„Nem tudom, mi az a félelem!” – Közeli Dr. Bálint Györggyel

Kevés ismertebb ember van az országban, mint dr. Bálint György, vagyis Bálint gazda. Generációkat tanított kertészkedésre, a természet szeretetére, a fák, virágok titkaira. Generációk hallgatták műsorait, olvasták és olvassák a könyveit. Derűje, frissessége, életigenlése csodálandó. Bő száz nappal a századik születésnapja előtt fölüdülés volt nála vendégeskedni.

– Amikor a múlt héten beszéltünk, Gyuri bácsi azt mondta, mostanában zsúfoltak a napjai.
– Sokan keresnek. A héten volt tévéfelvétel, érkezett újságíró Szlovákiából, és tolmáccsal Florence La Bruyère a francia Libérationtól. Érdekes, érdeklődő nő, de magát várva már egész más miatt merültem a gondolataimba.

– Nocsak.
– Sok különös szakasza volt az életemnek, de valamiért az jutott eszembe, egyetemistaként mennyit ültem a Váci utcai Laufer-könyvesboltban. Akkoriban ott egymást érték a könyvesboltok. A Laufernek volt egy szuterénje, ahol bárki bármit kért, elolvashatta. Érdekes társaság verődött össze, és a fantasztikus műveltségű, széles látókörű, korszerű gondolkodású Kürti Hedvig volt a lelke a belső magnak. Hédi a Katona József utcában lakott a mamájával, és ez a mag náluk jött össze időnként, még Fischer Annie és a férje is csatlakozott hozzánk. Irodalomról, zenéről, művészetekről és politikáról beszélgettünk. Legfiatalabbként én voltam a kis Benjámin a sok bölcs között, alig mertem megszólalni, de sokat tanultam tőlük. Talán azért jutott ez eszembe, mert az öregség legnagyobb fájdalma az, hogy már nincs kortárs barát, akivel beszélgetni lehetne.

– A tanulmányok befejezése után vidéken aztán más társaság várta?
– Persze. Befejeztem a Magyar Kertészeti Akadémiát, és hazamentem. Apám nagyon beteg volt, ezért nagykorúsítottak, a család, a gazdaság vezetője lettem. Ma ezt úgy mondják, bedobtak a mélyvízbe.

– Friss diplomával kétkezi munkát végzett?
– Nem, arra voltak emberek, de kiskoromtól munkára neveltek. Kétlaki életet éltünk, volt ház Gyöngyösön és a birtokon, Halmajugrán. Apám a hatodik születésnapomra kis fogatot vett nekem két szürke shetlandi pónival, és az volt a kívánsága, ha ott vagyunk a birtokon, én gondozzam. Tisztogattam, etettem, itattam, trágyáztam. Apám hosszú ideig konzervatív gazdaságot vitt háromszázötven hektáros birtokon, aztán a huszonnyolcas első nagy gazdasági válság idején, ami érintette a mezőgazdaságot, a bor, a búza eladhatatlan lett, gyorsan váltott. Ez megdöbbentette a hevesi gazdákat, mert megcsinálta Magyarország első spárgatelepét, szamóca- és málnaültetvényeink lettek, és sokféle zöldséget és vetőmagokat termelt. Mivel Pozsonyban érettségizett, jó kapcsolatai voltak külföldön, szállított a Heinemannerfurti vetőmag-kereskedésnek és a francia Vilmorinnak is. Ezt a gazdaságot vettem át, igaz, rövid időre, mert aztán ott kellett hagyni mindent, elkergettek.

– Ez volt a negyvenes években, de mi van ma, itt a sashalmi kertben?
– Tavasz. Amíg tudtam, mindent megcsináltam, de ma válogatok. A metszést elvállalta egy barátom, de a korai magokat én vetettem el. Az ásás, hajlongás már nem megy. Tudja, ma mindenhez – fizikai és szellemi munkához egyaránt – háromszor annyi idő kell, mint régen.

– Feltűnt, milyen büszkén beszél az apjáról.
– Nekem ő örök példa, munkában, tisztességben! Egy soha el nem múló világítótorony az életemben! Sok bölcsességet őrzök tőle az emlékezetemben. Ő úgy halt meg, hogy hitte – mivel két jóval idősebb nővérem volt –, én viszem tovább, amit ő elkezdett.

