Krónikus halogatókkal és szakértőkkel jártuk körbe a témát.

“Csak lusta, megbízhatatlan” – legyintenek, ha egy krónikus halogató szóba kerül, pedig bizonyos feladatok rendszeres tologatása mögött a lustaságnál jóval komplexebb okok állnak. Persze visszagondolva vicces sztori, amikor versenyt futva az idővel, még kikapcsolás előtt sikerült házi papucsban becsúsznom az ÉLMŰ-höz, és befizetnem a hónapok óta felhalmozott díjhátralékomat, nevethetünk azon, hogy XY-nál hónapok óta nincs kicserélve a villanykörte, és nem azért mert nincs rá pénze, és csapkodhatjuk a térdünket kacagás közben, hogy bezzeg még Margaret Atwood is három évig halogatta a Szolgálólány meséjének befejezését.
De miután jól kinevettük magunkat, nem árt azzal is szembenézni, hogy a rendszeres halogatást megélni közel sem annyira vicces, árt a pszichének, negatívan befolyásolja a mindennapokat, sőt, az élet nagy lehetőségeitől is megfoszthatja az illetőt. Most szakértő mesél a miértekről, megoldási módszerekről, és érintettek avatnak be minket a halogatás vergődésébe.

„Mindenki halogat, de nem mindenki halogató

Van úgy, hogy túl sok tennivaló szakad ránk és priorizálni kell, vagyis mindenki kicsit halogat, ugyanakkor nem mindenki halogató. Joseph Ferrari, a chicagói DePaul University pszichológus professzora szerint csupán az tekinthető halogatónak, akinek az élete több területén is megjelenik ez a viselkedés. 22 ezer fős kutatásából az is kiderült, hogy a felnőtteknek húsz százaléka sorolja magát a krónikus halogatók közé. Legmagasabb arányban az egyetemi tanulók vannak, és több az érintett férfi, mint a nő. Erre az eredményre rímel Stanley Milgram szociálpszichológus tanulmánya (Procrastination, Generalized or Specific, in College Students and Their Parents) is, amelyből kiderül, hogy a halogatás az iskolai munkában, a napi teendőkben jellemzőbb, és vannak olyan tipikus feladatok, mint például egy esszé megírása, amiknek elkezdésével szeretünk várni, amíg lehet. De a munka jellege is hatással lehet ránk: a kreatív szakmában dolgozóknak nagyobb lehetőség nyílik a halogatásra. Gondoljunk csak Margaret Atwoodra, aki a világhírű, több millió példányszámban eladott A szolgálólány meséje című utópiájának befejezését mintegy három évig halogatta.  

Illusztráció: Borzas Kata

Naplopó, fegyelmezetlen…

Lusta. Utóbbival az emlegetett író, Margaret Atwood jellemzi magát, a WorldLife with Adam Grant című podcast-sorozatának egyik epizódjában , aztán hozzáteszi,  valószínűleg azért gondol így magára, mert ez a leggyakoribb prekoncepció a halogatókról. És amit ideje lenne elfelejteni, ugyanis két kutató, Timothy Pychyl és Fuschia Sirois még évekkel ezelőtt rájött, hogy a legtöbben nem lustaság miatt, hanem azért kerülnek a krónikus halogatás körforgásába, mert bizonyos feladatok előidézhetik bennünk az önbizalom hiányát, a „nem vagyok rá” képes érzést, a bizonytalanságot, a kudarctól való félelmet, és képtelenek kezelni az adott feladattal kapcsolatban fellépő negatív érzelmeiket. 

Az ilyen típusú emberek csak úgy tudják az előttük álló feladattal kapcsolatos szorongásukat megszüntetni, ha valami olyan tevékenységbe kezdenek, ami örömmel tölti el őket. Ilyenkor kattintanak a YouTube-ra, pörgetik a Facebookot, vagy rendezik színskála szerint a könyvespolcot.

