„Ha figyelünk, rátalálunk a helyünkre a világban” – Címlapinterjú Tóth Ildikóval

Láthattuk többek között a Szabó István rendezte Rokonokban, vagy Mészáros Márta filmjében, az Aurora Borealisban, de szerepelt a nagy sikerű Aranyélet sorozatban is, a számtalan színházi feladata mellett. Tóth Ildikónak nem természete a zajos sztárság, az év végén mégsem tudta elkerülni azt, hogy mindenki rá figyeljen. Szegő András interjúja.

– Mire gondoltál, amikor megtudtad, hogy az idén Prima Primissima díjas leszel? Mit veszel majd fel az átadón, kit értesítsél, mit mondjál majd a beszédedben, mire fogod költeni a pénzt, kit fog a guta megütni?

– Szeptemberben egy próba szünetében ültünk kint a többiekkel, élveztük a napsütést, amikor jött a telefon, hogy a díjazottak között vagyok. Megmondom őszintén, nem gondoltam semmire, azt hittem, hogy az egész valami kandi kamerás ugratás, és valakik jól szórakoznak azon, hogyan is reagálok, aztán majd jót vihognak, hogy bevette a Tóth Ildi! Persze hogy ezt gondoltam, amikor korábban olyan óriási művészek kaptak ilyen díjat, mint Törőcsik Mari, Jancsó Miklós vagy Kállai Ferenc! Utánuk majd pont én fogok az eszükbe jutni? Nem hittem, de olyan komolyan beszéltek, hogy valami azért szöget ütött a fejembe, pláne, hogy kérték, az átadás napján, ha lehet, ne játsszak, személyesen legyek ott a díjátadón! Talán mégsem átverés? Aztán folytatódott a próba, és el is toltam magamtól az egész kérdést. Ha a saját primissima mivoltát ízlelgetné az ember, akkor olyan pocsékul próbálna, hogy egy tanoncot is beállíthatnának helyette. A szűk családomnak szóltam, de az átadás napjáig hessegettem magamtól a gondolatot, biztos lévén abban, hogy úgysem én leszek, miért essek pofára akár magam előtt is. A korábbi években úgy volt, hogy másodikként adták át a mi kategóriánkat, gondoltam, gyorsan túl leszünk a hajcihőn, ám a helyszínen kiderült, hogy utolsónak tettek bennünket. Beszédem nem volt, hisz minek, én úgysem kapom meg a nagydíjat, ám így idővel, mintha csak az égiek diktálták volna, kezdtek mondatfecnik a fejemben összeállni, emlékszem, hogy a pálya missziója benne volt. Aztán hallottam a nevemet, az izgalomtól meg a szorongástól kicsit rosszul is lettem, végül egy pillanat alatt helyrekerült minden. Sokszor tapasztaltam már, hogy az életben az igazán nagy dolgok sallangtalanok, egyszerűek. A pitiáner dolgokat hajlamosak vagyunk feltupírozni, kiszínezni, akár saját magunk számára is, ilyenkor meg valóban a lélek kifényesedik, és tisztává, egyszerűvé válik minden. Hiába folynak az események, néznek sok ezren, ez a benső tiszta ünnepe lesz. Nem az esemény rögzül, csak az élmény.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!