– A Nők Lapjába – éveken át – hétről hétre a kedves húgának írt leveleken keresztül tanította az olvasót, közben nővérei voltak. Mesél róluk?
– Lili tíz évvel idősebb, sportos, szórakozni szerető, de dolgos, művész hajlamú nő volt, bőrdíszművességet tanult, és szépen nevelte a kislányát. A férje megnyerő külsejű, bohém, akinek korán meghaltak a földbirtokos szülei, és nagy mulatásokon húzatta a cigánnyal, így hamar elherdálta az ezerholdas birtokot. Mindhármukat elvitték, Auschwitzban haltak meg. A másik nővérem, Erzsébet – Bözsi – épp a fordítottja volt. Csendes, gondolkodó, folyton kereste, mit újíthatna. Kialakított magának a birtok Sárhegy nevű részén egy levendulatelepet, létrehozott egy olajlepárló üzemecskét. Nem ment férjhez, a szerelme egy tartalékos főhadnagy volt – civilben gyógyszerész –, aki elesett a fronton. Bözsi is elkerült Auschwitzba, de túlélte. Svédországba vitték, gyárban dolgozott, és nem érezte jól magát. Hazahozattam a vöröskereszttel, de nem sokkal később meghalt.

– Feltételezem, félt, miután elvitték a testvéreit.
– Nem. Én sose féltem, nekem megadta a Teremtő, hogy ne féljek. Nem tudom, mi az a félelem. A haláltól sem félek. És ez talán azzal van összefüggésben, hogy nem vagyok elég megfontolt, nem gondolom végig a dolgok jelentőségét, a következményeit sem.

– Az életútját ismerve nehéz elhinni, hogy nem megfontolt.
– Pedig nem vagyok az, még öregen sem. Túl optimista vagyok az emberek megítélésében. Tegnap emiatt összevitatkoztunk Antóniával. Rossz néven vette, hogy ideengedtem valakit, aki zavarta a szlovák újságírónőt, beleszólt a beszélgetésbe. Kikaptam.

– És hogy viseli Gyuri bácsi, ha kikap?
– Rosszul. Látja, Antóniától néha egy kicsit félek.

– Récsey Antónia – könyveinek egykori szerkesztője – csaknem húsz éve a felesége, de mit szólt a fia, amikor kiderült, hogy nyolcvanévesen megnősül?
– János fiam, aki már hetvenhárom éves lesz idén, és boldog nyugdíjas, aki tanszékvezető tanára, majd dékánja volt a Kertészeti Egyetem termelési karának, kiváló ember. A nősülésemkor azt mondta: jó, hogy fiatalt választottál, legalább nekem nem lesz gondom veled. Bevallom, ez akkor rosszulesett, de igaza lett. Antónia kiválóan ellát.

– De hiszen nem is szorul különösebb ellátásra, aktív életet él.
– Nem vagyok beteges, ez szerencse, de a száz év az száz év. És a kilenc évvel ezelőtti baleset óta minden nehezebb, például elromlott a hallásom. De mozgok, dolgozom. Reggel tornázom, szobabiciklizem, viszont a séta nehezen megy, ellenállnak a lábaim. Marad a sok munka, a vállalások. Az egyetemen tartok előadásokat, járok kongresszusokra, nagy felelősség a Bálint gazda honlap is, hiszen négyszázötvenezer a követőm. A cikkeket megírom, az unokám rakja föl, van neki egy kis informatikai cége. És szerkesztőbizottsági tag vagyok az IPM-nél, tanácsadó a Forbes magazinnál.

– Nehéz lehet mindezt bezsúfolni a hétköznapokba.
– Öregember számára nincs normális nap. Nem tudom elsorolni, mennyi apró-cseprő elfoglaltságom akad. Ráadásul egész életemben korán keltem, most meg elalszom nyolcig is, igaz, éjfél előtt nem kapcsolom le a villanyt. Emlékszem, amikor Mányon a gazdaság főagronómusa voltam, ha fél ötkor értem a tehenészetbe, a fejőemberek köszönése már nem jó reggelt, hanem jó napot volt. És délre kifáradt a lovam, másikra ültem délután. Ma pedig én fáradok el néha.

