Kevesen gondolunk rá, de ettől még tény: a születés mellett a halállal is sokat ártunk a bolygónak.

Halottat látni mindenképpen megrázó dolog annak, aki nem az egészségügyben vagy a temetkezésben dolgozik. Először akkor láttam embert meghalni, amikor a dédnagymamám, a századik születésnapja előtt néhány héttel elesett és vélhetőleg agyvérzést kapott. Mivel a családunkkal élt utolsó éveiben, és a háziorvos nem javasolta, hogy vigyük kórházba, mondván, hogy semmiképpen sem fog tovább élni, legfeljebb néhány nappal tovább szenvedni. Anyám és a nagymamám gondoskodott róla abban az öt napban, amikor már minden eldőlt, és csak idő kérdése volt, hogy mikor adja fel a teste a küzdelmet. Nekem és a család férfitagjainak ez megrázó volt, hiszen a mindig akaratos, de nagyon élelmes és élénk dédit láttuk szó szerint megszűnni. Az első napokban valószínűleg félt, mert nem tudta kifejezni magát, aztán már csak némán feküdt az ágyban és a kezei elkékültek. Kihívtuk a papot, mert hithű katolikus volt, és tíz perccel az ezekszerint várva várt utolsó kenet után egy nagy sóhajtást követően meghalt. Én ezelőtt sosem láttam halottat, és valami furcsa félelem kerített hatalmába. A nagymamám és az anyám azonban, akik még egy más világban nőttek fel, amikor mindenki maga gondoskodott a halottairól, szivaccsal megmosdatták, mert olyan volt, mintha leizzadt volna a meghalásban és szépen felöltöztették. A legmegrázóbb azonban nem is a halál volt az egészben, hanem az a pillanat, amikor a halottszállítók a lepedőbe csavarva levitték a lépcsőn a testet, ami már nem emlékeztetett a dédire, mert olyan kicsinek tűnt, talán húsz kilósnak, és belehelyezték egy fémkoporsóba. Nem tudom, miért, de hányingerem volt a látványtól és én nem kísértem el a krematóriumba, anyám azonban igen.

A halál gyakorlati aspektusa

Kevesen gondolkodunk a halál kapcsán azon, hogy mi lesz a testünkkel, miután már nem élünk, de erről is lehet, illetve van, akiknek kell is beszélni. Éves szinten több mint 50 millió ember kénytelen elhalálozni, egy ideje megfigyelhető, hogy a temetkezésben is átvették az uralmat ökotrendek. Mint szinte minden, ami végül nagy pénzt hoz, ezek is az USA-ban jelentek meg. Ennek oka nem kizárólag az, hogy a temetkezésben dolgozók, illetve az őket kiszolgáló mérnökök között olyan sok lenne a környezettudatos ember, hanem inkább az, hogy az emberek környezetvédelmi igényeivel is lehet egész jól keresni, legalábbis az USA-ban és Nyugat-Európában. Ettől függetlenül nem rossz dolog az, ha a halottunk utolsó útja nem hagy akkora ökológiai lábnyomot, mint a hollywoodi sztárok privát jetes kiruccanásai, még ha amikor gyászolunk valakit, nem is ezek a szempontok a mérvadóak.

A halál önmagában nem is olyan félelmetes, hiszen ahogyan Epikurosz is megmondta, hogy „ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor viszont a halál megérkezik, mi már nem létezünk.”

Viszont amikor egy szerettünket temetjük, nem a meghalás pillanatával vagy folyamatával szembesülünk, hanem a nemlétezés problémájával. A temetkezési vállalkozók ennek a problémának az egyetlen gyakorlati aspektusát oldják meg, ennek pedig újabb módjai jelentek meg az elmúlt években.
A temetés gyakorlati funkciója, hogy egy holttestet elásunk a földbe, hogy ne legyen ott, azaz ne szennyezze az élőhelyünket – akármilyen kellemetlen is ezt kimondani. Ilyenkor elsősorban magától a halott testtől félünk, holott ez a legritkább esetben indokolt, a szeretett halottaink nem ártanak nekünk, és bármikor nyugodtan megtehetnénk, hogy néhány órát velük töltsünk, végleg elbúcsúzva már a temetés előtt. Ettől függetlenül, az otthon meghaltakat is néhány órán belül hűtőházakba szállítják, ahol várnák a további sorsukat, ha még érintené őket. Szerencsére azonban ezt a feladatot már nem a halottnak kell megoldania: a hozzátartozók viszont érthető okokból kifolyólag gyászolnak, így általában örülnek, ha egy temetkezési vállalkozó átveszi a gyakorlati teendőket, miközben a családtagok az ember által ismert legfájdalmasabb érzéssel küzdenek. Magyarországon a hagyományos temetés és a hamvasztás között választhatunk. Előbbi borzalmasan drága, körülményes és környezetkárosító, utóbbi valamivel kevesebb terhet ró mind a pénztárcánkra, mint a környezetre, de talán még a lelkünkre is, hiszen a koporsó leeresztésének pillanata végtelenül megrázó; sokkal brutálisabb látvány, mint egy urna elhelyezése.

