeztetnek, ha olyasvalamit akarunk megosztani, amit később megbánhatunk – de ez még a jövő zenéje. „Ez a technológia ma még csak arra képes, hogy mondjuk szól, ha nincs csatolmány, pedig az e-mailben azt írtad, hogy csatolsz valamit. De arra nem tudnak figyelmeztetni, hogy ennek az embernek ezt nem biztos, hogy el kellene küldened.”

Keleti Arthur

De tényleg elkerülhetetlen, hogy mindent tudjon rólunk a mesterséges intelligencia? Keleti Arthur kiberbiztonsági szakértő, kibertitok jövőkutató, az Informatikai biztonság napja alapítója szerint igen. „Annak érdekében, hogy az algoritmusok meg tudják mondani, hogy mi mit szeretnénk, meg kell bennünket ismerniük. Hasonló módon működik ez, mint amikor az ember bejárónőt alkalmaz: kíváncsi rá, arra, hogy milyen ember, hiszen a bizalmába fogadja, lakáskulcsot ad neki. Ezért sok-sok kérdést tesz fel neki – és ő válaszol, ahogy mi is válaszolunk, ha mi keresünk állást és bennünket faggatnak. Amikor viszont egy app akar hasonló módon tudni rólunk részleteket, annak érdekében, hogy összehozzon valakivel, akkor aggódni kezdünk – hozza közelebb az elvontnak tűnő témát a szakember. – Pedig ugyanarról van szó. Csak amikor te emberként adatokat gyűjtesz valakiről, akkor azt gondolod, hogy mivel te kérdezed, ezek az infók jó helyre kerülnek, hiszen egy integráns ember vagy, te magad leszel az adatvédő, az adatgazda. Az emberek magukban nagyon hisznek, ezt a képességüket általában túl is becsülik. Amikor viszont egy algoritmus csinálja ugyanezt, azért félnek tőle, mert nem emberi, egy cég áll mögötte, az általa kezelt adatok kormányokhoz juthatnak el.” És hogy mennyire nem alaptalan a félelmünk amiatt, hogy sérülékeny helyen vannak az adataink, arról szintén elég egyértelmű véleménye van a jövőkutatónak: „A Tindernek például még nemrég is volt olyan sérülékenysége, ami lehetővé tette azt, hogy egy hozzáértő kivegyen az adatbázisból neki tetsző emberekről szóló infókat. Egy kicsit ügyeskedni kellett persze hozzá, de olyan felhasználók adatait lehetett letölteni, akik ehhez egyébként nem adtak hozzáférést az applikációnak. Ezeket a hibákat sorban próbálják befoltozni a gyártók, de

a Kaspersky (egy számítógépes biztonsági megoldásokat kínáló cég – a szerk.) nem is olyan régi kutatása alapján a ma ismert és kedvelt alkalmazások közül mindnek van olyan komolyabb hibája, ami miatt hozzáférhetnének adatainkhoz.”

 De mégis ki és miért akarná felhasználni az adataimat? Bárki, aki valamiért ártani akar nekünk, és ehhez még csak hackernek sem kell lennie, tehát abszolút legálisan, a randiappok lehetőségeit kihasználva is okozhat nekünk fejfájást. A helymeghatározás miatt például minden eddiginél egyszerűbben lehet kémkedni emberek után. Ez pedig már nem is hangzik olyan jól, ugye? Dehát ez van, a szerelem nem jön csak úgy magától, áldozatokat kell hozni érte. Egy-egy adatlopás zsaroláshoz, perekhez, házasságok tönkremenéséhez vezethet, és ezek olyan helyzeteket, amelyeket nem csak a filmekben láthatunk, elvégre már ma is bizonyítékként lehet felhasználni mondjuk válási perekben netes beszélgetéseket és fotókat. 

Az Ashley Madison-ügy

Hogy mennyire nem sci-fi az, hogy mondjuk egy randiapp felhasználóinak adatai nyilvánosságra kerülnek, azt az Ashley Madison nevű, nem titkoltan házasságtörő afférok összehozására létrehozott online randioldal példája bizonyítja. A 2001-ben alapított oldalt 2015-ben törte fel egy máig ismeretlen hacker csoport, így mind a kb. 30 millió felhasználó profiljához hozzáfértek. Azt követelték, hogy zárják be a morálisan megkérdőjelezhető site-ot, különben az összes felhasználó adatát nyilvánosságra hozzák.

