Hogyan érzékenyítünk mi? És hogyan kellene valójában?

Annyira jó szó az, hogy érzékenyítés, mégis alig használjuk. Sőt, néhány évtizeddel ezelőtt még talán azt sem tudtuk, létezik ilyesmi. Az érzékenyítés hazánkban gyerekcipőben jár, és ezen csak mi, a társadalom tagjai tudunk változtatni.

Emlékszem, amikor gyerek voltam (valamikor a nyolcvanas években), teljesen elfogadott volt az a kifejezés, hogy „rendes cigány”. Ez volt akkor az elfogadás csúcsa. Hogy azt mondták, „közöttük is vannak rendes emberek”. Vagy arra is emlékszem, hogy a Down-szindrómásokat simán mongolidiótának nevezték. A mozgássérültek bénák vagy nyomorékok voltak, a fogyatékos, a szefós, a néger, a réti néger, a buzi, a kripli, az idióta teljesen elfogadott kifejezések voltak. Azóta eltelt nagyjából harminc év, és szerencsére ma már elvileg elképzelhetetlen, hogy ezeket a kifejezéseket büntetlenül használjuk, legalábbis nyilvánosan. Magunkban, otthon, a közvetlen környezetünkben azonban még most is elengedjük magunkat, és a társadalomnak csak egy nagyon kis része igazán elfogadó a mássággal szemben. A Down-szindrómát még mindig kórnak nevezi a legtöbb ember, a buzizás, a cigányozás, és még sorolhatnánk, ma is az idézőjelbe tett kultúránk része. A társadalom nagy része megrekedt azon a szinten, hogy tudja, hogy vannak, akik mások, jobb esetben még el is fogadja, de közelről inkább köszöni, nem kér belőle. Sajnálja, elítéli, megbélyegzi, kirekeszti, csak most már nem mondja olyan hangosan.

Hátsó kertből a reflektorfénybe

Van egy jó ismerősöm, akik kerekesszékes, így született, sosem tudott járni. Ő mesélte, hogy gyerekkorában a nagymamája, aki ugyebár nagyon szerette őt, tehát nem gonoszságból csinálta, amit csinált, nem engedte, hogy kint játsszon a házuk előtt, és nem azért, mert nagy volt a forgalom. Hanem azért, mert nem akarta, hogy lássák mások. Nem akarta, hogy az emberek erről beszéljenek, hogy az ő unokája nyomorék.

Az elfogadás otthon, a négy fal között kezdődik.

Néha lehet látni az interneten olyan szülőket, akik a gyerekük hallókészülékéhez hasonló rajzot tetováltatnak a fejükre, vagy nagy kiterjedésű anyajegyeket és májfoltokat. Olyan szülőket, akik teljes mellszélességgel kiállnak a gyerekükért, bármi legyen is a különbözőségük. Ez egy olyan alap, mint az otthon biztonsága. Hogyan várhatta az unokáját a hátsó kertbe száműző nagymama, hogy ne bántsák majd az unokáját, ha ő sem volt képes elfogadni őt úgy, hogy van?

Néhány évvel ezelőtt örökbefogadásra jelentkeztem, és amikor meg kellett jelölni, milyen egészségügyi problémákat tudok elfogadni, szerettem volna bejelölni a végtaghiányt. A szüleim azonban ódzkodtak ettől, mert féltettek engem is, és a jövendőbeli unokájukat is. Én viszont azt éreztem, hogy ez nem oké. Hogy az „én csak őt féltem”, meg a „nem akarom, hogy majd bántsák” vezetnek pont oda, ahol nincs elfogadás. Ha ezért utasítok el egy gyereket, akkor cinkos vagyok. Ez a gondolat azóta csak elmélyült bennem: ha például azt hallom, hogy valaki az örökbefogadásnál azért nem fogadja el a roma származást, mert nem akarja, hogy a gyerekét majd emiatt atrocitások érjék, akkor pont kiszolgálja azt a bevett rendszert, hogy a cigány gyerekek bánthatók. Ha továbblépünk ebből a gondolatból, és azt mondjuk, bevállalom a cigány gyereket, és mellette fogok állni és amitől csak tudom, megóvom, na akkor tettem egy lépést egy érzékenyebb társadalom felé.
Visszatérve a végtaghiányra, a dilemmámat megosztottam egy fantasztikus gyógypedagógus-pszichológussal, aki az akkor még kötelező örökbefogadási tanfolyamot vezette. Ő rakta helyre bennem a kérdést néhány perc alatt. Tudatosította bennem, hogy minden másság, minden probléma, minden nehézség addig tragédia, amíg én annak gondolom.

Ha én tudom magamról, hogy számomra néhány hiányzó lábujj nem tragédia, akkor ez a hozzáállás ragadós lesz. De nekem biztosan tudnom kell.

