Marie Colvin brutális dolgokat élt át. Riportjaival életeket mentett, és a fontos tudósításokért elment a végsőkig.

Salátára olvastam Robert Capa Kissé elmosódva című életrajzi könyvét, ahogy Anna Politkovszkaja Orosz naplóját is, és kétszer is megnéztem az amerikai riporter, James Foley munkásságáról szóló filmet, akinek lefejezését az ISIS videóra vette, és nyilvánosságra hozta az interneten. Nemrég pedig a legendás Marie Colvinról néztem meg a Személyes háború című alkotást.

Mindig érdekelt, mik lehetnek azok a belső motivációk, amelyek elvisznek egy újságírót odáig, hogy olyan döntést is meghozzon egy tudósításért, amelyről jól tudja, de legalábbis sejti, hogy az életébe  kerülhet.

A Riporterek Határok Nélkül (RSF) 2019-es jelentése szerint tavaly 49 újságíró halt meg, amely a haláleseteket nézve a legalacsonyabb szám az elmúlt 16 évben. A legtöbb áldozat a jemeni, szíriai, afganisztáni konfliktusok tudósításai során vesztette életét, és bár megnyugtató, hogy a számok csökkennek, az újságírás továbbra is veszélyes szakma – háborúk nélkül is. Hiszen akadnak olyan helyek a világban – és nem csak az olyan diktatórikus országokban, mint Kína – ahol elég csak kormánykritikusnak lenni, vagy a hatalmon lévő emberek számára nem tetsző igazságról írni, hogy veszélybe kerüljön az életünk. Gondoljunk csak a már fent említett Anna Politkovszkajára, az orosz független sajtó egyik utolsó bástyájának, a Novaja Gazetának az újságírójára, akit a saját lakása előtt lőttek le, csak mert nem tudták máshogy elhallgattatni. Oroszországban egyébként, ahol újságírás címén a kormánypropaganda visszaböfögése folyik, nem ritka, hogy újságírókat ölnek. Sőt, Vlagyimir Putyin vezetése alatt drasztikusan csökkent az országban a független sajtóorgánumok száma és Politkovszkaján kívül több újságírót is szó szerint kivégeztek.

Nem a fronton, nem egy fegyveres konfliktus közben ölték meg őket, hanem a saját papírforma szerint demokratikus országukban.

Máshol, ha nem is az életüket veszik el, de börtönbe zárják a nem kívánatos zsurnalisztákat, mint Törökországban, ahol  hozzávetőleg 165 újságírót börtönöztek be a 2016-os puccs óta, és a kormány hatalmas nyomás alatt tartja a török médiát. Fehéroroszországban, ahol jelenleg is nagy tüntetések folynak (ezekről részletesebben itt olvashatsz – a szerk.), az újságírókat vegzálják, korlátozzák munkájukban. Mexikóban pedig szó szerint szintén sorra halnak meg az újságírók, az RSF szerint ez a világ legveszélyesebb helye számukra. Szíria mellett.
Utóbbi helyen, pontosabban Homsz városában halt meg 2012-ben a híres haditudósító, Marie Colvin is, amikor a kormányerők tüzet nyitottak egy rögtönzött médiaközpontra. Kollégája, Rémi Ochlik is az áldozatok között volt, mindketten hónapok óta a polgárháborúba torkolló véres eseményekről tudósítottak. A huszonnyolc éves Ochlikot az egyik legtehetségesebb fiatal francia fotóriporternek tartották, több elismerést is elnyert képeivel, 2011-ben World Press Photo-díjat is kapott líbiai sorozatáért. Az 56 évesen meghalt amerikai újságíró, Marie Colvin pedig a brit Sunday Timesnak dolgozott. Az HBO-n is elérhető Személyes háború című életrajzi filmjében azt mondta: „Ha háborús övezetből tudósítasz, megölhetnek, vagy másokat ölnek meg. És mindegy mennyire félsz, menned kell tovább, hogy végig dokumentáld a szenvedést.” 

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Hogyan vesztette el a fél szemét Colvin?
Miben volt más, mint a kollégái? És ők hogyan emlékeznek rá?
Miért viselt extravagáns fehérneműket terepen?
Próbáld ki most kedvezményesen!