„Pedofil nagypapákról olvasni nem éppen felemelő érzés...”

Ez itt a coming out helye: az utóbbi évek egy sor híres bestsellerét nem olvastam. Nem olvastam disztópiákat, ahol szexuális rabszolgaként tartják a nőket, vagy szülőgépként használják őket. Nem olvastam fantasyket, ahol képzeletbeli lények változatos módokon gyilkolják egymást, szabadidejükben pedig számomra visszataszító szexuális praktikákat gyakorolnak. Nem olvastam krimiket, ahol a szereplők a másik testi-lelki gyötrésének hátborzongató eszköztárát vonultatják fel. Némelyik ilyen sikerlistás könyvbe belekezdtem, majd az első (második) brutális jelenetnél letettem. Máskor csak a fülszövegéig jutottam, és már az alapján eldöntöttem, nem ez az a regény, amelynek társaságában este nyugovóra akarok térni. (Ugyanis gyakran megkérdezik tőlem: te mikor érsz rá olvasni? Mire azt szoktam válaszolni: akkor, amikor te sorozatot nézel!) A rekordot kétségkívül az a képzeletbeli szigeten játszódó történet állította fel, amelyikben a kislányokat a saját apjuk erőszakolja meg szisztematikusan, minden egyes éjszaka. Mikor ezt megláttam a hátsó borítón, úgy dobtam el a könyvet, mintha megégette volna a kezemet. Nekem is van egy lányom, most tényleg komolyan gondolta bárki is, hogy én ilyen sztorikat végig tudok/akarok olvasni?

A farkas helyét átveszi a gyilkos bohóc

A népszerűségi listákat nézve azonban az álláspontommal láthatólag kisebbségbe szorulok, ezért megkérdeztem a témában nálam járatosabbak véleményét. „Az ilyen típusú könyvek pszichológiailag úgy hatnak ránk, hogy a legmélyebb belső félelmeinket fogalmazzák meg – mondja dr. Belső Nóra pszichiáter. – Az emberben mindig élt az ismeretlentől és az agressziótól való szorongás, hiszen az egyik legfontosabb célunk a biztonságra törekvés, és amikor bármi megzavarja a biztonságérzetünket, akkor azt fenyegetésként érzékeljük. Manapság rengeteg olyan hatás ér bennünket, ami a biztonságérzetünket folyamatosan megingatja, ezért az ingerküszöbünk eléggé magasra csúszott. Az ilyen témákkal foglalkozó művek megadják a befogadónak azt a borzongást, amit egyébként jó megélni, mert nem velünk történik meg, és megnyugvást hoz a cselekmény vége. Így alakul ki bennünk a katarzis élménye, ami mindig is a regények, a drámák egyik fő célja volt.”

Balanyi Daniella, a Tíz kicsi könyv blog tulajdonosa egyetért abban, hogy manapság meglehetősen sok, traumatikus eseményekkel foglalkozó könyv jelenik meg, és sokan szeretnek „szörnyűségekről” olvasni. „Én itt azért különbséget tennék az öncélúan megbotránkoztató, továbbá az olyan olvasmányok között, amelyek erőszakos jelenségekkel, illetve traumatikus élményekkel foglalkoznak ugyan, de teszik ezt azért, hogy köztudatba emeljenek egy fontos témát, érzékenyítsenek, segítsenek bizonyos személyes traumák feldolgozásában, legyen szó akár regényekről, akár önsegítő jellegű könyvekről – mondja. – Úgy látom, hogy alapvetően inkább az utóbbi jellemző. Én elég sok megrázó könyvet olvasok, amely traumákkal és/vagy erőszakkal foglalkozik. A jellemzően erőszakban bővelkedő skandináv krimik és thrillerek például jól ki tudnak kapcsolni, nagyon szeretem a feszült tempójukat. Talán azért a szívem csücske ez a műfaj, mert pár perc (vagy épp óra) erejéig szinte teljesen meg tudok feledkezni a külvilágról, hiszen az ember minden idegszálával rákapcsolódik a történetre, különben elveszti a fonalat.”
A skandináv krimik mára valóban önálló zsánerré váltak a műfajon belül. Itthon sok-sok évvel ezelőtt az Animus Kiadó építette fel a műfajt, és azóta mindenféle korú, és érdeklődésű olvasót megtalálnak a rajongók között, jóllehet a hagyományos detektívregényeknél sokkal durvább és erőszakosabb történetekről van szó. „Az alapvető ok talán inkább a vonzódásunk a félelemhez – vélekedik Fekete Judit, az Animus marketing- és PR-vezetője. – Amiért egy horrorfilmet is megnézünk, vagy amiért eltakarjuk a szemünket egy durvább jelenet közben, de azért kikukucskálunk a két ujjunk között.

Ha egy kényelmes karosszékből kísérjük végig a gyilkosságokat, akkor inkább csak az izgalom kellemesebb, adrenalin fűtötte részét éljük meg a borzalmaknak, mint a komoly traumát.

