Szörnycirkusz a nappalinkban: a freak show-k ma is virágoznak, csak a tévében nézzük őket

A viktoriánus korban virágkorukat élt freak show-k nem hogy nem múltak ki végleg, de sikeresebbek, mint valaha. Ez pedig sokat elárul társadalmunkról.

Biztos ismered Joseph Merrick történetét: a 19. század végének híres figurájáról, akinek valamilyen rendellenesség miatt hatalmas dudorok, csont- és bőrkinövések torzították testét, majd elefántember néven híresült el, film is készült David Lynch rendezésében. Nem is olyan sok idővel ezelőttig a tudósok úgy vélték, hogy Merrick betegsége neurofibromatózis volt, melynek az angolszász nyelvterületen éppen az ő esete miatt lett a neve Elefántember kór. Csak alig több mint húsz éve merült fel, hogy állapotát talán inkább az örökletes Próteusz-szindróma okozhatta, amelyről nemhogy az 1800-as évek végén (Merrick 1860-ban született), de ma is keveset tudunk.

Fénykép Joseph Carey Merrickről (1862-1890). Fotó: Universal History Archive/ Universal Images Group via Getty Images

Adott volt tehát ez az ember, Joseph Merrick, aki az átlaghoz képest torz volt, és sok sorstársához hasonlóan a megélhetésért cirkuszban mutogatta testét.
Ma már nehéz elképzelni, hogy olyasvalakit, akinek teste például Próteusz-szindróma vagy neurofibromatózis miatt torzult el, egy cirkuszban, kiváltképp szemtől-szemben bámuljunk. Mielőtt megnyugodnál, hogy milyen jó a modern korban élni, amikor ilyen embertelenség már nem történhet meg, gondold végig a tévében ma is futó doku-reality műsorkínálatot. Noha egy időre valóban úgy tűnt, hogy a viktoriánus korban csúcsára járatott „szörnycirkusz” hagyománya véget ért, valójában mindig is velünk volt, a 2000-es években pedig újra szárnyra kapott és jobban virágzik, mint valaha, csak már nem cirkuszban, hanem a televízió képernyőjén nézzük ezeket az embereket. Miért érzünk vágyat erre? Miért nem jobb ez, mint a cirkuszi elődje? A téma sok kérdést vet fel, amelyekre lehet, hogy nincs is egyértelmű válasz, elgondolkodni viszont mindenképpen érdemes rajtuk.

Én is része vagyok. Te is része vagy.

A karanténidőszakban lett egy nem túl szimpatikus szokásom, innen is jött a cikk ötlete. Azon kaptam magam, hogy napirendem szerves része lett, hogy délután hatkor felülök a szobabiciklire, és miközben edzek, nézem az Élet 250 kiló felett című műsort. Jó ideje alig néztem tévét, így ez az évek óta képernyőn lévő show nagyjából ismeretlen volt számomra, a TLC nevű csatornán utoljára talán a Honey Boo Boo-ról szóló reality néhány részét láttam, lenyűgözött a súlyosan együgyű család története. Persze annál is éreztem, hogy valami nagyon nem okés. Mármint hogy

több probléma is felmerül azzal kapcsolatban, hogy a szobám és saját intellektuális fölényem biztonságában és bizonyosságában egy, valahol a vidéki Amerika roncsain élő, teljesen diszfunkcionális család ostobaságán szörnyülködöm.

Aztán a csatorna megoldotta morális vívódásom, hiszen levették a műsorról a show-t, miután a gyerekek anyja újból összejött regisztrált szexbűnöző exével, aki évekkel korábban Honey Boo Boo nővérét, aki 8 éves volt akkor, orális szexre kényszerítette.

Alana “Honey Boo Boo” Thompson, 2019. március 14. (Fotó: Slaven Vlasic/Getty Images)

Ez nálam is betette a kaput, képtelen lettem volna ilyen embereket nézni, a csatornáról pedig, illetve para műsorairól meg is feledkeztem. Na de aztán eljött 2020 és a Covid-19, bezártságra kényszerültem, és újból felfedeztem ezt a groteszk és nagyon sok szempontból elítélhető adót (és az egész műfajt, amiben mások nyomorán vagy éppen másságán szörnyülködünk). Miért groteszk, para és elítélhető? Mert a kukkolás és borzongva ámuldozás gyakorlatának enged teret, ami morálisan már az 1940-es években sem volt elfogadható. A mitesszer nyomkodó videókkal berobbant bőrgyógyász, Sandra Lee horrorisztikus cisztákat és zsírcsomókat vág ki/ereszt le/passzíroz ki pácienseiből, a Megöl a lábam című műsorban a pedikűrösök rémálmai sorakoznak fel elhanyagolt, undorító lábfejeikkel (erre nem elég egy kevésbé ítélkező szó, mert nem csúnyák és ejnye-bejnye elhanyagoltak ezek a lábak, hanem konkrétan ocsmányak), a Bizarr testek című műsor testi deformitással született szereplői, csakúgy, ahogy az Élet 250 kiló felett szereplői vagy a törpenövésű családok életét követő sorozatok hősei mind megfelelnek az egykori freakeknek, a róluk szóló műsorok pedig a freak show-k hagyományait követik. És akkor csak néhányat említettem a TLC azon doku-reality műsorai közül, amelyek szinte megszállott érdeklődéssel fordulnak a társadalmi vagy kulturális másik motívumának feldolgozásához, amivel

nem hogy nem segítik a normálistól eltérő testek destigmatizációját, de inkább olyan társadalmi megoldásokat szilárdítanak meg, amelyek megszégyenítik, kirekesztik a nem kívánt másságot.

