Nőként arra születtünk, állítja egy elmélet, hogy idővel saját gyerekek helyett az unokáinkkal foglalkozzunk. Kérdés, mit szólnak ehhez az evolúciós elképzeléshez a mai nagymamák.

Hát neked borzasztó nehéz lehet! Az ismerőseim sorra így sóhajtottak fel, amikor meghallották, hogy a karantén időszakát szűkebb családom tagjaival a világ három különböző pontján vészeltük át. Én pedig mindegyiküknek magyarázni kezdtem, szerintem nem annak nehéz, aki egyedül maradt, hanem annak, aki gyerekekkel, főleg a digitális oktatásba bevont iskolás gyerekekkel szorult be a négy fal közé. Mert egy gyerekre fejenként egy felnőtt nem elég. Tapasztalataim szerint néha még kettő sem. Egy tudományos feltételezés szerint erre az evolúció is rájöhetett, ezért intézte úgy, hogy a nők, túljutva a saját termékeny korszakukon még évtizedekig éljenek, és segíthessenek a saját lányaiknak felnevelni a következő generációt. Így teremtődtek meg a nagymamák, és váltak az evolúció egyik legsikeresebb modelljévé.

Elmélet a gyakorlatban

Az elmélettel a saját élményeim teljesen egybevágnak: fogalmam sincs, a két nagymama nélkül hogyan neveltük volna fel a férjemmel a lányunkat. Mivel soha nem tudtam elképzelni a munkám nélkül az életemet, a nagy hasammal majdnem az utolsó pillanatig bejártam a szerkesztőségbe, holott egyszer a 4-es villamoson a júliusi melegben olyan rosszul lettem, hogy az utastársak mindenáron be akartak vinni a Schöpf-Mereibe, hátha rögvest szülök (akkor még nem szültem). A lányom kéthónapos volt, amikor elkezdtem dolgozni a Nők Lapjánál, először hetente egyszer, előre megbeszélt időpontban buszoztam fel a Rózsadombra, az akkori irodába. Egy szerkesztőség azonban nem gyár, nem feltétlenül másodpercnyi pontossággal alakulnak a dolgok, többször előfordult, hogy megcsúsztunk, ilyenkor odabent elkezdett csurogni a mellemből a tej, miközben a gyerek odalent a városban, az anyósoméknál bömbölt éhesen. Idővel kialakult a menetrend, és bár a lányom időközben felnőtt, a férjem édesanyja a mai napig élete legboldogabb időszakaként emlegeti azokat az éveket, amikor ő vigyázott az unokájára.

Én pedig csodálattal bámulom azt a természetes könnyedséget, ahogyan a lányom bánik a két nagymamájával, hiába találkoznak évente csak egy-két alkalommal. Nekem ilyesmiben nem volt részem.

Mint Szendi Gábor figyelmeztet minket valamelyik könyvében, téved, aki azt hiszi, azért születtünk, hogy boldogok legyünk. Azért születtünk, hogy szaporodjunk. Ennek megfelelően a legtöbb állat az utolsó leheletéig igyekszik betölteni földi küldetését, és továbbadni a génjeit. Még az emberszabásúak nőstényei közül is csupán néhány marad életben túl a fogantatásra és szülésre alkalmas évein, ezek is többnyire állatkerti körülmények között.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő most csak 300 forintért!
Ízelítő a cikk tartalmából
Miről szól pontosan a nagymama-hipotézis?
Milyen adatokkal és megfigyelésekkel támasztják ezt alá a tudósok?
Hogyan látják ezt a nagymamák valójában?
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 300 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta.