Őszintén: „Felnőttként tudtam meg, hogy örökbe fogadtak”

Harmonikus család, őszinte kapcsolatok, vidám légkör – ám kiderült, hogy mindez mégsem ennyire idilli Ádám életében. Nemrég jutott ugyanis a tudomására, hogy akik felnevelték, nem a vér szerinti szülei. Kovács Gréta jegyzete.

Pár éve végeztem az egyetemen, 25 éves vagyok, jelenleg copy writerként, azaz tartalommenedzserként dolgozom. Szeretem a munkám, csak egy laptop kell hozzá, és jól is keresek vele. A szüleimmel jó, illetve jó volt a kapcsolatom, sosem gondoltam volna, hogy súlyos titkok „lappanganak” körülöttünk, mert teljesen hétköznapi, normális, drámáktól mentes család voltunk.

Megváltozott körülmények

A történet anyám betegségével kezdődött, két évvel ezelőtt. Kitartóan járt a kezelésekre, mindent megtettünk érte, de a kór annyira elhatalmasodott rajta, hogy az orvosok már csak heteket jósoltak neki. Épp a Balatonon nyaraltam, amikor elment…

Persze számítottunk rá, de így is sokként ért a halála. Nagyon nehéz hónapok következtek, sokáig nem is találtam önmagam. Éppen az új szemesztert kezdtem volna az egyetemen, amikor meglátogattam az apámat. Ápolatlan volt, a lakásban kosz és mocsok mindenhol. Ekkor eldöntöttem, hogy felmondom a pesti albérletet, és visszaköltözöm hozzá, a gödi gyerekkori házba, hogy ne legyen annyira egyedül. Talán ez a lépés hozott minket közelebb egymáshoz.

Az együttélés jól ment – már amennyire egy szerettünk elvesztése után jól tud menni. Hétvégenként eljártam vele horgászni, igyekeztem úgy alakítani az időbeosztásomat, hogy együtt vacsorázhassunk, ami a legtöbbször rendelt kaja volt. A takarítást és az egyéb otthoni teendőket is felosztottuk egymás közt.

Letaglózó igazság

Aztán egyik nap, amikor hazatértem az irodából, az apám csak ott ült a kanapén, kezében a bekeretezett közös családi fotónk, és így szólt: „Valamit muszáj elmondanom neked.” Tudtam, hogy rossz és kellemetlen bejelentés fog következni, de fogalmam sem volt, hogy hozzám kapcsolódóan. Azt hittem, hogy megcsalta anyát, amit soha nem tudott neki elmondani, vagy valami ehhez hasonló. Próbáltam nyugodtan reagálni, de azért fúrta az oldalamat a kíváncsiság.

„Kiskorodban örökbe fogadtunk téged” – ennyi, ezt mondta, kertelés, részletezés és mindenféle magyarázat nélkül. Hát, mit mondjak, először komolyan sem vettem, még az is megfordult a fejemben, hogy magányában bevett valamilyen gyógyszert, amitől összevissza beszél. Aztán elővette a titkos örökbefogadásról szóló papírjaimat. Annyira abszurdnak és képtelenségnek tűnt az egész helyzet… Összeszedett, tudatos ember vagyok, de akkor teljesen összezavarodtam, nem is tudom, hirtelen hogyan reagáltam. Kezemben a papírokkal kavarogtak bennem a gondolatok, rengeteg kérdés felmerült bennem, ahogyan a tagadás és az értetlenség is, de apám elkezdett mesélni, és egyre csak mesélt arról, mi hogy történt. Őszintén szólva nem emlékszem pontosan a beszélgetésre és arra, hogyan reagáltam. Valószínűleg sokk ért, vagy nem tudom.

A történet folytatását a Nők Lapja Psziché 2019/4. lapszámában olvashatjátok el. 

Szöveg: Kovács Gréta

Nyitókép: Getty Images

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!