Dobray Sarolta folytatásos regénysorozata a Nők Lapja 2020/32. számából.

Mind sérültek vagyunk valahogyan. Ki úgy, hogy bánt, ki úgy, hogy hagyja, hogy bántsák. Ki végzetesebben, ki kevésbé, ki gyógyíthatóan, ki gyógyíthatatlanul. Van, aki öl a végén, és van, akit megölnek. De van-e mindig világos határ a kettő között? Egy házasság története, két szempontból – egyszer a nőéből, máskor a férfiéból. Két valóság, egy tető alatt.

Léna halálra váltan és hosszú listával érkezett a kórházba, amelyben pontról pontra ott állt, hogyan szeretné szépen, puhán, háborítatlanul világra hozni legelső gyermeküket. Misi ezzel szemben hosszú, egészen kíméletlen vajúdás után született meg, egy hideg fémfogóval a fején. Amikor Léna nem sokkal később a frissen szült nők pihegő boldogságával feküdt az ölében a fiukkal, Péter kedvesen, de annál határozottabb mozdulattal kivette a kezéből Misit.
– Gyere, fiam, itt az idő, hogy valaki végre tisztába tegyen ebben a mocskos világban – mondta Misinek, vagy csak úgy magának. Léna még nehezen, de mindenképp gyorsan pattant ki az ágyból, és nyúlt volna a fia után:
– A legelsőt hadd én!
De Léna csak a szúrós, kórházi levegőt érte utol, mert Péter addigra már a pelenkázó fölé hajolt, és lendületes mozdulatokkal törölte ki az első, zöld kakát Misi ráncos fenekéből.  Léna így Péter válla mögül, ámulattal és kissé csalódottan figyelte Péter mindenben – ki tudja, honnan, de ebben is – megmutatkozó rutinját.
Ahogy eltervezték, Léna az esküvő napján teherbe esett, így megismerkedésük tizennegyedik hónapjában Léna anya és Péter apa lett. Mindenki összecsapta a kezét, micsoda tökéletes pár, olyan egészségesen és pontosan működnek, akár az atomóra.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Léna és Péter története tovább folytatódik.
Próbáld ki most kedvezményesen!