A szörnyűségek, a brutalitás mindaddig izgalmas, amíg nincsen hozzá valódi közünk, kvázi pontosan tudjuk, hogy fikció, és a végén remélhetőleg a jó győzedelmeskedik a rossz felett. Ebben talán nincs is különbség a gyermeki és a felnőtt énünk között, csak amíg kiskorban a farkastól rettegtünk, és Piroskának drukkoltunk (jó esetben), addig felnőttként a zseniális Harry Hole karakterének drukkolunk, és persze annak, hogy végre kimásszon a gödörből, amit a szerzője, Jo Nesbø ásott neki. A lényeg, hogy a végén a jó győzzön.

Mindent a maga idejében

Mindez azonban még nem ad magyarázatot arra, miért képeznek az emberek két, jól elkülöníthető csoportot: vagy nagyon szeretik az ilyen típusú könyveket, vagy abszolút tartózkodnak tőlük. Én, mint a második kategória képviselője, a traumatizáló könyveket még a hasonló jellegű filmeknél is rosszabbul viselem. A moziban ugyanis becsukhatom a szemem, vagy ha felvételt nézek, átpörgethetem az olyan megrázó jeleneteket, amikor premier plánban megerőszakolnak egy nőt, vagy megkínoznak egy férfit.

Az írott szöveg azonban a fantáziámat mozgósítja, és az agyam által előhívott durva képek sokáig velem maradnak, éjszaka rosszat álmodom tőlük.

„Nem mindenkinek lesznek rémálmai az ilyen történetektől – figyelmeztet dr. Belső Nóra. – Az emberek nem egyformák pszichológiailag, lélektanilag, máshonnan indulnak, más környezetből, más életeseményeik, traumáik vannak, és összességében ettől függ, kiből mit vált ki más szenvedésének a látványa – nagyon széles a spektrum. Én például pszichiáterként minden olyan színdarabtól, könyvtől, filmtől távol tartom magam, amiben kifejezetten bűnözéssel, pedofíliával kapcsolatos elemek vannak, mentem már ki híres rendezésről is, mert nem tudtam végignézni. Vannak olyan dolgok, amikről nem szeretnék tudni. Tudom, hogy léteznek, de nem akarom beengedni őket az életembe, mert károsítják a mentálhigiénémet. Aki viszont közvetlenül találkozott ilyen fájdalommal, abúzust élt meg, annak az ilyen könyvek segíthetnek feldolgozni a velük történteket.”
Balanyi Daniella civilben egy családon belüli és kapcsolati erőszak áldozatainak segítséget nyújtó szervezetnél dolgozik, és szintén úgy fogalmaz: elengedhetetlen, hogy képben legyen, és tudjon az érintetteknek valóban hasznos, segítő olvasnivalókat is ajánlani. Olyanokat, amelyek a köztudatba emelnek, és több oldalról is megvilágítanak egy-egy rendkívül fontos témát, például a gyereket a családon belül érő szexuális erőszakot. Mert, mint mondja, a jelenség létezik, és gyakoribb, mint gondolnánk, akkor is, ha elfordítjuk a fejünket, és nem akarunk tudni róla.
„Pedofil nagypapákról olvasni nem éppen felemelő érzés, ugyanakkor egy ilyen regény remekül mutatja be a bántalmazó kapcsolatok dinamikáját – említi Daniella. – Nem csupán azt, hogy a bántalmazók többnyire maguk is áldozatok voltak korábban – bár ettől még persze korántsem mentesülnek a felelősség alól –, hanem azt is, hogy amikor egy hozzád közelálló él vissza a ››szeretet‹‹ nevében, az olyan fokú árulás, hogy gyakorlatilag mindent megkérdőjelezel magad körül, egy ilyen traumát feldolgozni pedig iszonyú nehéz. Szükség van ilyen könyvekre, mert sajnos nagyon is valóságos a történet.

Szerintem egyetlen szerző sem írt még annyira durva fikciót, mint amennyire kegyetlen olykor a valóság tud lenni.

Olvasóként pedig némileg képet kapunk arról, hogyan élik meg az egészet az érintettek. Ezek a különböző traumákat középpontjukba állító regények (például Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz című műve), illetve pszichológiai, önsegítő/önfejlesztő könyvek az olvasó számára is egyfajta befektetést igényelnek (ami gyakran kifejezetten nehéz): azt, hogy őszinték legyünk magunkhoz, és átgondoljuk az életünket. Egy-egy ilyen olvasmány segítséget nyújthat az önismereti munkában, ami pedig véleményem szerint elengedhetetlen ahhoz, hogy önazonosan éljünk. 

Olykor velem is előfordul, hogy olvasás közben rájövök, nem most van itt ennek a könyvnek az ideje.

Ilyenkor egy időre félreteszem, és akkor folytatom, amikor úgy érzem, már lelkileg felvérteztem magam, készen állok, és kedvem is van az adott könyvhöz abban a pillanatban. Szerintem lelkileg megterhelő, súlyos témákról nem is nagyon szabad olyankor olvasni, amikor az ember nem érzi úgy, hogy amennyiben az adott könyv lerántja magával a mélybe, lesz ereje visszamászni. Nagyon fontosnak tartom, hogy az aktuális olvasmány kiválasztásánál (is) hallgassunk arra a bizonyos belső hangra, különös tekintettel a bármilyen okból könnyednek nem nevezhető könyvek esetében.”

(Kiemelt kép: Stephen King Az című könyvének filmadaptációját népszerűsítő bohóc az angliai Liverpoolban. Fotó: Peter Byrne/PA Images via Getty Images)