Kevesen gondolunk rá, de ettől még tény: a születés mellett a halállal is sokat ártunk a bolygónak.

Halottat látni mindenképpen megrázó dolog annak, aki nem az egészségügyben vagy a temetkezésben dolgozik. Először akkor láttam embert meghalni, amikor a dédnagymamám, a századik születésnapja előtt néhány héttel elesett és vélhetőleg agyvérzést kapott. Mivel a családunkkal élt utolsó éveiben, és a háziorvos nem javasolta, hogy vigyük kórházba, mondván, hogy semmiképpen sem fog tovább élni, legfeljebb néhány nappal tovább szenvedni. Anyám és a nagymamám gondoskodott róla abban az öt napban, amikor már minden eldőlt, és csak idő kérdése volt, hogy mikor adja fel a teste a küzdelmet. Nekem és a család férfitagjainak ez megrázó volt, hiszen a mindig akaratos, de nagyon élelmes és élénk dédit láttuk szó szerint megszűnni. Az első napokban valószínűleg félt, mert nem tudta kifejezni magát, aztán már csak némán feküdt az ágyban és a kezei elkékültek. Kihívtuk a papot, mert hithű katolikus volt, és tíz perccel az ezekszerint várva várt utolsó kenet után egy nagy sóhajtást követően meghalt. Én ezelőtt sosem láttam halottat, és valami furcsa félelem kerített hatalmába. A nagymamám és az anyám azonban, akik még egy más világban nőttek fel, amikor mindenki maga gondoskodott a halottairól, szivaccsal megmosdatták, mert olyan volt, mintha leizzadt volna a meghalásban és szépen felöltöztették. A legmegrázóbb azonban nem is a halál volt az egészben, hanem az a pillanat, amikor a halottszállítók a lepedőbe csavarva levitték a lépcsőn a testet, ami már nem emlékeztetett a dédire, mert olyan kicsinek tűnt, talán húsz kilósnak, és belehelyezték egy fémkoporsóba. Nem tudom, miért, de hányingerem volt a látványtól és én nem kísértem el a krematóriumba, anyám azonban igen.

A halál gyakorlati aspektusa

Kevesen gondolkodunk a halál kapcsán azon, hogy mi lesz a testünkkel, miután már nem élünk, de erről is lehet, illetve van, akiknek kell is beszélni. Éves szinten több mint 50 millió ember kénytelen elhalálozni, egy ideje megfigyelhető, hogy a temetkezésben is átvették az uralmat ökotrendek. Mint szinte minden, ami végül nagy pénzt hoz, ezek is az USA-ban jelentek meg. Ennek oka nem kizárólag az, hogy a temetkezésben dolgozók, illetve az őket kiszolgáló mérnökök között olyan sok lenne a környezettudatos ember, hanem inkább az, hogy az emberek környezetvédelmi igényeivel is lehet egész jól keresni, legalábbis az USA-ban és Nyugat-Európában. Ettől függetlenül nem rossz dolog az, ha a halottunk utolsó útja nem hagy akkora ökológiai lábnyomot, mint a hollywoodi sztárok privát jetes kiruccanásai, még ha amikor gyászolunk valakit, nem is ezek a szempontok a mérvadóak.

A halál önmagában nem is olyan félelmetes, hiszen ahogyan Epikurosz is megmondta, hogy „ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor viszont a halál megérkezik, mi már nem létezünk.”