Miért környezetterhelő?

Az ember azt hinné, hogy a hagyományos temetés esetén maximum egy koporsó az, aminek még porrá kell válnia a holttest mellett, és ezzel el is van intézve a halál ökológiai lábnyoma. Ez azonban nem ilyen egyszerű: a halál is ráállt fogyasztási kultúrára, és ezzel együtt a környezetszennyezésre. Ha koporsós temetést kap az elhunyt, akkor mindenképpen szükséges a holttestet környezetszennyező anyagokkal kezelni, hogy a bomlás ne kezdődjön el a temetésig. Nem kellemes ebbe belegondolni, de ez gyakorlati szempontból tényleg elkerülhetetlen. A használt vegyszerek közül a formaldehid a legveszélyesebb szer, ami köztudottan rákot okoz és halottal együtt megy a földbe. A koporsók sem éppen a legkörnyezetbarátabb termékek a piacon: évente négymillió hektárnyi erdőt vágnak ki csupán az USA-ban, azért, hogy a fákból koporsók készüljenek, amik aztán a lakójukkal együtt a föld alatt korhadnak el. Szükséges ez?
Manapság sokan úgy gondolják, hogy nem, így a hamvasztást választják, ami viszont más módon szennyezi a környezet, mint a koporsós temetés: a krematóriumok üzemeltetése ugyanis nem éppen energiatakarékos vállalkozás. A holttesteket csak egyesével és nagyon magas hőfokon égetik. Minél nagyobb egy halott, annál tovább tart a hamvasztása; arról nem is beszélve, hogy a füst, mely a testek elégetése során keletkezik, egészségkárosító anyagokat tartalmaz, köztük szén-monoxidot, szén-dioxidot, kén-dioxidot, dioxint és egyéb rákkeltő anyagokat.

Zöld megoldások

Ma már ennél létezik egy környezetkímélőbb eljárás is, melyeket aquamationnek (vízi hamvasztásnak) neveznek. Az aquamation valójában alkáli hidrolízis, azaz lúgos cseppfolyósítás: a testet egy magas nyomás alatt álló acéltartályba helyezik, melyet olyan oldattal töltenek meg, amely 95% vízből, és 5% nátrium-hidroxidból vagy kálium-hidroxidból áll. Akinek érzékeny a lelke, ezt jobb ha a következő leírást nem is képzeli el, mert ahogyan maga a halál, irtózatot válthat ki.

A lúgos folyadékot a halottal együtt 185 Celsius fokra melegítik fel és így két-három óra alatt ez az oldat a nagynyomású közegben nagyjából ugyanazt a bomlási folyamatot végzi el, amit a természet magától is elvégezne, csak hónapok, vagy akár évek alatt. A megmaradt folyadékot semlegesítik, és innentől kezdve szerves tápanyagokat tartalmaz, melyek ugye a holttestből váltak ki. Ezt biztonságosan le lehet ereszteni a csatornába, de akár trágyázni is lehet vele a földeket. Némi vigasz lehet a hozzátartozóknak, hogy szerettük így a földet táplálja. Az alkáli hidrolízis a hagyományos égetés energiaszükségletének egy nyolcadát használja fel, és az ökológiai lábnyoma is csupán az egynegyede a krematóriumok tevékenységének. Mivel nincs égés, nem képződik szén-dioxid és egyéb üvegház hatáshoz hozzájáruló gázok. A víz, amit felhasználnak, elenyésző mennyiségű, nagyjából egy ember háromnapnyi vízszükségletének megfelelő mennyiségű. A módszer már USA 14 államában elérhető, mint temetkezési forma, de Európában csak állatok holttestének eltávolítására használják.
A gond az, hogy sokaknak még zsigeri ellenállása van az ügyben, hogy egy holttestből nyákos folyadékot csináljanak és egyszerűen leeresszék a csatornába, ami teljesen érthető; a halált úgy ismerjük az irodalmi művekből, hogy valamilyen formában értünk jön, kézen fog és elvisz egy másik helyre, ahol aztán a halottak tovább léteznek, a valóság azonban ijesztő módon prózai, legalábbis ami a testi valónkat illeti. 

