Hogyan érzékenyítünk mi? És hogyan kellene valójában?

Annyira jó szó az, hogy érzékenyítés, mégis alig használjuk. Sőt, néhány évtizeddel ezelőtt még talán azt sem tudtuk, létezik ilyesmi. Az érzékenyítés hazánkban gyerekcipőben jár, és ezen csak mi, a társadalom tagjai tudunk változtatni.

Emlékszem, amikor gyerek voltam (valamikor a nyolcvanas években), teljesen elfogadott volt az a kifejezés, hogy „rendes cigány”. Ez volt akkor az elfogadás csúcsa. Hogy azt mondták, „közöttük is vannak rendes emberek”. Vagy arra is emlékszem, hogy a Down-szindrómásokat simán mongolidiótának nevezték. A mozgássérültek bénák vagy nyomorékok voltak, a fogyatékos, a szefós, a néger, a réti néger, a buzi, a kripli, az idióta teljesen elfogadott kifejezések voltak. Azóta eltelt nagyjából harminc év, és szerencsére ma már elvileg elképzelhetetlen, hogy ezeket a kifejezéseket büntetlenül használjuk, legalábbis nyilvánosan. Magunkban, otthon, a közvetlen környezetünkben azonban még most is elengedjük magunkat, és a társadalomnak csak egy nagyon kis része igazán elfogadó a mássággal szemben. A Down-szindrómát még mindig kórnak nevezi a legtöbb ember, a buzizás, a cigányozás, és még sorolhatnánk, ma is az idézőjelbe tett kultúránk része. A társadalom nagy része megrekedt azon a szinten, hogy tudja, hogy vannak, akik mások, jobb esetben még el is fogadja, de közelről inkább köszöni, nem kér belőle. Sajnálja, elítéli, megbélyegzi, kirekeszti, csak most már nem mondja olyan hangosan.

Hátsó kertből a reflektorfénybe

Van egy jó ismerősöm, akik kerekesszékes, így született, sosem tudott járni. Ő mesélte, hogy gyerekkorában a nagymamája, aki ugyebár nagyon szerette őt, tehát nem gonoszságból csinálta, amit csinált, nem engedte, hogy kint játsszon a házuk előtt, és nem azért, mert nagy volt a forgalom. Hanem azért, mert nem akarta, hogy lássák mások. Nem akarta, hogy az emberek erről beszéljenek, hogy az ő unokája nyomorék.

Az elfogadás otthon, a négy fal között kezdődik.

Néha lehet látni az interneten olyan szülőket, akik a gyerekük hallókészülékéhez hasonló rajzot tetováltatnak a fejükre, vagy nagy kiterjedésű anyajegyeket és májfoltokat. Olyan szülőket, akik teljes mellszélességgel kiállnak a gyerekükért, bármi legyen is a különbözőségük. Ez egy olyan alap, mint az otthon biztonsága. Hogyan várhatta az unokáját a hátsó kertbe száműző nagymama, hogy ne bántsák majd az unokáját, ha ő sem volt képes elfogadni őt úgy, hogy van?

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Meddig jelent problémát a másság?
Miért nem tudnak közeledni egymáshoz a kétpólusú vélemények?
Mit tehetünk mi?
Próbáld ki most kedvezményesen!