– Mit csinál az éjféli lámpaoltásig?
– Olvasok. Újabban filozófiát. Sok mindenbe belekóstoltam, de soha nem voltam hűtlen a szakmámhoz. Úgy érzem, megtettem, ami a képességeimből telt, és olyan száz évet éltem át, amiben sok történés volt. Tévedések, szép eredmények, de az emberek szeretete a legfontosabb. Sok apróságot megbántam, de a nagy hiba az, hogy belekóstoltam a politikába. Nekem ezt nem lett volna szabad csinálni, a ciklus közepén már tudtam, nem vagyok rá alkalmas.

A gondolkodásmódom nem analitikus, hanem szintetikus, tehát nem a dolgok összetevődését, kialakulását tartom legérdekesebbnek, hanem inkább az együttműködést.

Persze a politika is érdekel, de csak itt, ebben a szobában. A zene, az irodalom, a művészetek ismerete, szeretete végigkísérte az életemet, de filozófiával eddig soha nem foglalkoztam. Most érdekel, most jött el az ideje, de olvasom a szakirodalmat is, angolul, németül. Ha nem tenném, hogy lennék naprakész? Tudnom kell, milyen szerepe van a drónoknak a gyümölcsösök permetezésében, még akkor is, ha ez pillanatnyilag csak lehetőségként merül föl. Számítógép nélkül ma nehéz lenne élni.

– Aki ennyi mindennel foglalkozik, minek tartja magát?
– Hogy mi vagyok? Nehéz megmondani. Kertészmérnök. Agrármérnök. Pedagógus. Író. Újságíró. Az Aranytollasok társelnöke. Illetve az már nem, a minap írtam meg a lemondólevelemet. Igaz, a válaszukban fölkértek, hogy legyek tiszteletbeli elnök. Van feladat. Most kaptam telefont az érdi Elvira majorból, ahol százéves gyümölcsös géngyűjtemény van, ami óriási érték. Azt mondják, talán veszély leselkedik rájuk, mert ipari parkot létesítenek mellette. Kérték, írjak róla, ha én is úgy gondolom, kiszámíthatatlan, mi történik a mikroklímával. Széphalom lakói meg azt kérik, segítsek gyűjteni a Kazinczy-mauzóleum felújítására, mert nem kaptak pénzt. Nem is sorolom tovább.

– Említette, hogy jár vidékre előadást tartani. Mivel utazik? Vezet még?
– Sajnos két éve nem vezetek, és bevallom, nagyon hiányzik. Kilencvennyolc éves koromig volt autóm, az elsőt a tizennyolcadik születésnapomra vette apám, egy gyönyörű Adler Junior kabriót. Egy időben oldtimerekkel vitték ki a zsűritagokat a debreceni virágkarneválra. Talán tíz éve is annak, hogy láttam ott egy Adler Juniort, és megkértem, hogy azzal mehessek ki.

– Jó volna egy ilyennel menni a szép kerek születésnapra?
– Á, dehogy! Változatlanul az a kérésem, ne legyen semmi ünnepség! Apám mindig azt mondta, a hétköznapoknak és nem az ünnepeknek él az ember.

– Gépkocsivezetésről, születésnapról kérdezem, és Gyuri bácsi ismét az apjáról mesél. Az édesanyjáról is hallhatnék valamit?
– Szeretettel gondolok rá is, de számomra máig sok problémát okoz, hogy az életében vannak szakaszok, amelyeket nem áll módomban megismerni. Rózsikának hívták. Mutatós, szép, sötétvörös hajú asszonyként őrzi ezt egy festmény. Csendes volt, sötét ruhákat viselt, és minden pénteken szigorúan böjtölt. De zavaros időben volt fiatal, 1918-ban, IV. Károly királysága idején, amikor elrendelték, hogy családoknál is el kell szállásolni a huszárezred tisztjeit. Nálunk is volt egy üres lakás… Szóval a tiszt, aki ott lakott, szinte a családhoz tartozott. És én állítólag annak a tisztnek – Arisztidnek – vagyok a fia.