Viszont amikor egy szerettünket temetjük, nem a meghalás pillanatával vagy folyamatával szembesülünk, hanem a nemlétezés problémájával. A temetkezési vállalkozók ennek a problémának az egyetlen gyakorlati aspektusát oldják meg, ennek pedig újabb módjai jelentek meg az elmúlt években.
A temetés gyakorlati funkciója, hogy egy holttestet elásunk a földbe, hogy ne legyen ott, azaz ne szennyezze az élőhelyünket – akármilyen kellemetlen is ezt kimondani. Ilyenkor elsősorban magától a halott testtől félünk, holott ez a legritkább esetben indokolt, a szeretett halottaink nem ártanak nekünk, és bármikor nyugodtan megtehetnénk, hogy néhány órát velük töltsünk, végleg elbúcsúzva már a temetés előtt. Ettől függetlenül, az otthon meghaltakat is néhány órán belül hűtőházakba szállítják, ahol várnák a további sorsukat, ha még érintené őket. Szerencsére azonban ezt a feladatot már nem a halottnak kell megoldania: a hozzátartozók viszont érthető okokból kifolyólag gyászolnak, így általában örülnek, ha egy temetkezési vállalkozó átveszi a gyakorlati teendőket, miközben a családtagok az ember által ismert legfájdalmasabb érzéssel küzdenek. Magyarországon a hagyományos temetés és a hamvasztás között választhatunk. Előbbi borzalmasan drága, körülményes és környezetkárosító, utóbbi valamivel kevesebb terhet ró mind a pénztárcánkra, mint a környezetre, de talán még a lelkünkre is, hiszen a koporsó leeresztésének pillanata végtelenül megrázó; sokkal brutálisabb látvány, mint egy urna elhelyezése.

Miért környezetterhelő?

Az ember azt hinné, hogy a hagyományos temetés esetén maximum egy koporsó az, aminek még porrá kell válnia a holttest mellett, és ezzel el is van intézve a halál ökológiai lábnyoma. Ez azonban nem ilyen egyszerű: a halál is ráállt fogyasztási kultúrára, és ezzel együtt a környezetszennyezésre. Ha koporsós temetést kap az elhunyt, akkor mindenképpen szükséges a holttestet környezetszennyező anyagokkal kezelni, hogy a bomlás ne kezdődjön el a temetésig. Nem kellemes ebbe belegondolni, de ez gyakorlati szempontból tényleg elkerülhetetlen. A használt vegyszerek közül a formaldehid a legveszélyesebb szer, ami köztudottan rákot okoz és halottal együtt megy a földbe. A koporsók sem éppen a legkörnyezetbarátabb termékek a piacon: évente négymillió hektárnyi erdőt vágnak ki csupán az USA-ban, azért, hogy a fákból koporsók készüljenek, amik aztán a lakójukkal együtt a föld alatt korhadnak el. Szükséges ez?
Manapság sokan úgy gondolják, hogy nem, így a hamvasztást választják, ami viszont más módon szennyezi a környezet, mint a koporsós temetés: a krematóriumok üzemeltetése ugyanis nem éppen energiatakarékos vállalkozás. A holttesteket csak egyesével és nagyon magas hőfokon égetik. Minél nagyobb egy halott, annál tovább tart a hamvasztása; arról nem is beszélve, hogy a füst, mely a testek elégetése során keletkezik, egészségkárosító anyagokat tartalmaz, köztük szén-monoxidot, szén-dioxidot, kén-dioxidot, dioxint és egyéb rákkeltő anyagokat.

Zöld megoldások

Ma már ennél létezik egy környezetkímélőbb eljárás is, melyeket aquamationnek (vízi hamvasztásnak) neveznek. Az aquamation valójában alkáli hidrolízis, azaz lúgos cseppfolyósítás: a testet egy magas nyomás alatt álló acéltartályba helyezik, melyet olyan oldattal töltenek meg, amely 95% vízből, és 5% nátrium-hidroxidból vagy kálium-hidroxidból áll. Akinek érzékeny a lelke, ezt jobb ha a következő leírást nem is képzeli el, mert ahogyan maga a halál, irtózatot válthat ki.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Milyen környezetbarát megoldások vannak a temetkezésre?
Hol engedélyezettek ezek?
Hogyan vélekedik róluk a katolikus egyház?
Próbáld ki most kedvezményesen!