„Sokszor azért sem állok neki dolgoknak, mert túlságosan maximalista vagyok magammal szemben és úgy érzem úgy sem lenne elég jó a végeredmény, vagy csak félek a kudarc élménytől” – ezt már Deli Soma, a Middlemist Red zenésze mondja, aki nagy halogatónak tartja magát és erről Atwood is említést tesz: a délelőttjeinek súlyos órái teltek el aggódással, szorongással, amiatt, hogy az írásai nem fognak tetszeni az olvasóknak. Geist Klára szakpszichológus, és gyakorlati képzésvezető családterapeuta is állítja, hogy a megfelelési kényszer és a kudarctól való félelem az egyik legfőbb oka a halogatásnak, pláne egyes személyiségtípusoknál. „A negatív perfekcionisták attól tartanak, kiderül, mégsem tudják olyan jól csinálni. Az aggodalmaskodó típus szorong, a kudarcot kerül ilyenkor. Van, aki azért halogat, mert csak időnyomás alatt tud jól dolgozni, akkor pörög az adrenalin, ha megteremti saját alkotói válságát. A szorongók, kudarckerülők gyakran elvesznek a részletekben, túlellenőriznek, ezért sem haladnak. A passzív-agresszív típus egyfajta tehetetlenséget élhet át. Sok mindenre igent mond, illetve nem tud nemet mondani, így ellenállását a halogatással fejezi ki” – magyarázza, hozzátéve, hogy a személyiségünkön kívül a családi minta, a neveltetésünk is befolyásolhat minket abban, hogy halogatók leszünk-e, vagy sem. Vagyis, ha a a szülői szeretet ára  a teljesítmény, a gyerek vagy maximalista vagy kudarckerülő lesz. A szakértő szerint a mérvadó nevelési stílus, amely határozott elvárásokat támaszt a gyermek elé, mindemellett támogatja őt és önállóságát is, kevésbé tesz halogató típussá. 

Kihat az egész életünkre, és nem a jó értelemben

Egy másik gyakori és téves elgondolás, hogy a halogató biztos nem éli meg rosszul, ha átlép határidőket, vagy hogy mindent az utolsó pillanatra hagy. Ez viszont köszönőviszonyban sincs a valósággal, a fontos feladatok tologatása rendszerint erős frusztrációval, bűntudattal, és stresszel járnak. Atwood állítja, hogy a halogatás a fizikai egészségünkre is kihat, hiszen ilyenkor több egészségtelen gyorskaját eszünk és hajlamosak vagyunk a napi sportot is elhanyagolni, az egyre növekvő stresszről nem is beszélve. Hogy saját tapasztalatból is merítsek, amikor már egy elég vaskos csekk gyűjtemény kacsingatott rám a konyhából, éjjelente én is szorongva ébredtem, és azon pörgettem az agyam, vajon hol járhat most a tartozásom. Ám hiába szorongtam éjjelről éjjelre, néha pánikrohamokkal cifrázva, mégsem bírtam rávenni magam, hogy leüljek és szembesüljek a halogatásom következményeivel. Rendszerint akkor tudtam ebből a szó szerint lefagyott állapotból kilépni, amikor már napok kérdése volt, hogy kikapcsolják valamelyik szolgáltatásomat. Ez a bénító állapot valószínűleg neked is ismerős lehet, ha halogató vagy, a növekvő nyomás miatt ugyanis leblokkolhatunk, vagy pánikszerű kapkodásba kezdhetünk. De van tovább is.

A krónikus halogatás negatív hatással lehet a pszichénkre, az egészségünkre, az egzisztenciákra. És elvihet minket egészen odáig, hogy azt érezzük, nem vagyunk ura az életünknek.

Tim Urban blogger (Wait But Why blog) és fekete öves halogató szerint létezik olyan halogatás, ami határidő nélküli helyzetekben lép fel. Például, amikor önerőből, saját elhatározásból kellene elindulni, lépést tenni a változásért, legyen szó egy művészeti projektről, vállalkozásról, az egészséges életmódról, egy párkapcsolat fejlesztéséről, vagy az abból való kilépésről. Az ilyen döntéseknek nincs határideje, így azok csak húzódnak tovább. Urban szerint mivel a hosszú távú halogatás következményei kevésbé láthatók, kevesebbet is beszélünk róla, pedig ez lehet az oka a hosszú távú boldogtalanság és elégedetlenség jó részének. 
„A hosszú távú halogatás külső szemlélővé tesz minket a saját életünkben” – magyarázza egy 2018-as TED TALK beszédében, és hozzáteszi, nem az lesz a fő probléma, hogy nem értük el az álmainkat, hanem az, hogy el sem kezdtük hajszolni őket. Azt tanácsolja, minél hamarabb szánjunk rá időt, és vegyük számba a hosszú távú halogatásainkat, a parkolópályára tett döntéseinket, mert az éveink növekvő számával egyenes arányba csökken a változtatás, lehetséges terveink megvalósításának ideje.

