Amikor június közepén a férjem feltette a kérdést, hogy: “Na, akkor hova is megyünk?” – az első gondolatom az volt, hogy “naneeee…” És őszintén szólva a második is. Beletelt egy kis időbe, amíg örülni tudtam a gondolatnak, hogy idén nyáron nyaralni is fogunk, de ehhez azt is át kellett beszélnünk, hogy hogyan.

A konyhánk falára évek óta nagyjából február-március környékén kerül ki a nyári “tervező” naptár: ebbe írjuk be a négy gyerek táborait és a különböző kis-, nagy- és mégnagyobb családos nyaralások tervezett időpontját és helyszíneit. Idén sem volt ez másképp. Március elejére nagyjából a nyár be is volt táblázva – hogy aztán március közepére egy mozdulattal minden ki is törlődjön belőle.

Hónapokig csupa feltételes módban beszéltünk a nyárról és a nyaralásokról, és azt hittük (én legalábbis), hogy ha egyszer kiderül, hogy mégis mehetünk, bárhova, akkor boldogan indulok, azonnal, és tényleg bárhova. De nem ez történt. Hanem: lefagyás, nemörülés, “nanee”. Duplán. Most, hogy végül már két rövidebb kiruccanáson is túl vagyunk (de még a “nagy” nyaralásunk előtt), összeszedtem pár gondolatot arról, miért is történhetett ez. Azt tippelem, legalább néhány ezek közül neked is ismerős lesz. És a cikk második felében leírtam néhányat a megoldásaink közül is!

Miért nem hurrá?

Mert épp nem vártuk, hogy együtt legyünk, hanem pont kezdtünk besokallni belőle

“Normál” időkben a tanév alatt kis túlzással alig látjuk egymást. A gyerekeink egyre nagyobbak, iskola, különórák, barátok töltik ki a hétköznapjaik nagy részét, és egyre inkább a hétvégéiket is. Nekünk is munka, barátok, kikapcsolódás körforgásában telnek a napjaink általában. Ilyenkor nagyon szoktuk várni, hogy a nyáron, végre, legalább 1-2 hétig kizárólag együtt lehessünk. Most viszont három és fél hónapon keresztül egymáson kívül alig láttunk mást. És bár tényleg mindenki szuperjófej a családomban, azért nem mondom, hogy ezek voltak életünk legmézesebb hetei. Főleg a végére lett sok, és időnként úgy is voltunk már, mint a klasszikus mém szereplői: “Légy szíves, ne vegyél olyan hangosan levegőt, köszi!”

Mert eljött ugyan a karanténvége főcím, de a katarzis elmaradt.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én úgy képzeltem, a karantén elején, hogy egy ideig fokozódni fog a helyzet, aztán “elnyerjük a jutalmunkat”: látványosan lecseng, majd megszűnik a járvány. Hát, ebből kábé semmi nem jött be. Nem fokozódott látványosan a helyzet (hál’Istennek), de nem is csengett le látványosan, és pláne nem biztos, hogy tényleg vége. Ezért aztán nem teljes a felszabadultság, és nem az öröm az egyetlen érzés bennem, hanem maradt a bizonytalanság, a fáradtság, és a “mindenkihagyjonbékén” is.

Mert időre lenne szükségem

Ez a pont az előző kettő után talán nem annyira meglepő. Márt csak azért sem, mert szerintem nagyon nem vagyok egyedül vele. Van egy – talán – keleti tanmese, amiben a szereplők időnként leülnek, hogy megvárják, amíg utoléri őket a lelkük. Március közepétől június közepéig erre nem sok időm/lehetőségem volt. Állandó újratervezésben, alkalmazkodásban, és – utoljára a kismamaság “hardcore” szakaszában megtapasztalt – folyamatos rendelkezésre állásban teltek a napjaim, ahogy a kis- vagy nagycsaládos anyák túlnyomó részének. Épp ezért vált nagyon fontossá a nyári élmények gyűjtögetése mellett (vagy helyett) a “karanténélmények” feldolgozása és kipihenése is.

Miért nem nyaralunk? (Vagy legalábbis nem úgy?)

Mert a “turistás” helyek nem vonzanak

Évek óta érzem, hogy egyre nehezebben bírom a tömeget, pláne melegben – és ez mostanában különösen igaz. Úgyhogy, ha rajtam múlik, nem sok népszerű helyet fogunk idén “abszolválni”. Amennyire örömmel tölt el a régen látott barátok, kedves ismerősök társasága – pont olyan gyorsan fogom menekülőre, ha ismeretlen emberek sűrűsödnek körülöttem. Nem szívesen megyek bevásárlóközpontba, tömött buszra, de a Római-partra sem, ha túl sokan vannak. Ettől (is) elszoktam a karantén alatt – és erre nem is nagyon szeretnék visszaszokni.