A cég nem vette komolyan a fenyegetést, a hackerek pedig 2015 júliusában nyilvánosságra hozták az adatokat a darkweben.

Születési adatok, email címek, jelszavak, szexuális preferenciák, telefonszámok, fizikai címek, felhasználó nevek, banki tranzakciók kerültek nyilvánosságra, mind azt bizonyítva, hogy a hozzájuk tartozó ember házasságtörő szándékkal volt jelen az oldalon. Főleg amerikai felhasználók voltak ezek, de természetesen a világ minden tájáról akadtak áldozatok. Akkoriban az Index újságírói csak szúrópróbaszerűen ugyan, de egy rakás híres magyar embert is felismertek a közzétett adatok alapján. Találtak volt magyar minisztert és helyettes államtitkárt, írót, NB1-es focistát, de lelkészt, újságírót és neves jogászt is. Házasságok ezrei és rengeteg ember élete ment tönkre a közzétett adatok miatt szó szerint is, hiszen voltak, akik öngyilkosságba menekültek a szégyen elől. Nem véletlen tehát, hogy félteni kell adataikat. Az Ashley Madison egyébként újra virágzik 2019-ben már újra 60 millió tagja volt.

Hogy jósolják majd meg a kémiát?

Tehát ahhoz, hogy jobb találatokat kapjunk, több adatra lesz szüksége az appoknak, de ez még mindig nem elég ahhoz, hogy azt is megjósolja az AI, hogy a kémia vajon működni fog-e a felek között. Márpedig anélkül nyilván semmit nem ér az egész, hiszen kell a fizikai kontaktus ahhoz, hogy két ember kiderítse, valóban vonzódnak-e egymáshoz.

Gyilkosokat buktat le a rokonok DNS adó mániája

Persze jó oldal is lehet a dolognak, több gyilkosságot is megoldottak így az elmúlt években ezeknek a nyílt forráskódú családfakutató adatbázisoknak a segítségével. A legíresebb ügy 2018-ban volt, amikor is több évtizedes DNS-minta vezetett el a Golden State Killerhez, aki a 70-es és 80-as években tartotta rettegésben Kaliforniát. Az ügyön sokáig dolgozó, már nyugdíjas nyomozó ötlete volt a dolog (hogy töltsék fel a DNS-t egy ilyen oldalra), aminek köszönhetően augusztus 21-e óta már életfogytig tartó börtönbüntetését tölti a szörnyeteg, akihez 13 gyilkosság, valószínűleg több, mint 50 nemi erőszak és több mint 100 betörés köthető. A napokban is ez az önkéntes DNS adás mánia segített megoldani Svédországban egy kettős gyilkosságot. 2004-ben egy 8 éves kisfiút, majd a gyilkosság szemtanúját, egy 56 éves nőt szurkáltak halálra, és ugyan a gyilkos DNS-nyomot is hagyott a helyszínen, 7000 ember kihallgatása, 5000 emberen elvégzett DNS-vizsgálat és 40 ezer oldalnyi vizsgálati anyag sem volt elegendő ahhoz, hogy megtalálják. Az áttörést végül itt is azt hozta, hogy a helyszínen talált DNS-t végül betáplálták egy ilyen kereskedelmi célú adatbankba, és a DNS-bankban talált részbeli egyezés alapján egy genealógus felállította a tettes családfáját (egészen a 18. századig), ami végül két fivérre szűkült, és közülük valóban a fiatalabbik volt a gyilkos. 

