Így köszönünk mi, avagy az üdvözlés rövid története a Nők Lapja 2020/35. számának Korok rovatában.

Találkozáskor a megszokott kézfogás helyett lassan világszerte a könyökünket érintjük össze: lám, a koronavírus még az etikettet is átírja, és új illemszabályokat teremt. Pedig a kézfogás igen régi rítus, már az ókori vázákon és sírköveken is megörökítették. 

Több mint ezer éve csináljuk, legelső ábrázolása az időszámításunk előtti 9. századból való: egy asszír uralkodó és egy babiloni király fog rajta kezet. Leghíresebb a berlini Pergamon Múzeumban látható faragvány, amely két csatába induló ókori katona kézfogását ábrázolja. A homéroszi eposzokban már írásos nyomát is megtaláljuk a gesztusnak. Igaz, valamikor nem embertársi szeretetből, hanem bizalmatlanságból nyújtották üdvözlésre őseink a kezüket. A felek ezzel bizonyították, jó szándék vezeti őket, nincs náluk fegyver. Ezt a tényt a magyar „itt a kezem, nem disznóláb” mondás támasztja alá a legékesebben, disznólábnak hívták ugyanis a középkorban a kisméretű, régi mordályokat.

A kvékerek szerették 

A kézfogást komplexitása és demokratizmusa emelhette hosszú évszázadokon át a legnépszerűbb üdvözlő formák közé: szinte minden örömteli vagy éppen szomorú élethelyzetben mindenhol alkalmazható volt, és társadalmi helyzettől függetlenül bárki számára lehetővé tette a kapcsolattartást. A kvékerek, a 17. században Angliában alakult vallási közösség tagjai ismerték fel, hogy míg a meghajlás a társadalmi egyenlőtlenség egyik jelképe, a kézfogás a felek egyenrangúságát bizonyítja.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Hogyan köszönünk a nagyvilágban?
Sok kultúrát érzékenyen érintett a WHO pandémiára vonatkozó javaslata - pontosan miért?
A hajbókolás rövid története.
Próbáld ki most kedvezményesen!