Mert kevesebb a szabadságunk (és jobban megnézzük, mire költünk).

A férjem nyár végéig homeoffice-ban marad, ami egyrészt jó, másrészt viszont sokkal több egyeztetést és tudatosabb munkaszervezést kíván tőle – és ezért szabadságra is csak rövidebb időre mehet, mint mint az előző években. Én pedig a karantén után most kezdem újra felvenni a fonalaimat – emiatt sokszor inkább van szeptemberi hangulatom, mint vakációra készülős. És biztos vagyok benne, hogy így is sokan tudtok ehhez a fél mondathoz kapcsolódni: jobban megnézzük, mire költünk.

Mert kevésbé tudunk előre tervezni

Szeretünk nyaranta legalább egy határral odébbautózni, de idén ez nem biztos, hogy összejön. Még legalább két hét hátra van a “nagy” nyaralásunkig, és addig még bármelyik szomszédos országban szigorodhatnak a be- és kiutazási szabályok, és nagyon nem szeretnénk piros cédulával hazajönni. Ezért ugyan nézelődünk, informálódunk, de dönteni csak néhány nappal indulás előtt fogunk arról, hogy kimegyünk-e az országból, és ha igen, merrefelé.

Hogyan hurrányaralunk mégis?

Nem csak együtt

Közvetlenül a tanév vége után a két nagyobb gyerekünk táborba indult, és ez volt az az első pillanat, amikor a “hovamegyünk” kérdés felmerült. Vagyis, hogy hova megyünk addig mi többiek, itthonmaradók, mert hogy megyünk, az a másik két gyereknek meg volt ígérve. Ekkor szakadt ki belőlem először a “naneee”, és az első igény az újratervezésre. Ami végülis, sikerült. A tervezett négy napot ketté osztottuk: az első kettőben ők, nélkülem elutaztak, én pedig, végre, – három hónap után először! – két napig majdnem teljes nyugalomban lehettem itthon. Aztán utánukbuszoztam.

Semmi extra

A másik pár napos kiruccanás, amin túl vagyunk, a saját nagycsaládom, szülők, testvérek, unokatestvérek, nagyszülők közös nyaralása. Amit korábban eléggé túl szoktunk bonyolítani, mert a lehető legjobbat és legtöbbet akarjuk kihozni a 0-95 közötti életkorú családtagok közös időtöltéséből. Hát, most nem bonyolítottuk túl. A Balatonhoz mentünk, annak is a csücskébe, Kenesére, ahol a játszótér mellett az egyetlen extra a szálláshoz tartozó jacuzzi volt. És semmi mást nem csináltunk, csak ettünk, ittunk, kávéztunk, társasoztunk, partra mentünk, majd ettünk, ittunk, kávéztunk és társasoztunk. És bár a sok ember sokféle igényének összehangolása még így sem volt zökkenőmentes, de a problémák kezelését nagyon megkönnyítette a hála, hogy dejó, hogy együtt lehetünk. Április végén mindezt a fene se gondolta volna.

Készülünk a rögtönzésre

Mivel a kiscsaládunk “nagy” nyaralásának csak az időpontja biztos, a helyszínt az utolsó pillanatban fogjuk eldönteni, ezért előre készülünk arra, hogy rengeteget kell majd rögtönöznünk. Abban is, hogy hol szállunk meg, és abban is, hogy pontosan mivel töltjük a nyaralás napjait. Most próbálunk erre úgy gondolni, mint az elmúlt három hónap napirendben és főleg térben bekorlátozott időszakának ellenpontjára. Hogy meglássuk benne a lehetőségek tárházát, és a saját lelki rugalmasságunk fejlesztésének örömét. (Ha visszajöttünk, szívesen elmesélem, sikerült-e.)

+1 Itthon nyaralunk

A karanténösszezártság túlélése érdekében ezt már a tanév alatt is gyakoroltuk, de a nyáron még fontosabbnak/hasznosabbnak bizonyul két nyaralás között (vagy helyett.)

  • új fagyizók felfedezése a környéken
  • séta a városszéli Duna-parton, lángosozás
  • séta a városközepi Duna-parton este, fotózás, mintha turisták lennénk (ezt nem csak Budapesten lehet eljátszani, bár ott nyilván könnyebb)
  • kertmozi/autósmozi
  • alvás a szabad ég alatt (teraszon/kertben)
  • fűben ülős koncert a Városligetben
  • és persze sok-sok találkozás, hosszú beszélgetés egymással, és nagyon persze sok mindenki mással: barátokkal, kedves ismerősökkel, régen látott rokonokkal, egy limonádé, rozéfröccs, vagy akár csak egy pohár szóda társaságában.

És te hogy vagy? A nyaralással, és minden mással? Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is, megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.