Dobray Sarolta folytatásos regénysorozata a Nők Lapja 2020/28. számából.

Mind sérültek vagyunk valahogyan. Ki úgy, hogy bánt, ki úgy, hogy hagyja, hogy bántsák. Ki végzetesebben, ki kevésbé, ki gyógyíthatóan, ki gyógyíthatatlanul. Van, aki öl a végén, és van, akit megölnek. De van-e mindig világos határ a kettő között? Egy házasság története, két szempontból – egyszer a nőéből, máskor a férfiéból. Két valóság, egy tető alatt.

Péter egész más volt, mint ahogyan Léna a fényképek alapján elképzelte. Például kifejezetten nagy volt a feje, amelynek tetején a sűrű, drótszerű haj helyett, ahogyan az Lénában élt, a szőke szálakat kissé vattaszerűen és gyéren libegtette a huzat. Egyetlen pillanat volt csak, de Léna hirtelen csalódást érzett. Kereste Pétert, a dróthajú, napbarnított Pétert, de az nem volt sehol, helyette itt volt ez a helyes, de napközis képű fiú, lángoló fülekkel.
Mindenesetre, ahogy eltervezte, odalépett Péterhez, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna, átölelte. Idegen test volt, idegen illatokkal. Nem baj, nemsokára ismerős lesz. Ez itt Péter, ezt mondogatta magában Léna, akivel minden percemet töltöttem az elmúlt hetekben, akit magammal vittem a paplanom alá, Péter, akit kiválasztottam, akiben hiszek. Igen, ezt már nem szabad elrontani. Pétert kell szeretni.
Egy kis körúti cukrászdában ültek, hogy megigyák életük első közös kávéját, mielőtt a reptérre indulnak. Péter Léna keze után nyúlt. Milyen puha, Léna szinte megijedt tőle, ahogy elnyelte az ő erős, mégis annyira női kezét az a nagy, párnás tenyér, mint valami húsevő virág. Mikor Péter egy pillanatra felállt, hogy szalvétát vegyen, Léna észrevette, hogy a vádlija egészen vékony a combjához képest, akár egy otthon ülő tinédzseré, a válla pedig aránytalanul széles. Az alkarján viszont, ahogy a kockás ing hanyagul-duplán fel volt hajtva rajta, határozottan, sőt már-már erőszakosan futottak a kék, izmos falú erek, éppen úgy, ahogy azt Léna szerette. Léna eleinte többet nézte azokat az ereket, mint Péter arcát, mintha a még ismeretlen szemek helyett azokba az egyértelmű, kék utakba kapaszkodott volna, amelyek a vért szállították Péter szívéhez és vissza.
A reptér felé vezető úton Péter hirtelen megállt az autóval. A leállósávban kitette a vészvillogót, és azt mondta Lénának, szálljon ki.
Léna egy nagy szántóföldet látott, ahol bogarak cikáztak, és lila meg fehér virágok pöttyözték tele a zöldet. Péter akkor két tenyere közé vette Léna arcát, és rövid csókot nyomott Léna szájára. Nem az a fajta jellegzetes, invazív csók volt ez, ahogy azt a többi férfitól megszokta, nem, finom és tiszteletteljes csók volt, szinte félénk. Aztán Péter ezt suttogta Léna szájába:

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Léna és Péter története tovább folytatódik.
Próbáld ki most kedvezményesen!