John Meyer, a Once nevű randiapp CEO-ja szerint a randiiparnak egyáltalán nincs szándékában olyan algoritmust kreálni, ami tökéletesen működik, hiszen az az érdekük, hogy minél több felhasználó legyen, akik a lehető legtöbb időt töltenek az appon, elvégre ők ezzel tudnak pénzt csinálni. „Az az ideális egy randiapp számára, ha olyan profilokat kínál fel a felhasználóknak, amelyek elég jók lehetnek, de nem tökéletesek. Hiszen így fog az ember randizni is, tehát sikerélménye lesz az app miatt, de végül mindig visszatér az alkalmazáshoz, miután ezek a társkereső próbálkozások az életben kudarcot vallanak”- mondta. És akkor elérkeztünk a leghátborzongatóbb részhez: az elmúlt években egyre népszerűbb lettek azok a szolgáltatások, amelyek egy egyszerű DNS-teszttel képesek felfedni a felhasználók etnikai hátterét, sőt még potenciális rokonokat a figyelmükbe ajánlanak. Emberek milliói pedig önszántukból járulnak hozzá ehhez nyálmintáikkal (tavaly tavasszal 26 millió mintáról beszéltek), magyarán dalolva adják oda minden genetikai információjukat. És ha ilyen miatt odaadjuk örökítőanyagunkat általunk nem ismert cégeknek, akkor miért ne adnánk azért, hogy megtaláljuk párunkat? Ez önmagában nagyon félelmetes intim szféránk védelme szempontjából, elvégre nem kell ahhoz túl sok sci-fit nézni, hogy elképzeljük, mi módokon lehet visszaélni ezzel.

DNS-ünk közkinccsé bocsátása tényleg a tökéletes pár megtaláláshoz vezethet?

Régóta halljuk, hogy milyen fontos a szaglás a párválasztásban, hogy ez alapján szűrjük ki azokat, akikkel párosodva ideális utódokat nemzhetünk.  Az ilyen pártaláló appok egyébként nem a jövőben léteznek, hanem már most is jelen vannak, ilyen például a Pheramor, DNA Romance, és az Instant Chemistry.

A génalapú társtalálás úttörői (a tudósok egyébként nem feltétlenül gondolják azt, hogy ez egy működőképes modell lehet) azt vallják, hogy bizonyos gének, amelyek az immunrendszerünkhöz kapcsolódnak (fő hisztokompatibilitási komplex, vagyis MHC) irányítják azt, hogy kihez vonzódunk. Kísérletek bizonyították, hogy az emberek a tőlük eltérő MHC génekkel rendelkező, azaz a sajátjuktól különböző immunrendszerű emberek szagát részesítik előnyben. Ezek az appok, és gyaníthatón hamarosan egyre több app tehát az emberi feromonokra (bár tudományosan továbbra sem bizonyított, hogy ezek léteznek), a genetikai alapú vonzalomra és a vonzó génekre hivatkozva kínálják a szerelem ígéretét, annak ellenére is, hogy ennek elég ingatag az alapja. A tudomány álláspontja szerint egyébként a párkeresés tényleg működhet genetikai alapon, de nem ezekkel a módszerekkel. Viszont ha működhet, akkor valószínűleg nem kell már túl sok évet várni ahhoz, hogy valaki rájöjjön, mégis mi a legjobb módja, és még többen bocsátják majd közkinccsé DNS-üket a cél érdekében.
Persze mondhatnánk, hogy mindez szörnyű, hiszen soha semmi veheti fel a versenyt azzal, amikor két ember először megpillantja egymást, megtetszenek egymásnak, majd valódi udvarlási folyamat és egymásra találás történik tele libabőrös pillanattal, gyomorban repdeső pillangókkal. Dehát ez van, mi okozzuk ezt magunknak, a jövő randizása kétségtelenül a kibertérben kezdődik továbbra is. A fejlesztők szerint az is egy biztos irány, hogy az appok szeretnék elkerülni azt, hogy az embereket nagyon kellemetlen élmények érjék. Mire gondolunk? A ghosting nevű jelenségre például, amikor egyik fél egyszerűen eltűnik, szellemmé válik, akár több, jól sikerült randi után. Tehát csak azért, hogy elkerülje a szakítással járó kellemetlenséget, inkább kínzó bizonytalanságba sodorja a másikat. De ha hihetünk a szakembereknek, az egyre többet tudni akaró algoritmusok hamarosan még ezt is kiszűrik majd nekünk.
Ahogyan meglehet, hogy ezzel együtt kiszűrik a véletlen csodáit, egy-egy teljesen összeférhetetlennek tűnő, mégis meglepően jól működő, gyönyörű kapcsolat csodáját is. 

(Forrás: Mashable.com, Wikipedia)

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!