A lángok által felfalt test valahogy méltóságteljesebb érzetet kelt, mint az aquamation, bár ennek nyilván az az oka, hogy tüzet ősidők óta tud rakni az ember, míg az alkáli hidrolízis néhány éves eljárás.

Majd ezt is megszokjuk. A halottak krematóriumban hamvasztása is viszonylag modern jelenség: Magyarországon kilencvenes évek közepén a temetések kétharmada volt koporsós, ma már csak egyharmaduk az. Csupán a hagyományosan katolikus országok, mint például Lengyelország és Olaszország ragaszkodik túlnyomórészt a koporsós temetkezésekhez. Az alkáli hidrolízis Magyarországon még nem elérhető, nyilván a szükséges technikai berendezések nem elérhetőek egy átlagos temetkezési vállalkozó számára, de jogilag sem lenne egyelőre lehetséges.
A katolikus egyház sem rajong az alkáli hidrolízisért és éppen úgy érvel ellene, mint ahogyan az égetés ellen tette, melyet csupán 1963 óta fogadnak el, de azt is csak azzal a kitétellel, hogy akkor végezhető, ha valami azt szigorúan indokolja. Azaz a katolikus egyház továbbra is a koporsós temetkezést javasolja. Az alkáli hidrolízissel az a baja az egyháznak, hogy nem tartják tiszteletteljesnek a halott testének a csatornába eresztését, mondván, hogy a halott méltóságát sérti az eljárás. Talán az fog változtatni a hozzáállásukon, hogy ez olcsóbb, mint az égetés, így ahogyan egyre jobban elterjed, nyomás lesz rajtuk, hogy engedélyezzék, ahogyan ez a hamvasztás kapcsán is történt.
Van azonban még ennél is természetbarátabb temetés, a „természetes temetkezés”, azaz a „zöld temetés”: ez annyiból áll, hogy a kezeletlen halottat lebomló anyagból készült halotti lepelbe csavarják. Így helyezik a fűzfa, vagy bambuszkoposóba, majd ásnak egy sekély lyukat és beleteszik. Ez a létező legrégebbi eljárás, és talán ez tűnik a legtermészetesebbnek is, akármilyen szomorú. Így a holttest gyorsan lebomlik. Ezzel az a baj, hogy ugyan nem veszélyes a talajvízre, mint sokan gondolnák, mert az oxigénből a bomlás hőt generál, és az megöli a kórokozókat, viszont egyelőre csak az USA-ban legális, de ott sem sokan tudnak róla. Csupán annyi szükséges, hogy speciális „zöld” temetőbe kerüljön a halott. Az, hogy mondjuk a kertünkben temessük el valakit, a fejlett világban mindenhol illegális, bár ennek elsősorban jogi, illetve kriminalisztikai okai vannak, nem környezetvédelmiek.
Sosem számítunk arra, hogy az olyan alapvetések, mint a házasságkötés vagy a temetkezés még változhatnak, mégis az a tapasztalat, hogy ez időnként megtörténik. A a házasságoknál elfogadott lett a válás csupán egy évszázad alatt, a temetkezésnél pedig a halottak hamvasztása tűnik ma már természetesnek. Ebből kiindulva, ami a temetkezést illeti, lassan megbarátkozhatunk a gondolattal, hogy halottainkat leeresztik a lefolyón. Végül is szinte mindegy, hogy milyen formában szűnik meg a testük, ők nem fogják méltatlannak érezni, mi pedig úgyis azzal leszünk elfoglalva, hogy nincsen semmi, ami visszahozhatná őket.

(Kiemelt kép: müncheni temető felülnézetből, forrás: Getty Images)