Sztárom a párom: Cseke Eszter és S. Takács András mesélnek egymásról

Együtt dolgozni, együtt élni nem biztos, hogy egyszerű. Vagy mégis? A Nők Lapja 2020/35. számának interjúja.

Együtt dolgoznak, együtt élnek, együtt nevelik a kisfiukat, kis túlzással azt is mondhatnánk, összenőttek. Szegő András párhuzamos kérdéseivel arra volt kíváncsi, vajon tényleg annyira egyformák-e, vagy azért vannak még eltérő vágyaik, önálló terveik.

– A Prima Primissima díj átvételekor melyiktek mondta a köszönőbeszédet?
ESZTER: Közösen mondtuk, egymás szavába vágva. Megbeszéltük előtte, hogy azoknak szeretnénk megköszönni, akiktől a legtöbbet tanultuk.
ANDRÁS: Utána az átadó szervezői meg is feddtek, hogy csúszás lett a sok névből, pedig én azóta is azon bosszankodom, hogy volt, akit kihagytunk. Ott ült a nézőtéren Eszter édesapja és a nővére, a szüleim, Vitray Tamás, és ők még nálunk is jobban örültek neki, hogy mi kaptuk a díjat. Ezért még a nagy nemzetközi díjaknál is többet jelentett ez a díjátadó.

– Egyetértettetek abban, hogy mire is költsétek a kapott összeget?
ESZTER: A korábban kapott Junior Prima-díjat prózai dologra költöttem: vettem egy autót. A felnőtt díjnál érettebb voltam, már egy párt is alkottunk, és nem volt kérdés, hogy az életünkbe fektetjük.
ANDRÁS: Egy évvel korábban az én Junior Prima-díjam hétezer eurójából elutaztunk a Gázai-övezetbe, és leforgattuk az első filmünket, az On the Spot próbaadását.

– Hogyan ismerkedtetek meg?
ANDRÁS: Megláttuk egymást az egyetemen, fények villantak, megszólalt a szférák zenéje, és mi egymás karjaiba bódultunk… De nem így történt.
ESZTER: Nagy szerencse, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen osztálytársak lettünk. Az volt a varázslatos, hogy nem tudtunk olyan vad ötlettel előállni, hogy az ne lobbantotta volna fel a másik fantáziáját, és ne késztetett volna további álmodozásra bennünket. Egyre jobban tudtuk egymást navigálni a szakmában, a világban és végül az életben is.

– Hogyan osztjátok meg a munkákat egymás közt?
ANDRÁS: Egy-egy nézésből pontosan tudjuk, hogy ki kit vesz a kamerával, és az is természetesen adja magát, hogy melyik szereplő kinek nyílik meg jobban.
ESZTER: Az itthoni munkánkat ma már jobban felosztjuk, mint az elején. Andris inkább a produkció menedzselését, a produceri feladatokat viszi, én a rendezésben és az utómunkában veszek részt többet.

– Melyikőtök a dominánsabb, ki az alkalmazkodóbb egyéniség?
ESZTER: A családi életben szerintem én vagyok az alkalmazkodóbb, a munka terén azonban helyzettől, feladattól függően sűrűn változik a helyzet.
ANDRÁS: Már a munkánk is elég komoly alkalmazkodást és újratervezést igényel, az elmúlt tíz év felét külföldön töltöttük, állandóan új országok, új kultúrák megismerésével. Mást se csinálunk, mint alkalmazkodunk.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Kritikusabb helyzetekben ki dönt?
Miért szeretnek egymással dolgozni?
Van-e olyan tervük, amelyet okvetlenül szeretnének még megvalósítani?
Próbáld ki most kedvezményesen!