„Mindjárt jövök, csak kikötöm a sárkányom a bejáratnál.” A képzeletbeli társak egyáltalán nem jeleznek rosszat egy bizonyos életkorban, sőt: a gyerek ilyenkor a képzeletével játszik, átélheti a társas kapcsolatok és az alkotás örömét is.

Nemrég valamelyik kávézó teraszán üldögéltem, amikor váratlanul rám köszönt egy rég nem látott barátnőm. Két kislányával együtt csatlakoztak is hozzám: „sárkányokkal jöttünk”, mondta mosolyogva, miközben a nagyobbik, a hétéves B. kikötötte a sárkányát a terasz korlátjához, majd gondos gazdiként megkérte, hogy itt várakozzon. Akkor jutott eszembe, hogy a magyar gyerekek képzeletbeli barátaiból milyen keveset „látunk”, hiszen leginkább amerikai filmekben találkozhatunk velük. Nekem legalábbis elsőre Ping-pong jutna eszembe az Agymanókból vagy a Anouk a Csokoládé című filmből. Vajon a magyar gyerekeknek nincsenek képzeletbeli barátaik vagy csak jobban tartunk tőle, hogy kiközösítettek, gúny tárgyai lesznek azok, akik láthatatlan társakkal beszélgetnek? Milyen szerepük van a gyerekek mentális fejlődése szempontjából, és mikor kell attól tartani, hogy a képzeletbeli barát jelenléte túlmutat a játék örömén?

Hogy ne én legyek a rossz fiú

Csengeri Zsuzsa óvodapedagógus éppen azért írta a képzeletbeli társak gyerekek játékában betöltött szerepéről a szakdolgozatát, mert neki volt ilyen barátja, de gyerekkorában nem találkozott olyan gyerekkel, akinek lett volna képzeletbeli társa. „Az én barátomat Öcsinek hívták. Már csak halvány emlékeim vannak róla. Amikor belépett az életembe, hárman voltunk testvérek, és édesanyám az öcsémet várta. Sokat mesélt nekem arról, hogy lesz majd egy öcsém, de még a hasában van. Öcsinek teríteni kellett az asztalnál, a kocsiban helyet kellett neki szorítani. Egy időre helyet kapott nemcsak az én, hanem családom életében is. Öcsi nem sokkal később, miután az öcsém megszületett, eltűnt” – mondja Zsuzsa, aki kutatása során több mai kisgyerekkel és gondozóikkal is beszélt, akiket óvodás koruk egy szakaszában képzeletbeli barátok vettek körül.
Az egyik kislány nagyon szeretett volna egy kiskutyát, de mivel tömbházi lakásban laktak, nem lehetett neki. A vágy azonban erősebb volt, és a kislány gazdivá válhatott képzeletbeli kutyája, Plútó segítségével. Plútó eltűnt, miután a kislány örökbe fogadhatott egy kiskutyát az egyik közeli menhelyről, és hetente látogathatta, sétáltathatta, gondozhatta őt.

Egy másik, kifejezetten élénk, kapcsolatokat nehezen teremtő kisfiú képzeletbeli barátaira fogta, ha valami olyan dolgot csinált, amit nem kellett volna.

Boldizsár, a felbujtó képzelt társ eltűnt, miután a kisfiú megérett arra, hogy kapcsolatot teremtsen a kortársaival, és elkezdett velük játszani.
Egy harmadik kislány „kétszáz” képzeletbeli barátnőt alkotott magának életének egy olyan szakaszában, amikor mindenkit barátok vettek körül közvetlen környezetében – a szüleit és a nővérét is – de neki nem sikerült mély kapcsolatokat teremteni az óvodában. A kétszáz barátnő a kislánybarátságok dinamikáját mutatta: piknikeztek, játszottak, összevesztek, kibékültek vele és egymással. És mind eltűntek, miután a kislánynak sikerült valódi, mély barátságot kialakítani az egyik szomszédjában élő „igazi” kislánnyal.

A játékok játéka vagy a hiány betöltésének vágya

Ezekből a történetekből is jól látszik, hogy milyen fontos funkciójuk van a képzeletbeli barátoknak a 3-7 éves gyermekek életében: valamilyen hiányt töltenek be, vagy változáson segítik át a kicsiket, és maguktól eltűnnek, miután a hiány betöltésre kerül, vagy az egyensúlyi helyzet helyreáll.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Milyen szerepük van a képzeletbeli barátoknak a gyerek játékában?
Mitől és mikor tűnnek el? Mikor forduljunk szakemberhez?
Hogyan bánjunk velük mi, felnőttek?
Próbáld ki most kedvezményesen!