Gyerekkorunkban teljesen természetes volt, hogy farsangkor indiánnak öltöztünk, esetleg cigánylánynak, szerettük a négercsókot és fel sem merült, hogy a kulturális kisajátítás bűnébe esünk. De mi is ez a jelenség, amelyről mostanság olyan sokat beszélnek?

A kulturális kisajátítás végtelenül összetett fogalom, melyben különböző témák és perspektívák keverednek egymással. Elméleti szinten már a kilencvenes évek óta foglalkoznak ezzel a témával, onnan ered a domináns kultúra kifejezés, amely kisajátít, de nem szembesül a történelmi háttérrel. Alapvetően azt nevezzük kulturális kisajátításnak, ha a többség, azaz a domináns kultúra magáévá teszi a kisebbség kultúrájának valamilyen elemét, és abból hasznot húz. Ez a többség úgy tud hasznot húzni az adott kulturális toposzból, hogy közben nem ütközik a kirekesztés akadályába, mellyel a kisebbségnek folyamatosan meg kell küzdenie. Ilyen például a hiphop zene, mely kisebbségi kultúrán belül jött létre, és a többségi kultúrához való viszonyát fogalmazza meg olyan módon, hogy az sokszor terhelő magára a kisebbségre nézve. A többségi kultúra pedig egészen egyszerűen ebből a komplex jelenségből kiemel olyan kulturális javakat, amelyeket érdekesnek, szimpatikusnak, vagy éppen eladhatónak tart, és ezeket kisajátítja, a mögöttes tartalmakat pedig figyelmen kívül hagyja. 

Így lettünk tele fehér, középosztálybeli előadókkal, akik még a külvárost sem látták soha, ellenben a börtönéletről és a stukkerekről rappelnek: ők úgymond kulturális kisajátítók; élvezik a fekete kultúra előnyeit, de nem kell a hátrányokkal szembesülniük.

A slágerlisták élére persze ők lényegesen könnyebben feljutnak, mint azok, akik tényleg a börtönben tanultak zenét csinálni.

Ugyanez történik, amikor afroamerikaiaknak a munkahelyükön nem engedik, hogy rasztát vagy természetesen göndör hajat viseljenek, miközben egyes celebek azzal növelik az utcai hitelességüket, hogy ezeket a frizurákat csináltatják meg méregdrágán a fodrászukkal. Tehát nem mindegy, hogy ki viseli a befonott hajat, mert aki kisajátít, az egy adott kultúrának csupán néhány tetszetős elemét veszi le az asztalról, a kisebbségi léttel járó nehézségeket pedig otthagyja, mintha mellékes kellemetlenség lenne. Ezt úgy fogalmazta meg 2003-as Everything, but the burden (szabad fordításban nagyjából: Minden, kivéve a teher – a szerk.) című művében az amerikai író Greg Tate, hogy „az, amit a fehér emberek kérdezés nélkül elvettek, minden volt, leszámítva a terhet, amit azzal jár, ha az ember fekete”. Ez a jelenség vezetett az úgynevezett privilégiumdiskurzushoz, mely egyben a kapitalizmusnak is egyfajta kritikája, mert itt nem csak hajakról és ruhákról van szó, hiszen ezeknek a kulturális és politikai témáknak gazdasági jelentősége is van. Sőt, igazából az a legfontosabb eleme, mert a hátrányos helyzetből gazdasági szinten lehet elmozdulni, nem elméletin. A kultúra lopott elemeit ugyanis a privilegizált réteg nem csak kisajátítja, de piacra dobja, eladja és úgymond fogyasztja is, innentől ez politikai és jogi kérdéssé is válik, és diskurzus ezen a színtéren is zajlik – ez nem etnikai kérdés. Ha azonban etnikai kérdést csinálnak belőle, ami főként az antirasszista aktivistákra jellemző, akkor a rasszizmus gondolatmenetének mentén halad és nem tud kikerülni abból a paradigmából, azaz egyfajta fordított rasszizmus jön létre, ahol a kisebbség ítélkezik a többség cselekedetei felett, etnikai alapon.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Mi a gond a Karl May regényei által inspirált indiánosdival?
Miért veszélyesek az extremista rasszizmusellenes csoportok?
Most akkor lehet, vagy nem indiánnak öltöztetni a gyereket farsangkor?
Próbáld ki most kedvezményesen!