Hogyan küzdjünk meg a bennünk élő halogatóval?

A feladat nem könnyű, hiszen a krónikus halogatás mögött többnyire komplex ok-okozat összefüggéseket találunk. Ezért ajánlatos egy szakemberrel először annak a végére járni, vajon miben gyökerezik a probléma. Egy másik interjúalanyom, nevezzük Ilonának, aki évekig halogatta a diplomamunkájának a megírását, szintén erre a felismerésre jutott. „Meg kellett tanulnom, milyen feladatot érdemes elvállalnom, ad-e hozzá szakmailag az életemhez vagy sem, anyagilag megéri-e vagy sem, profitálok-e belőle az élet bármelyik területén vagy sem” – mesél arról, hogyan próbálja maga mögött hagyni a halogatást. 

Néhány tipp, ami segíthet
  • Beszéljünk a feladatról másoknak is, mondjuk el nekik, miért akarjuk megcsinálni.
  • Képzeljük el, mit fogunk csinálni, ha túl leszünk rajta.
  • Jutalmazzuk magunkat, a részfeladatok kivitelezése után.
  • Ne gondoljunk a végeredményre, csak csináljuk!
  • Ne ostorozzuk magunkat, ha a változtatás nem megy elsőre!
  • Legyen teendő listánk, és az elvégzendő feladatokat pipáljuk ki!

A szakember szerint a krónikus halogatás felszámolásához, vagy csökkentéséhez elengedhetetlen az önismeret, a megoldáshoz érdemes kicsit komolyabban a dolgok mélyére ásni és feltárni, mi lehet az a félelem, fenyegető érzés, ami megbénít minket. Tegyünk fel magunknak kérdéseket: Mi történik bennünk, mi miatt szeretnénk kikerülni a feladatot? Mert nem szeretjük, mert félünk a kudarctól, mert tökéletesnek „kell” lenni a produktumnak? Mert félünk az újtól?  Ezek megválaszolása segíthet az ok azonosításában, és ha már viszonylag jól szétszálaztuk a probléma okait, könnyebben tudunk majd kialakítani egy stratégiát a halogatás leküzdésére.
Margaret Atwood például a fantáziáját használja, és külön nevet adott annak az énjének, aki írásra noszogatja Margaretet, aki arra kéri kezdjen el végre dolgozni. Ő Peggy, bevallása szerint így hívták gyerekkorában (ez a Margaret egyik beceneve – a szerk.). Az írónő megközelítéséről tudományos értekezések is születtek, ezek szerint mindenkiben él egy „akarom” és egy „kellene”én. Az egyiknél az érzelmek dominálnak, ő az, aki mást szeretne csinálni a kellemetlen feladatok helyett, míg a másik a helyes cselekedetre összpontosít. Tim Urban ezt a két folyamatosan egymásnak feszülő ént (hangot a fejünkben) Kismajomnak és Józan Döntéshozónak nevezte el. Szerinte, ha tudatosítjuk magunkban, hogy épp melyik akar felülkerekedni rajtunk, könnyebben tudunk jó döntést hozni, vagyis rávenni magunkat, hogy a soron következő tevékenységünkkel foglalkozzunk. 
Én például egyes részfeladatok után jutalmazom magam, de pusztán már az is jó érzéssel tölt el, ha egy utálatos tevékenységet kipipálhatok a naptáramban. Geis Klára szerint ez így normális, a nem elhalasztott feladatok ugyanis pozitív spirált eredményeznek, a megoldott feladatok önjutalmazó feszültségcsökkenéshez vezetnek. „Persze a befejezetlen dolgok jobban rögzülnek a memóriában. Ezért is frusztrál a halogatás és jutalmaz az elvégzett feladat” – mondja a szakértő.
A megoldási technikáknak egyébként nincs kőbe vésett szabálya, személyenként változó lehet, hogy mi válik be, és mi nem,  azt viszont mindenképp tartsuk szem előtt és fogadjuk el, hogy próbálkozásaink során lehetnek (lesznek) visszaesések. Ilyenkor önvád helyett értékeljük azt a belső igyekvést, szembenézést, ami elvezetett minket odáig, hogy elejét vegyük az életünket megkeserítő halogatásoknak.

Ez is érdekelhet