A harcos és a stratéga – Ifj. Dr. Béres József mesél édesapjáról, Id. Dr. Béres Józsefről

Manapság, különösen így ősszel, az influenzás időszak kezdetén szinte minden háztartásban találhatnánk legalább egy C-vitamint, amelyet az emblematikus név fémjelez. Hogy a cseppekről már ne is beszéljünk. Vagy inkább, mégis: beszéljünk róla… Szegő András interjúja.

– Édesapjával egyszer találkoztam, emlékszem, milyen nagy benyomást tett rám szenvedélyessége, fehér izzása. Ezért is vagyok kicsit zavarban, érzékelvén az ön visszafogottságát, higgadtságát, eleganciáját…

– Az igaz, hogy bizonyos tekintetben nagyon különbözőek vagyunk látszatra, viszont a makacsság, az elkötelezettség, a kitartás nagyon közös. Ahogy az is, hogy elköteleződtünk egy ügynek, és ennek, mondhatom, szinte az életünket is alárendeljük, ezt az ideát mániákusan követjük. Ami pedig a különbözőséget illeti, amit felvetett, bonyolult… Részben vehemencia kérdése, ő más mentalitású ember volt, másrészt viszont a helyzetünk is egészen másként alakult, és különbözött a dolgunk is. Édesapámnak jórészt a küzdelem, a harc jutott, és a szüntelen bizonyítás. Szegénységből, kiszolgáltatottságból indult egy szabolcsi faluból, kertészetet tanult, álmai már-már megvalósulóban voltak, de jött a háború, és félbeszakított mindent. Fél karjára lebénultan került haza, majd jöttek a háborút követő nehéz évek. Aztán a családalapítás, gyerekek, otthonteremtés. Agrárkutatóként a burgonya megbetegedéseit tanulmányozta, közben elvégezte az egyetemet, és kutatásai egyre mélyebb vizek felé terelték. Akkor sem lett könnyebb az élete, amikor már megtette korszakos felfedezését, és megfigyelések bizonyították a cseppek hatékonyságát. Még akkor is évekig kellett küzdenie munkahelyi irigységgel, szakmai meg nem értéssel, politikai ellenszélben különböző hatóságokkal. A rendszerváltás teremtett új helyzetet számára, amikor megalakulhatott egy magánvállalkozás, amely zászlájára tűzhette, hogy igazságot szerez a találmányának. Ezek a folyamatos küzdelmek még elszántabbá, keményebbé tették. Ugyanakkor, ha nem hisz ennyire az igazában, és nem harcol ilyen fanatikusan, akkor biztosan összeomlik minden, ma nincs Béres Csepp, nincs a több tucat gyógyító szerünk, amely sok ezer, tíz- vagy százezer ember életét meghosszabbítja, örömtelibbé teszi. Az én helyzetem sok szempontból más. Én valójában akkor léptem főállásban az ügye szolgálatába, amikor megalakult a Béres Rt., és a sorsunk már rajtunk állt vagy bukott. Nekem feladatul nem a harc jutott, hanem a lehetőség, hogy segítsem a vállalat megszilárdulását, szélesítsük a termékeink körét, hogy továbbvigyem azt, amit édesapám egy élet munkájával rám, ránk, a családra hagyományozott. Hogy létrehozzam, működtessem, fejlesszem a találmány köré épült gyárat, intézményt, hogy életben tartsam azt a morális, humanista tradíciót, amit édesapám kialakított, és mindig elsőrendű értéknek tartott. Ehhez pedig inkább kell a kompromisszumkészség, a megfontoltság, az átgondoltság, a felelősségérzet. Annak idején én is kutatóként indultam a pályán, és akkor talán én is hevesebb, karcosabb voltam. Jórészt a feladat alakított engem ilyen – legalábbis látszatra – visszafogottabbá. Egyszer egy barátom mondta, hogy én nem lettem volna képes arra, amit édesapám végigcsinált, de édesapám sem biztos, hogy képes lett volna arra a körültekintő, sok diplomáciai képességet igénylő építő munkára, amelynek eredményeként sikerült nemzetközileg elismert céggé kinőnie magát a Béres Rt.-nek. Nem akarom egy pillanatra sem az ő lángelméjéhez, lánglelkéhez mérni magam, a képességeimet, de ezzel együtt nagyon jólesett, amikor hallottam ezt, és úgy érezhettem, hogy nem vagyok méltatlan hozzá, hogy sikerült folytatnom, kiteljesítenem a munkáját.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!