Szerencsére ma már rengeteg olyan példakép van köztünk, akiket néhány évtizede sokan még a hátsó kertbe küldtek volna. Ma már meg merik magukat mutatni azok, akik mások, és mernek büszkék lenni a másságukra. Rájuk nagyon nagy szükség van, hogy mindenki lássa, léteznek, ugyanúgy élik a mindennapokat, mint bárki más, ugyanúgy nevetnek, ugyanúgy sírnak, és tulajdonképpen semmi más nem kérnek, csak azt, hogy elfogadják őket.

Érintettek és érintetlenek

Pszichológus szakértőnk, Kántor Nedda szerint a példaképeken túl egy kritikus tömegre is szükség van ahhoz, hogy egy adott jelenséggel kapcsolatban érzékenyíthető legyen a társadalom. „Manapság nagyon sokszor médiakampányokból jönnek az érzékenyítendő területek. A közelmúlt amerikai politikai helyzete is ilyen, a Black Lives Matter mozgalom nagyon jó példa erre. Ezzel kapcsolatosan azon is merengtem, vajon Magyarországon miért nincsenek szolidaritási mozgalmak. Hiszen nekünk is van egy rétegünk, amelynek tapintható a diszkriminációja. Amerikában a járvány kellős közepén kimentek az emberek tüntetni maszkban is, a magyar emberek pedig többnyire a porba dugják a fejüket. Az érzékenyíthetőségnek a szolidaritás és az empátia az alapvetése, ha ez hiányzik, akkor az érzékenyítés nem marad más, mint egy ideológiai szlogen. Kell egy jó talaj, amibe az érzékenyített magot el lehet vetni, és ez itthon nincs meg a legtöbb témára.
Ha például a roma kérdést nézzük, nagyon fontos lenne egy kritikus tömeg, egy tanult, iskolázott réteg, amellyel interakcióba lépve a fehér többség árnyalt tapasztalatokra tesz szert. Ez itthon sajnos nincs meg. Érdekes lenne egy kutatást készíteni arról, hogy hányan vagyunk egyáltalán, akik például a munkahelyünkön együtt dolgozunk cigány származású emberrel, vagy már az is kérdés, hogy aki cigány származású, az felvállalja-e ezt egyáltalán egy munkahelyen. Itthon nagyon kevés a tapasztalat, a közös élmény a romákkal, és emiatt ezek a kétpólusú vélemények nem tudnak közeledni egymáshoz. Nem ismerjük meg az árnyalatokat, marad minden fekete-fehér, szó szerint.”
Az ismeretlen szintén kulcsszó az érzékenyítés témájában. Amit nem ismerünk, amiről nincs elég tudásunk, azt hajlamosak vagyunk kerülgetni, vagy ami még rosszabb, tévhiteinkből táplálkozva falat építeni és önkéntelenül erre tanítani gyerekeinket is.

Minek nevezzelek?

Az érzékenyítésnek itthon nemigen létezik intézményesített formája, és leginkább csak azok próbálnak változtatni ezen, akik maguk is érintettek. Az érzékenyítést mindenképp gyerekkorban kellene elkezdeni, erre vannak is például kiváló mesekönyvek. Én például folyamatosan érzékenyítem a gyerekemet az örökbefogadás témájában, és gondolom, ezzel minden szülő így van, aki olyan gyereket nevel, akinek valamilyen mássága van, vagy a családi felállásban van valami, amit érdemes érzékenyíteni. Ezek a gyerekek otthon folyamatosan azt hallják, hogy teljesen rendben van, ahogyan ők élnek, ha azonban a többi otthonban, az úgymond hagyományos családokban semmiféle érzékenyítés nem történik, akkor ezek a gyerekek a küszöböt elhagyva mégiscsak azzal szembesülnek, hogy nem magától értetődően részei a közösségnek.

Kándor Nedda szerint az inkluzív oktatás nagyon jó eszköze lehet(ne) az érzékenyítésnek. Hogy a közösségeknek már egészen kicsi korban részei legyenek olyanok, akik mások, és akiknek a példáján keresztül a nagy többség is megismerheti azt a másságot. Ugyanígy kellene bejáratni olyan szavakat is, amelyekkel egyszerűbben lehetne beszélni bizonyos dolgokról. A már említett médiakampányokból is látszik, hogy az angolban sokkal jobban megvannak azok a szavak és kifejezések, amelyekkel nevükön lehet nevezni dolgokat. A pící kifejezések – még ha néha vannak túlkapások, amelyek megmosolyogtatnak – szinte gyerekcipőben járnak nálunk. Sokszor még mindig nincsenek megfelelő szavaink, ha valamiről beszélni akarunk, pedig ezeknek a kifejezéseknek ki kell forrniuk magukat. A #metoo mozgalom sem hatott volna úgy, ha nem lettek voltak meg a szavak.
Nagy gátja az érzékenyítésnek, hogy ha nincsenek megfelelő szavak, akkor sokszor inkább nem mondunk semmit, vagy azért maradunk csöndben, hogy nehogy rosszat mondjunk. Ezzel pedig máris elkezdődik a fontos dolgok tabusítása, de ez már egy következő cikk témája.

(Kiemelt kép: Getty Images)