Az ember nem úgy születik, hogy félti magát: a gyerekkori megfázások sosem járnak halálfélelemmel. De akkor miért kezdünk el később annyian rettegni a különféle betegségektől?

A legjobb barátnőm tipikus hipochonder. Egyszer fájt a hasa, és addig hitegette magát, hogy vakbélgyulladása van és perceken múlhat az élete, míg ki nem hívta magára a mentőket. Holott az előző napot is kórházi kivizsgáláson töltötte a nevezett hasfájás miatt. A mentők ahogy azt kell, be is vitték a kórházba, ahol az orvos hathatós munkájának eredményeképpen kiderült, hogy olyan ételt evett, ami felfújta és hasfájást okozott. A belgyógyász a pszichiátriára irányította Orsit. Végül azt megúszta, és azóta a mentőt sem hívja ki mindenféle csip-csup ügy miatt, de a közelgő halál réme sosincs túl távol a gondolataiban.
Most, hogy mindenki kisebb-nagyobb mértékben, de tart az új koronavírustól, a tünetek kiújultak: hol retteg, hogy elkapja, vagy már el is kapta, hiszen nem kap levegőt, hol belenyugvással fogadta, hogy ebbe bele fog halni, és már túl is akart lenni az egészen. Vagyunk ezzel így egy páran, vagy legalábbis hasonlóan.
A hipochondriát, a képzelt betegséget saját vagy mások betegsége, illetve bármilyen médiatartalom is okozhatja, mert ha stresszes az ember, akkor jobban odafigyel bármilyen testi érzésre, melyet lehet betegségként értelmezni. Én például, a kilencvenes évek közepén, amikor minden tele volt AIDS-ellenes kampányokkal, meg voltam róla győződve, hogy elkaptam a betegséget okozó HIV-vírust, és csak vártam, hogy hány évig leszek tünetmentes, mielőtt majd kínhalált halok. Egyáltalán nem hatott meg, hogy még szűz voltam, hiába állították, hogy nem terjed a levegőben, én úgy féltem az AIDS-től, mint ahogy most félünk a koronavírustól.

A hipochonderek félreértelmezik a testük állapotváltozásait és arra a következtetésre jutnak, hogy komoly betegségben szenvednek, még akkor is, ha az orvosok megállapítják, hogy semmi bajuk.

A beteg azt gondolja, hogy az orvos nem vizsgálta meg elég alaposan, vagy nem jól értelmezte, amit látott. Ez a félelem orvosi vizsgálatokkal nem igazán mulasztható el, amikor a balatoni nyaraláson megharapott egy párhónapos kiskutya, aki éppenhogy belecsípett a bokámba a tejfogaival, rögtön veszettség elleni oltást követeltem a háziorvostól, a kutya tulajdonosait pedig addig zaklattam, amíg el nem faxolták a postára a kutya oltási könyvét (akkoriban még nem voltak okostelefonok).

Visszagondolva talán kicsit túlzás volt a félelem mértéke, de ez nem akadályozott meg abban, hogy évekkel később, amikor három denevér repült be a tetőtéri lakásomba, ne pánikoljak ismételten a veszettségtől. Attól tartottam, hogy a denevérek, miközben azon a teljesen értelmezhetetlen röppályán köröztek a fejem felett, leköptek, így aztán már elkaptam a veszettséget okozó vírust. Három hetet számoltam a halálomig, és amikor nem következett be, megnyugodtam. Az, hogy a denevérek nem köpködnek, illetve ha köpködnének, sem valószínű, hogy a véráramomba kerülne a nyáluk, olyan információ volt, ami nem ragadt meg a jellemzően veszélyes tényekre fogékony agyamban.

A hipochondria, melyet újabban szomatikus tünet zavarnak hívnak, mentális betegség, nem személyiségvonás. Aki ebben szenved, az biztos, hogy tud róla, mert olyan mértékben figyel a testi érzeteire és tüneteire, hogy az komoly stresszt okoz a mindennapokban.

