Nagyanyám, de még anyám korában sem lettem volna „szingli”

Ha a koronavírus-járvány izolált napjaiban úgy érezted, hogy egyedülállónak lenni szívás, olvasd el ezt!

Ha a koronavírus-járvány izolált napjaiban úgy érezted, hogy egyedülállónak lenni szívás, akkor gyere, nézd meg, milyen volt a paraszti társadalomban vagy a szocializmusban egyedülállónak – ahogy akkor mondták – vénlánynak lenni. 
A karantén alapjaiban forgatta fel és rendezte át az életünket, az izoláltság megmutatta, milyen amikor másokkal, vagy épp önmagunkkal töltünk el napokat, heteket, vagy akár hosszú hónapokat is. Kemény időszak ez az egyedülállóknak is, akiknek a globális bizonytalanság mellett a magánnyal is meg kell birkózniuk, ez pedig nem könnyű még akkor sem, ha szoros baráti kör, családi háló veszi őket körül. Ilyen emberből pedig rengetegen vagyunk most a világon, hiszen szinglinek lenni a 2021. században nemcsak ugyanolyan elfogadott, mint valakinek a házastársaként bemutatkozni, hanem legalább olyan gyakori jelenség is. Sőt, van hol már át is billentek az arányok, Kanadában, 2017-ben több ember lakott egyszemélyes háztartásokban, mint bármilyen együttélési formában, az USA-ban pedig az elmúlt tíz évben 42 százalékkal nőtt az egyedülállók száma. És ez nem csak a világ másik felére jellemző, itt Európában, vagy odaát Kínában, de Japánban is egyre emelkedik az egyszemélyes háztartások száma, és ezen már senki nem akad (különösebben) fent. Még nálunk se, ahol pár évtizeddel ezelőtt az egyedülállóság, főleg a nők esetében megvetendő volt. Amíg ma magától értetődő, hogy minden szégyen nélkül mondom ki, igen, egyedül élek, addig anyáink, nagyanyáink, dédanyáink korában konkrétan stigmatizált volna a hajadon állapotom. A téma kutatása során minél inkább visszamentem a múltba, minél inkább belemélyedtem a néprajzkutatók feljegyzéseibe, annál biztosabb lettem, hogy szingli nőként teljesen jó nekem itt, 2020-ban.

Rönkhúzás Őrimagyarósdon

Nem tenne túl boldoggá, ha mondjuk hirtelen a paraszti társadalomban találnám magam, ahol nagy valószínűséggel már “régente” – úgy 18 évesen – átestem volna az akkoriban nagyon viccesnek tartott, innen nézve inkább bullyingnak tűnő, szokáson, a tuskóhúzáson. Vagyis húshagyó kedden rönköt kötöttek volna tinédzser nyakamba, amit aztán hangos gúnyolódás közepette („nem ment férjhez, hát húzza a tuskót”), végig kellett volna húznom a falun, szerencsés esetben csak kisebb távon. Vagy szűzgulyahajtás címén  a legények „Kinek van eladó lánya – hajtsa ki a szűzgulyára!” felkiáltással, ostorpattogtatással kísérve, mint Isten barmát, végighajtottak volna a falun. Ez is egy szép hagyomány volt, nagy kár, hogy már nem él.

A férj nélkül maradt lányok ilyen jellegű kigúnyolása, és általános megvetése teljesen természetes volt a hagyományos társadalomban, amikor a házasságkötés, a családalapítás erkölcsi kötelességnek számított. Lényegében egy lány akkor vált értékessé, amikor férjhez ment, ha egyedül maradt, a közösség szemében vénlánnyá vált. Bukott nő lett, akikről úgy tartották, hogy senkinek nem kell, mert csúnya, vagy nem elég jó a természete, valami hibázik nála. A hibázási lehetőségek száma igen nagy volt, rengeteg íratlan szabály határozta meg, milyen és hogy viselkedik egy “ideális”, “feleségnek való” lány. 

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő most csak 300 forintért!
Ízelítő a cikk tartalmából
Hangosat nevettél? Lány létedre? A 20. század elején, férjfogás közben nem csináltál volna ilyet.
Az ötvenes évek: adóznak az egyedülállók, érmet kapnak a rendes nők
A hatvanas-hetvenes évek: megy a névért házasodás, zajlik a férjvadászat
A vénlány címke eltörlése: köszi Carrie, Charlotte, Miranda. És Samantha!
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 300 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta.