Az emberiség ősidők óta ismeri és használja a maszkot – ám kezdetben teljesen más volt a rendeltetése, mint a mostani, járvánnyal sújtott helyzetben.

Mióta ismeri az emberiség a maszkot? Ősidők óta, mai tudásunk szerint nagyjából húszezer esztendeje. Csak akkor még egészen más volt a rendeltetésük. Egyrészt misztikus: kapcsolatot teremteni elődeik szellemvilágával, másrészt praktikus: megfélemlíteni, elűzni a rájuk törő ellenséges hordákat és nagyvadakat.
Mivel a természettel még szorosan együtt élő, vadászó ősember hitt a halálon túli életben, magára húzta az elejtett állat bőrét. Abban a hitben, hogy a zsákmány benne él tovább, átörökítve az erejét és a bátorságát is.  Életet varázsoltak a halálból, erre utal az is, hogy halotti maszkok voltak az első álarcok. A halottak arcvonásait viselő maszkok segítségével  idézték meg – rituális szertartásokon – az elhunytak szellemét. Ha végiggondoljuk, mi rejtőzik a ma is használatos sokféle rendeltetésű álarcok mögött, rájövünk, hogy a természet két megmásíthatatlan törvénye: az élet és a halál. Az ősi maszkok mágikus kisugárzása máig nem halványult el: újjáéled a a farsangi karneválok pogány életörömében, ahol mindig felbukkan valahol a Kaszás alakja is – valamint a művészetekben.

Maszkos rituáléktól a „Pestisdoktorig”

A színjátszásban iskolát teremtő görög dráma kezdetben ősi, maszkos rituálé volt. Ma már nélkülözhetetlen eleme a modern, színházi előadásoknak. Pogány rítusokból nőtt ki az olasz reneszánsz vérbő színházi műfaja, a Commedia del’ Arte, amely villámgyorsan meghódította Európa színházait. Indonéziában, Indiában, Japánban ősidők óta használtak maszkokat, ezek a mai napig fennmaradt vallási, családi rituálék mágnesként vonzzák a turistákat. Dél-Amerika, Afrika törzsi kultúrájában még mindig találunk olyan helyeket, ahol maszkokkal gyógyítanak, vagy varázsolnak: leveszik a rontást, kiűzik az ártó szellemet a hozzájuk forduló páciensekből.

Járvány ellen rózsaillat

Bármilyen furcsán hangzik, már a legrégibb korok embere is felismerte, hogy illatszerek tisztítják a levegőt és megakadályozzák a járványok terjedését. Hippokratész, az ókor híres orvosa illatszerekkel harcolt Athénban a járvány ellen. Amikor már semmi egyéb nem használt, virágfüzérekkel díszíttette a házakat, illatos növényeket vitetett a lakásokba és égetett a piactereken. Plinius számtalan gyógyszert  készített mentából, íriszből, rózsából, liliomból és ibolyából. Az athéni és korinthoszi polgárok sűrűn látogatták az illatszerboltokat. Az illatszerkultusz Rómában érte el a tetőfokát. Illatszerekkel áldoztak az isteneknek, illatos füstölőket égettek az ünnepeken,  a csecsemők bölcsője körül, az ifjú házasok asztala és ágya mellett, majd a ravatal két oldalán. A római birodalom bukása után, a katolikus egyház kivételesen átvette az antik idők pogány szokását: illatos füstölőket égetett és virágokkal díszítette az oltárokat, jórészt egészségügyi megfontolásból. Hiszen ott, ahol mindenféle rendű és rangú nép gyülekezik össze, a járványok terjedésének is nagyobb a veszélye. A nagy marseille-i járványról feljegyezték az alábbi történetet: négy élelmes tolvaj jól belocsolta magát illatos folyadékkal és vígan fosztogatta az elhagyott házakat. Lehet, hogy hírét sem hallották Hippokratész illatelméletének, amely ekkor már feledésbe merült, a fertőtlenítés azonban bevált.  Rajtuk az életek ezreit kioltó dögvész sem fogott.

Állítólag, aki hisz ebben, annak jobban használ az orvosságnál. Valami lehet benne, mert természetes anyagokkal – gyógyfüvekkel, masszázzsal – gyógyítanak, és akad olyan varázsló is, aki  orvosi diplomával is rendelkezik. Ám a lélek vagy a test gyógyulásához ma is szükséges – lenne – a bánásmód, a száraz tényekkel való szembesítés helyett több empátia. Mi, felvilágosult európaiak csak mosolygunk a fekete varázsló álarcos bűvészmutatványain – ebből vesz új, modern gyógyító eszközöket a pálmafedeles kunyhójában kialakított rendelőjébe. Amikor leveszi a maszkját, átváltozik: egy rokonszenves, jókedvű fiatalember áll előttünk, aki ráadásul magyarul beszél – nálunk szerzett orvosi diplomát. Mégis úgy döntött, hogy hazajön, itthon, a népének nagyobb szüksége van rá, mint bárhol a világon. Hivatásból visel más arcot, mert a helyiek lelkét nehezebb lenne megérinteni egy kis misztikum nélkül.
Ez a maszkok mágiájának titka. Velence karneváljai  azért népszerűek mindmáig,  mert mindenki azzá varázsolódhat, amire vágyik. A szürke hivatalnokból rettegett kalóz lehet, a csúnyácska tiniből végzet asszonya, a neves ügyvédből „Pestisdoktor”. És itt elérkeztünk az emberiséget évszázadokon át megtizedelő járványok sokára kitalált védőeszközéhez, a fertőzéstől megóvó maszkokhoz. Ennek első fecskéje volt a pestisdoktor. Hosszú csőrével, fekete szemüvegével az egyik legbizarrabb és legkönnyebben felismerhető figurája a velencei karneváloknak. A maszk története a 17. században élt Charles de Lorme  francia orvos nevéhez fűződik, állítólag ő viselt először ilyen maszkot, hogy megvédje magát a fertőzéstől.

Olaszország – XVII. Század. A pestisdoktor viaszos kabátot, egyfajta védőszemüveget és kesztyűt viselt, a maszk csőrében aromás anyagokat tartottak. Róma, 1656. (Fotó: DEA PICTURE LIBRARY/De Agostini via Getty Images)

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Az 1600-as években viselt védőruházat kísértetiesen hasonlít a maira.
Ki volt az a kínai orvos, aki meggyőzte a világot a maszkviselés fontosságáról?
Melyik maszktípust tartják a leghatékonyabbnak?
Próbáld ki most kedvezményesen!