A hipochonderek sok időt töltenek a saját megfigyelésükkel és azzal, hogy rájöjjenek, hogy a tüneteik milyen betegséghez tartoznak. Nem segít ebben, hanem épphogy még inkább káros, hogy az internet adta lehetőségek a betegségek kutatására szinte kimeríthetetlenek. A hipochonder úgy érzi, hogy az orvos cserbenhagyja, így aztán maga kezd kutatómunkába, hiszen úgy érzi, hogy az élete forog kockán. Ilyenkor történik az, hogy mondjuk az embernek ég a gyomra, gyorsan a számítógép elé ül, hogy rákeressen a gyomorégésre, és persze, hogy egy olyan sztoriba fut bele, ahol valakinek a valakije gyomorégésre panaszkodott a vacsoránál, majd lefeküdt aludni, és soha többet nem kelt fel.
Az is előfordulhat, hogy a hipochonder addig stresszeli magát, amíg a teste el nem kezd olyan tüneteket produkálni, amelyek illenek egy adott betegséghez. A legegyszerűbb persze a ráktól félni, hiszen magának a betegségnek sok fajtája van és sokszor teljesen nemspecifikus tünetekkel jár, mint például a fáradékonyság. Fáradékonynak pedig bárki bármikor érezheti magát, pláne, mivel az energiaszegény állapotnak lehet mentális oka is. De például, ha valaki amiatt aggódik, hogy agydaganata van, azzal is előfordulhat, hogy egy fejfájást tünetnek értelmez, és az aggodalomtól még hányingert is gerjeszt magának, és máris megvan két tünete.

A hipochonderekkel az a probléma, hogy a szorongásaikat nem tudják a helyes kontextusba illeszteni, hanem mindenképpen betegséget okolnak a kellemetlen szorongásaikért.

Ha az ember simán csak szorong, és ettől liftezik a hasa és dobog a szíve, akkor tisztában van vele, hogy mondjuk a vizsgadrukk okozza. Ezzel szemben a hipochonder nem úgy látja, hogy ő fél, vagy éppen valami miatt szédül, vagy magas a pulzusa, hanem biztosan tudja, hogy beteg és teljesen jogosan tart tőle, hogy akár meg is halhat, ha nem részesül kezelésben azon nyomban. A baj azonban az, hogy ilyenkor elmegy az orvoshoz, de hiába, mert az orvos jelenléte ugyan megnyugtatólag hat, de amint kilépett a rendelőből, ismét növekszik a szorongás.
A semleges ingerre, mint például a kicsit gyorsabb szívverésre további fizilológiás választ lehet triggerelni negatív gondolatokkal, melyeket a beteg nem tud leállítani. Ez olyan, mint pavlovi reflex: az orosz kutató a múlt század elején azzal kísérletezett, hogy húst mutatott kutyáknak, akik ettől elkezdték csorgatni a nyálukat, aztán ezt megismételte, de már úgy, hogy hangjelzést adott a hús mellé, és mivel a kutya még nyáladzott, ezt számtalanszor ismételve eljutottak odáig, hogy a kutyusok a csengőtől elkezdjenek nyáladzani, hiszen a kutyaagyban összekapcsolódott a hús és a csengő.
Hasonlóakat tapasztalnak a hipochonderek: náluk az történik, hogy az agyukban a szorongás testi tünetekkel kapcsolódik össze és végül relflexszerűen elkezdenek félni a legapróbb tünetektől is. A beteg ezután teszteli, hogy tényleg beteg-e, tovább kutat tünetek után, amik végül meg is jelennek. A legegyszerűbben produkáló tünet a szapora szívverés, hiszen a félelem már önmagában képes okozni, de sok olyan érzet van, ami teljesen normális, de persze lehet egy komoly betegség tünete is: a félelmek lehetséges tárháza kimeríthetetlen.
A terápia során a terapeuta az előbb említett reflexszerű rettegést próbálja meg megállítani azáltal, hogy felhívja a beteg figyelmét arra, hogy hol gondolkodik hibásan és milyen ponton kapcsolnak be a káros reflexek, melyek a rettegéshez és az őrült orvosi kutatómunkához vezetnek. Az olyan fals gondolatokat kell kiirtani, hogy egy egészséges ember nem szédülhet. A terapeuta egyébként is tiltja, de legalábbis tudatosítja a betegben, hogy teljesen hasztalan a saját szakállra végzett kutatómunka és káros módja a félelem kezelésének. Dr. Google nem valódi orvos, és mi sem leszünk attól azok, ha több időt töltünk vele, mint amennyi egy orvosi egyetem elvégzése.