– Kitől tudta meg ezt a titkot?
– Anyám maga mondta el, negyvenháromban. Addig titokban maradt, annak ellenére, hogy egy kisvárosban mindig sok a pletyka. Munkaszolgálatos voltam Erdély legtávolabbi pontján, Bereckben, ami hadilag fontos helynek számított. A síelés akkoriban egészen új sportág volt, amiben én középiskolás bajnokként jeleskedtem, és amire valahogy rájöttek a tisztek, hát tanítottam őket. Hálából kaptam tíz nap szabadságot. Amikor hazaértem, szegény édesanyám már egyedül élt, apám halott volt, a lányokat elvitték Gyöngyösről Auschwitzba. Emlékszem, leültetett egy zsámolyra, ő a hatalmas fekete foteljében ült. Beszámoltatott mindenről, majd elővett egy nagy fényképet, amin egy huszár főhadnagy volt, és azt mondta: ő az apád! Állítólag apámnak volt egy betegsége, ezért nem lett több gyerek a két lány után, pedig akkoriban mindenki vágyott egy fiúra. Nyilván az én jövetelemet megbeszélték anyámmal. Apám büszke volt arra, amit csinált, és így lett egy fia. Fia, akit szeretett, akit magához tartozónak érezhetett, és aki nagyon szerette, tisztelte őt.

– Emlékszik, mit érzett?
– Semmit. Tudomásul vettem szeretett anyám szavait. 

Akkoriban a velem egykorúaknak az érzelmi élete gyenge volt, mindenki a saját élete mentésével volt elfoglalva.

Nem emlékszem, hogy ez a bejelentés nekem probléma lett volna. Visszamentem Bereckre, onnan Ukrajnába. Édesanyámat soha többé nem láttam. A vér szerinti apámmal kapcsolatban pedig máig nincs semmi érzelmem. Valószínűleg derék ember lehetett. Az viszont sokat foglalkoztatott, hogy ezt a bűnt anyám egy életen keresztül, mint egy keresztet viselte. Talán ezért járt mindig sötét ruhákban.

– Köszönöm, hogy ezt elmondta.
– De hogy ennek a drámaisága tovább folytatódjon, elmondok még egy titkot, így a századik életévemben. Anyám nyilván kapott valami papírt, hogy a környék zsidóit Ludason gyűjtik össze, készüljön. Kevesen voltak azon a vidéken, egy-egy szatócsboltos, állatkereskedők. Anyám összepakolt néhány dolgot, és átadta a kulcsokat. Felült a szekérre a kis holmijával, a munkások, a helyiek integettek neki, elbúcsúztak, amikor a szekér kifordult a tanyáról. Soha többé nem látta őt senki, Ludasra sem érkezett meg soha. Nyoma veszett. A háború után próbáltam kideríteni azoktól, akik visszajöttek, tudnak-e róla, de senki nem emlékezett rá. Az a legenda járta, hogy amikor a szekér kifordult a tanyáról, valamit elővett a táskájából…

– Nem udvariatlan, ha megkérdezem, hogy itthon szóba kerül olykor, hogy mi lesz majd, ha…
– Igen, de nem értünk egyet Antóniával. Azt kérem, hamvasszanak el, és a hamvaimat Halmajon szórják egy szántóföld barázdájába, és szántsák be. Nem kell síremlék, a családom se gyászoljon. Tudja, minden ember feledésre van ítélve. Kivétel a nagyon nagyokat, de én nem tartom magam annak. Csak a könyvek maradnak meg. Egy ideig… De most még vagyunk. És mivel keresem a fiatalok társaságát, megadta az élet, hogy itt az unokám, a dédunokáim, itt vannak Antónia fiai, és ott is az unokák, és mindnél okos, szép feleségek. Nagy öröm, hogy mindenütt van két-két kisgyerek. Százéves leszek, és nem tudom, hogyan sikerült nekik ilyen okosan elrendezni, de a nagyobb fiú, a kisebb kislány mindhármuknál. Ha összejövünk egy nagyobb családi eseményre, alig férünk el a házban. 

Az interjú eredetileg  a Nők Lapja 2019/15. lapszámában jelent meg.

Fotó: Falus Kriszta

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!