Tíz hét után elmentek otthonról a gyerekek. Mégsem váltom meg a világot, sütök kenyeret vagy olvasok. Ismerős?

Ahogy újra nyit az élet, sokan boldogan vetik bele magukat a társadalmi életbe, mások pedig – felteszem, főként a családosok közül – épp ellenkezőleg: lubickolnak a magányban. De hamar szembesülhetnek azzal, hogy nincs egyetlen érdekes gondolatuk sem. Ha van, az is a gyerekek körül forog. Mi ez? Szimpla kimerülés? Vagy lehet, hogy csak túlértékeljük a magányt és a kreatív, hasznos tevékenységeket? Lehet, hogy teljesen oké az a kongó üresség, amit a fejünkben tátong ilyenkor és hagyni kell kongani?
Sokat ábrándoztam arról a karantén alatt, két kisgyerekkel és soha véget nem érő, megírandó cikkek listájával a nyakamon, hogy ha visszaállna az élet rendje, vagy ha legalább egy délelőttöm/délutánom szabad lehetne, mennyi fantasztikus és értékes, de legalábbis hasznos dolgot csinálhatnék. Írhatnám a könyvem, kiselejtezném az egész lakást, nagyokat sétálnék, sportolnék, találkoznék a barátaimmal – azokkal, akik még emlékeznek rám.
És most itt vagyok. Gyerekek nélkül a lakásban. Lehet találkozni a nagyszülőkkel, ezen a héten újraindul az ovi, bölcsi. Egyedül vagyok és nem hogy könyvet nem írok, a lakás ugyanúgy romokban, sétálni sem mentem el, ráadásul egyetlen épkézláb gondolatom sincsen, amit másokkal megosztásra érdemesnek tartok.

Kiürültem teljesen és sem hasznos, sem értékes tevékenységet űzni nem tudok, az egyetlen mentőövem, hogy munkaként fogom fel a sorozatnézést, ami nyilvánvalóan csalás.

Arról nem is beszélve, hogy ha végre kiteszik a lábukat a lakásból nélkülünk, a szüleik nélkül, fél óra múlva már a képeiket nézegetjük a telefonon. Elmegyek a boltba vásárolni, és hirtelen nem is tudom, hogy mit szoktam venni, ha nincsenek velem a gyerekek, hiszen most két és fél hónapig egyfolytában velem voltak. Filmet akarok nézni, és csak az HBO GO kids-re emlékszik a böngésző. Elmegyek sétálni és őket hívom. Hogy vannak, ettek-e rendesen, elaludtak gond nélkül? Nem is hiányzunk nekik?
Mialatt azon töprengek, hogy vajon megengedhetem-e magamnak, hogy tíz hét folyamatos együttlét után egy kicsit nekem se hiányozzanak, rájövök, hogy most is róluk szól minden. Nem tanulok nyelveket vagy kezelni végre a photoshop-ot, nem sütök kenyeret, mert ők töltik ki az életem, akár velem vannak, akár nem. Bármekkora csalódást is jelentek ezzel magamnak. 

Karanténban élünk évek óta?

Máriási Dóra pszichológus abban erősít meg, hogy ezzel a dilemmával valószínűleg nem vagyok egyedül. Beállt egy életmód, egy életritmus, amit lehet hogy nehéz volt kialakítani, mert gyorsan kellett hozzá alkalmazkodni, de pont annyi idő telt el, amennyi alatt egy jelentős életmódváltáshoz hozzá tudunk szokni, ami nagyjából három hónap. „Igen, a nyitáshoz is hozzá kell szokni.

Abban sincsen semmi meglepő, hogy sokan a munkahelyi kiégéshez hasonló tüneteket éreznek. Mentálisan egy kivételesen leterhelő helyzet volt, ami az elmúlt pár hónapban történt.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
- miért van szükségünk a semmittevésre és mit okoz a hiánya?
- miért lehet nehezebb az anyáknak, hogy ezt gyakorolják?
- milyen mintát adunk tovább a mentális egészségünk ápolásáról, ha nem tudunk töltekezni?
Próbáld ki most kedvezményesen!