A Nők Lapja 2020/34. számának Irodalom rovata.

– Ébresztő, lajhár-királykisasszonyok! – robogott be apánk a lakásba egy szombat reggel, majd leráncigálta a takarót rólam és Hugiról.
Anyánkról nem kellett, mert ő már jó ideje az ablaknál ült, és éppen a több ezer használt nejlonszatyorból alkotott jegesmaci pofáját gyömöszkölte nagy műgonddal.
Valami ételszerűt tömködtünk sietősen a szájunkba, aztán komoly katonai menetben lépdeltünk apánk nyomában az ártéri erdő felé.
Kedvenc helyünk egy vízmosás volt, a meder felett kifordult fatörzsek íveltek át, zöldes hidak gyanánt. Kérgüket, mint a mozi lecsaphatós plüssüléseit, bársonyos moha borította, és mi választottunk egyet-egyet, lovaglóülésben kikúsztunk a mélység fölé, majd felvettük a nevezetes lajhártartást. Kezünk-lábunk lecsüngött, szuszogásunkat pedig apránként lelassítottuk, amennyire csak lehetett.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon hogyan végződik a történet?
Próbáld ki most kedvezményesen!