Mindenki nosztalgiázik, de nem mindegy, hogy hogyan!

Tudom magamról, hogy melankolikus és nosztalgikus alkat vagyok: őszintén hiszem, hogy olyan boldog soha életemben nem leszek már, mint amikor gyerekkoromban medúzákat gyűjtöttem a nagypapámmal, egyméteres távolságra elhelyeztük őket egymástól és vékonyan beszórtuk a hófehér homokkal, majd a Balti-tenger dűnéinek bokrai mögül lestük, hogy a strandolók nem tudnak ellenállni a tökéletes homokfélgömbnek és kéjesen belelépnek a kocsonyás állatokba. Nyolcévesen ez a boldogság minden forrását magába foglalta: a nagypapámat, a tengert és a rosszalkodást. Ide vonatkozóan muszáj megjegyeznem, hogy a medúzák partra hurcolása állatkínzásnak minősül, úgyhogy ma már nem tennék ilyet.
Sokan a rendszerváltás előtti ételeket idézik fel hatalmas szeretettel, holott lássuk be, a régi fajta Túró Rudi nem volt a desszertművészet csúcsteljesítménye azzal a zsíros kakaós bevonóanyaggal. Most a koronavírussal járó korlátozások alatt két barátnőm is újranézte a Jóbarátok című sorozatot, mert valamiért megnyugtatónak találják, és nosztalgiával beszélgettek a sorozat történéseiről. Én sajnos ebből anno kimaradtam, így nem tudtam részt venni a régi időket idéző csacsogásban sem.

Rendezetlen emlékek

A nosztalgiának számos jelenleg fellelhető definíciója van, de a pszichológián belül hagyományosan sokszor negatív megítélés alá esett: mentális zavarnak, leginkább a depresszió egyfajta megnyilvánulásának tekintették, holott teljesen univerzális érzés, a kicsi gyereken kívül mindenki érez ilyet. Más ötletek is felbukkantak különféle forrásokban: a démoni megszállottságtól kezdve az éretlenség vagy a túlzott függőségnek a jeleként is értelmezték a nosztalgiára való hajlamot, de ezeket az elméleteket még a kezdetleges pszichológia is hamar elutasította. Sok szerző a nosztalgiát a honvágyhoz hasonló érzésnek tartotta, és – amilyen módon a honvágy rossz hatással van például a katonák teljesítőképességére, amikor sokáig az otthonuktól messze szolgálnak – a nosztalgiát is valamilyen módon az embert gyengítő érzésnek tekintették; ebben azonban alapvetően tévedtek.
Ma már normatív vágynak tekintik a nosztalgiát, amely arra irányul, hogy az embernek értékkel rendelkező múltja legyen, tehát definíciószerűen a nosztalgia egy szentimentális kapcsolódás és pozitív érzelem a múlt iránt.
A nosztalgikus emlékek voltaképpen bármivel lehetnek kapcsolatosak, de általában fontos események, illetve szerelmi, baráti és egyéb szociális kapcsolatok kapcsán merül fel. Az érzés akkor a legerősebb, ha az emlék kellemes és egyszerre visszafordíthatatlanul a múltba került, azaz semmilyen módon nem lehet megismételni az érzést kiváltó egykori élményt. Ezért is hajlamos talán az ember jobban a nosztalgiára, ha idősebb, mint fiatalkorában. A fiataloknak is vannak ugyan visszafordíthatatlanul elveszett, múltbéli boldog pillanataik, de ezekre csak bizonyos esetekben fókuszálnak, hiszen annyi minden áll még előttük is. Ez az érzelem önmagában mindig pozitív élményből indul ki, bár lehetnek negatív elemei is, ami miatt sokszor keserédes a megélése. A közmegegyezés úgy szól, hogy az ilyen típusú emlékek általában rózsaszín szemüvegen keresztül jelennek meg, azaz a múltat jobbnak tartjuk, mint amilyen valójában volt.

Ilyen értelemben a nosztalgia a múltnak a torzítása is, de valójában csak olyan mértékben, ahogyan az emlék a pozitívra fókuszál és nem a negatívra, azaz nem tagadja teljesen a negatívat sem, csupán nem arra helyezi a fókuszt.

A nosztalgiát többféle esemény is kiválthatja: magától értetődő, hogy érezzük egy osztálytalálkozón, vagy ha régi képeket nézegetünk, vagy olyan helyeken, ahova hosszú idő után visszatérünk. Olyan is gyakran előfordul, hogy egy kellemes emlékekhez köthető dal hatására tör elő, de a legintenzívebben és legváratlanabbul az illatok hívják elő. Ennek az az oka, hogy az orr – némileg leegyszerűsítve – közvetlenebb kapcsolatban van az agy emlékeket tároló részével, mint a szem vagy a fül. Ezért is idéződhetnek fel az almás pite illatának hatására nagyon erős, viszont nem pontos, hanem rendezetlen jellegű emlékek. Az illattól máris a dédimama almás pitéjén nosztalgiázhatunk, és ezzel immár tudatosabban is előhívhatjuk a vele kapcsolatos egyéb emlékeket is.
Én például, amikor a Cacharel Eden nevű parfümjének illatát érzem – amit mindig meg is szagolok, ha olyan parfümériában járok, ahol tartják – azonnal 1992-be repülök, és az Eden illata az egykori lakásunk hatalmas, mintás szőnyeggel leterített folyosóját idézi fel, ahol gyerekként a tükör előtt magamra fújtam. (Az illatok és az emlékek szoros kapcsolatáról bővebben ebben a cikkben is írtunk már – a szerk.) Ez a folyosó csak ilyenkor jut eszembe, hiszen ha tudatosan arra a lakásra gondolok, akkor nyilván nem a folyosó, hanem az egyéb szobák jutnak eszembe, ahol lényegesen több időt töltöttem.

Személyes, szociális, patológiás

Pszichológiai kutatások alapján az emberek nagyjából ötven százaléka egy héten legalább egyszer tapasztal nosztalgiát, de tizenöt százalékuk minden nap nosztalgiázik. Érdekes módon az erre való hajlam nagyon jellemző húszéves kor körül – talán a gondtalan tinédzserévek elmúltával – a gyerekkor iránt, majd csökken nagyjából ötvenéves korig, aztán ismét egyre jellemzőbb lesz, és fokozatosan egyre erősebben van jelen egészen az élet végéig.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Mi különbözteti mag a nosztalgiát a többi emberi érzéstől?
Mikor beszélünk kóros nosztalgiáról és milyen pszichés károkat okozhat?
Próbáld ki most kedvezményesen!