Ahogy kommunikációnk és szórakozásunk egyre masszívabban épül bele a digitális térbe, úgy kapott új lendületet a történetmesélés iránti igény is.

A történetek és maga a történetmesélés (angolul storytelling) átszövik gondolkodásunkat, egész életünkben elkísérnek, közösségbe szerveznek bennünket. A történetmondás kognitív játék, amely elménket edzi azáltal, hogy különféle szituációkat és viselkedési stratégiákat képzelünk el általa. Társainkról tanít bennünket, erősíti nyelvi készségeinket, ráadásul az empátiát is fejleszti. Az elmúlt évtizedek agykutatási eredményei megerősítik a pszichológusok, irodalmárok, szociológusok feltételezéseit: amikor történetet olvasunk vagy hallunk, akkor többek között az agy olyan területei is aktiválódnak, amelyek a szociális vagy az érzelmi folyamatainkért felelősek. És a történetfogyasztás nem is marad következmények nélkül. Például minél több történetet olvas valaki, annál empatikusabb lesz másokkal. De a történetmesélés folyamata és szabályai a digitalizáció korában jócskán megváltoztak. Hogy ez jó vagy rossz? Eldönteni nehéz, mindenesetre érdemes megvizsgálni néhány szempontot. 

A történetmesélő állat

Úgy is mondhatjuk, hogy a történetek mesélése az egyik legfontosabb ismérvünk, ami megkülönböztet az állatoktól. Walter Fisher pszichológus, a téma neves szakértője alkotta meg a narratív paradigma fogalmát, amely azt állítja, hogy nem csupán a gondolkodásnak, de az emberi megismerésnek is egyik módja a narrativitás, vagyis az elbeszélő jelleg. Vagyis a történetek által értjük meg jobban a világot, egy jó sztori meggyőzőbben hat, mint az alaposan kidolgozott érvrendszer. Egyébként Walter Fisher volt az, aki az alcímben idézett történetmondó állat jelzős szerkezetet az emberre ragasztotta. Homo sapiens (bölcs ember) helyett azt is mondhatnánk, hogy homo narrans. A szót természetesen nem én alkottam, a német etológus Kurt Ranke 1967-es, A népi próza kategóriaproblémái című tanulmányában született. Hogy miért olyan fontos a történetmesélés az életünkben, arról Jónap Rita írt remek cikket, arról pedig, hogy a történetmesélés és a meseterápia hogyan és miért segíthetnek rajtunk, Sándor Anna szintén nagyszerű írásában olvashattok.

De mi lesz a történetekkel a technológia korában?

Mielőtt a szellemiség halálát vizionálnánk, és azt gondoljuk, a digitális korban veszélyben ez a nagyon is emberi szükséglet, nem árt visszaemlékezni, hogy a különféle technológiák régóta velünk vannak, és mindig is formálták azt, ahogyan egymással kommunikálunk, és azt is, hogy hogyan mesélünk történeteket. A digitális technológia korában azok az eszközök, amelyek a mindennapi élet során a kommunikáció és a tudás megszerzésében a legjelentősebb szerepet játsszák, befolyásolják az emberi agy információ-feldolgozási módjait. Ilyenek jelenleg a televízió, videó, DVD, számítógép, internet, mobiltelefon, digitális játékok és egyéb digitális eszközök, amelyek a életünk részévé váltak. Sok tanulmány és elmélet foglalkozik azzal, hogy ez jó vagy sem (általában a sem felé dől a mérleg). Hogy hová jutnak nyelvi készségeink, a memóriánk (kanadai tudósok arra jutottak, hogy 12 másodpercről 8 másodpercre csökkent az az időtartam, amíg figyelmesen koncentrálunk valamire, ez pedig egy másodperccel kevesebb, mint amire egy aranyhal képes), hogy mi lesz velünk e téren, az még a jövő zenéje, egy valami azonban nem nem csökkent a digitális eszközöknek köszönhetően, sőt inkább újra erőre kapott: a technológia lehetővé tette számunkra, hogy visszataláljunk egy ősi közösségformáló tevékenységhez, a történetmeséléshez. Hiszen új világ ide vagy oda, a közösségi média által rendelkezésünkre bocsátott eszközökkel is a történetmesélés iránti igényünket éljük ki, jobban, mint valaha.

Visszatérés a beszélt szóhoz

A nyelvet először se nem írták, se nem olvasták, hanem csak beszélték, utasításokat adtak vele, történeteket meséltek el vele, amelyek szájról szájra terjedtek. Sok-sok évszázaddal később kezdték lejegyezni ezeket, az írás gyakorlata pedig aztán magát a beszélt nyelvet is megváltoztatta. Azzal kapcsolatban, hogy mennyire lecsökkent a figyelmünk, amellyel összpontosítani tudunk, Vaughan Bell, a King’s College London pszichológusa azt mondja, hogy valójában az a szabálytalanság, hogy az írásbeliség kialakulása miatt képessé váltunk arra, hogy többé-kevésbé megszakítás nélkül tudjunk dolgokra odafigyelni. „Pszichológiai fejlődésünk történetében ez furcsa szabálytalanságnak felel meg” – véli.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
A könyvnyomtatás és az olvasás megváltoztatta az agyunk, most megint valami hasonló történik.
Kultúránk éppen elkorcsosul, vagy talán csak visszatérünk valami ősi szokáshoz?
Így akaszkodnak rá a történetekre a reklámok.
Próbáld ki most kedvezményesen!