Ádám biztos egzisztenciával rendelkező, jóképű, egyedülálló férfi , ám mégsem talál magának párt. Biológiai órájának kattogása miatt eldöntötte, hogy nekivág a családalapításnak, és örökbe fogad egy árvát. A történetét Kovács Gréta jegyzete le.

Egy globális cég alkalmazásában dolgozom. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a karrieremben mindent elértem, amire vágytam, fantasztikus családom van, egészséges vagyok, és bejártam a fél világot – a privát életem azonban sosem úgy alakult, ahogyan szerettem volna. Voltam már házas, de a volt feleségemmel nem működtek köztünk a dolgok, öt éve pedig hosszabb-rövidebb kapcsolataim voltak. Már régóta, nagyon régóta vágyom egy gyermekre: fiatal apuka szerettem volna lenni – sajnos ez már nem sikerülhet, de az apaság még összejöhet. Úgy másfél éve döntöttem el, hogy belevágok az örökbefogadási procedúrába, miután feladtam a reményt, hogy huzamos időn belül egy igazi családot alapíthassak álmaim nőjével.

Egyedül örökbe fogadni?

Mielőtt beadtam a kérvényemet, rengeteget olvastam utána a témának, és már az első percben be kellett látnom, hogy egyedülálló, 42 éves férfiként nem sok esélyem van arra, hogy egy egészséges kisgyereket örökbe tudjak fogadni. Érthető módon, a rendszer előnyben részesíti a házaspárokat, csak utána jönnek az egyedülálló nők, majd férfiak, akik a legtöbbször olyan gyermeket „kapnak”, akikért már nem tolonganak a jelentkezők. Ők értelmileg vagy fizikailag sérültek, koraszülöttek, magatartászavarokban szenvednek, idősebbek, de ezek keverékei sem ritkák. Én – nem titkolom – egy egészséges, 5 év alatti kisgyermeket szerettem volna, akit még láthatok felnőni.

Csak hogy mindenki számára érthető legyen: évente 100-120 egyedülálló fogadhat örökbe, míg a házaspároknál ez a szám 1000 körüli. Az, hogy én ebbe az egészbe ennyi évesen vágtam bele, még tovább csökkentette az esélyeimet – egyrészt a nemem, másrészt a korom miatt, hiszen maximum 45 év korkülönbség lehet a gyermek és az örökbe fogadó szülő között.

Sajnos az sem segített a dolgokon, hogy „túlságosan szűk” kategóriát adtam meg: egy szakértő például már az elején kijelentette, hogy a magyar rendszerben egy egyedülállónak egyszerűen nincs esélye arra, hogy az általam preferált paramétereknek megfelelő gyermeket kapjon… Az az igazság, hogy egyedülállót csak akkor és abban az esetben hívnak, ha a sorban nincsen olyan házaspár, aki vállalná a gyereket.

Biztosan van valami gubanc…

Nem tagadom, ekkor megtorpantam, mert több olyan egyedülálló hölggyel is beszéltem, aki három évet várt egy gyermekre – nekem pedig ennél is többet saccoltak, de próbáltam erőt gyűjteni. Sokat segített a családom, akik mindvégig biztattak az örökbefogadással kapcsolatban. Remekül ment az alkalmassági eljárás, az elbeszélgetés, az orvosi vizsgálat és a környezettanulmány is, ám a pszichológusnál már az első pillanatokban problémák merültek fel. Ő ugyanis mindenképpen tudni akarta, mi a gubanc velem. Például hogy miért nem tudok tartós kapcsolatot létesíteni, és mi az oka annak, hogy egyedülálló férfiként örökbe fogadott gyereket akarok vállalni. De a nemi hovatartozásomat és a szexuális irányultságomat is megkérdőjelezte…

A történet folytatását a Nők Lapja Psziché 2019/3. lapszámában olvashatjátok el. 

Szöveg: Kovács Gréta

Nyitókép: Getty Images

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!