 Természetesen nemcsak az említett csatorna repült rá a műfajra, számtalan másik sugároz hihetetlen, bizarr betegségekről és elváltozásokról szóló sorozatokat vagy dokumentumfilmeket, amelyeket mind a zsigeri, mástól való alapvető félelmünkre, viszolygásunkra, a tőlük való különbözőség megnyugtató felismerésére játszanak rá. Mentegethetném magam, hogy én csak azért néztem az Élet 250 kiló felettet, amelyben morbid módon elhízott emberek fogyási kísérleteit követhetjük végig, hogy velük örüljek, amikor végre újra képesek lesznek járni és alapvető emberi funkciókat ellátni. Múlt időben, mert már nem nézem, leginkább azért, mert néhány rész után feltűnt, hogy ezek az emberek szinte kivétel nélkül valami hatalmas traumán estek át (verték őket gyerekként, gyakran szexuális erőszak áldozatai voltak), amit képtelenek voltak feldolgozni és ez taszította őket az evészavarnak ebbe a nagyjából ugyanolyan végletes fajtájába, mint amilyen az anorexia nervosa is. Valójában mindegy, mivel magyarázom, néztem a nyomorpornót, ezzel pedig része voltam annak a rendszernek, amelyben ennek a teljesen elítélhető műfajnak létjogosultsága van. Megundorodtam a gondolattól, hogy a gyártó cég és a csatorna emberek nyomorából harácsol bevételt, főleg, miután rákeresve a témára, egy sor olyan cikket találtam, amelyekben arról volt szó, hogy mennyi szereplő perli a produkciós céget annak erőszakos és embertelen gyakorlata miatt, hogy a lehető legvisszataszítóbban mutassa be ezeket a szerencsétlenül járt embereket, akik közül többen is majdnem az öngyilkosságig jutottak. Sok sebből vérzik tehát a történet, a sorozat mégis sikeres, az emberekben még mindig él a vágy, hogy másokat kukkoljanak. Másokat, olyanokat, akik eltérnek a normálistól.

A mások teste – miért van szükségünk freakekre?

A társadalomtudomány sokat foglalkozott a kérdéssel: a kulturális elvárások, normatív perspektívák fényében az épség, az egészség, a képesség, a test feletti kontroll birtoklása feltétele lett az elképzelt koherens, biztonságos, sérthetetlen és autonóm létezésnek. Kétféle test van: saját és másik. A saját test nem zaklat fel, hiszen ismerjük, a miénk, otthon vagyunk benne. „A másik testnek funkciója van az önértelmezés terén. Ekképpen a Más, a Másság, a Másik miközben saját önbesorolásunk elengedhetetlen kelléke, az ismeretlenség, sőt, az idegenség homályába vész” – írja Hernádi Ilona és Könczei György FREAK SHOW: „művészet” vagy „pornográfia”? avagy: az elnyomás freakonológiai értelmezése című tanulmányában. Michel Foucault, a 20. század egyik legfontosabb gondolkodója azt mondta:

„a másokhoz való viszonyok mindig egyben önmagunkhoz való viszonyokat is magukban foglalnak és fordítva”.

Magyarán úgy alkotom meg az önmagamról kialakított képet, az alapján határozom meg, hogy mi vagyok, hogy felismerem, mi nem vagyok. A társadalom tagjai számára fontos, hogy elkülönítsék fizikai kinézetük alapján magukat a „más testűektől”, ehhez pedig a freak show-k biztosították a lehetőséget, mivel a torz test kiállítása által a néző meg tudta fogalmazni, hogy mi ő (azáltal tehát, hogy mi nem volt). „Ez segített megszilárdítani a társadalom egységét azáltal, hogy az emberek egy standard, normális személyen belül képzelték el magukat, hiszen ez az egységesség lehetne a demokrácia alapja” – írta Tankó Andrea 2017-es, A freak show-k hagyományának továbbélése a 21. századi televíziózásban című szakdolgozatában. Sokféle másik van, a hozzájuk való viszonyunk értelmezése és szabályozása sok kérdést vet fel, ezek pedig mind a normalitás vonzáskörében mutatkoznak meg. 

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Miért szeretünk olyanokat kukkolni, akik mások, mint mi? Mit nyerünk az egészből?
Hogy mentette meg a parazita iker gyilkos fivérét az 1600-as években?
Mióta léteznek freak show-k és hogy kerültek át a televízióba?
Ezért hisszük azt, hogy a mai kukkolás erkölcsileg elfogadhatóbb, mint a viktoriánus volt.
Próbáld ki most kedvezményesen!