Délen dzsungelek és rizsföldek, északon a Himalája. A világ tíz legmagasabb hegyéből nyolc itt található. Nepál még néhány évtizeddel ezelőtt is teljesen elzárt hely volt. Katmandu utcáin az '50-es években is csupán a királyi család néhány autója közlekedett, mivel a fővárost csak gyalog, függőhidakon keresztül lehetett megközelíteni. A kis ország felkavar, lenyűgöz, és az első perctől kezdve a bőrünk alá mászik. Gombos-Vida Eszter és Gombos Miklós írása.

Éjfél. Katmandu reptere. Nemrégiben landolt gépünk az utolsó járat mára, az épületben már csak kevesen lézengenek. Ahogy állunk a sorban a vízumért, lassan tudatosodik bennünk, hogy teljesen felkészületlenül érkezünk. Éppen csak a belépéshez szükséges készpénz és fénykép nincs nálunk. Némi mentség, hogy az elmúlt hetekben egy Kínában összeszedett ételmérgezésből próbáltunk újra emberré válni, de úgy sejtjük, a pult mögött ülő hivatalnok nem fogja megkönnyezni a történetünket. Már készülünk a kellemetlen szituációra és a lehetséges következményekre, amikor meglepetésünkre a határőr nevetve nyugtázza: nincs fényképünk. Megkér, csináljunk úgy, mintha átadnánk neki egyet, ő pedig átveszi a semmit,és odakapcsozza a nyomtatványhoz. Fejével jelzi, a mellette álló főnöke miatt szükséges a színjáték, aki ezt észreveszi, és most már négyen nevetünk a szituáción. A mögöttünk álló, sosem látott kolumbiai srác mosolyogva ad kölcsön pénzt nekünk, és mivel a reptéren nincs automata, azt a hostel elénk kijövő tulajdonosa adja vissza neki. Hát ilyen hely lesz ez a Nepál?

Katmandu: színes, piszkos, kedves

A másnap aztán erősen indít. Egér szaladgál a szobánkban, romlott az elénk tálalt reggeli, és a szőnyegre leülve máris szétcsipkednek a poloskák. Kissé megszeppenve indulunk neki Katmandunak, ahol tovább száguldunk komfortzónánk határaitól. A forgalom óriási, autók, riksák robogók tengere pöfög a dugóban, magunkban újradefiniáljuk a zaj fogalmát, a levegő pedig szinte használhatatlan. Buszunk is látott már jobb évtizedeket, az útról nem is beszélve.

Ahogy elérjük a belső óvárost, a járművek hada végre mögöttünk marad, a hely átalakul, intenzitása azonban mit sem csökken. Apró kis utcák átláthatatlan hálózata, semmi sem merőleges, az épületek fala legkevésbé. A házak aljában egymást érik az apró üzletek, teázók, éttermek. Ahol aztán összeér pár utca, a nyílt téren lépten-nyomon kis piacok, hindu és buddhista szentélyek bukkannak elő. Katmandu lakói pedig megtöltenek mindent élettel: alkudoznak, vásárolnak, teáznak, imádkoznak, áldoznak, kapualjakban megbúvó szobrok előtt hajladoznak napszaktól függetlenül. A mi benyomásunk röviden: hihetetlenül színes, nagyon piszkos és nagyon kedves hely. A tereken rohadó hulladékhalmokon makulátlanul tiszta, gyönyörű ruhákba öltözött nők gázolnak keresztül, miközben varjak, kutyák és tehenek túrják az erjedő dombokat ebédjük után kutatva. A templomok lépcsőin zöldséget árulnak, a több száz éves szentélyek, ereklyék nem vitrinben, múzeumokban csücsülnek letűnt korok hírnökeiként, hanem részei a mindennapi életnek.

A város nemcsak az érzékszerveinket terheli túlcsordulásig, lelkileg is fel kell dolgozni a látottakat. A templomokhoz vezető utakat, lépcsősorokat koldusok hada szegélyezi, hajlott hátú idősek, mezítlábas kisgyerekek nyújtják felénk soknapos piszoktól ragadó kezeiket. A nagy szegénység ellenére senki sem erőszakos, gyorsan és kedvesen elfogadják, ha “nem” a válasz. Ettől függetlenül sokszor könnyek között sétálunk. Azt hiszem, mondhatjuk, ezekben a napokban átéljük életünk első igazi kultúrsokkját. Időbe telik, mire rááll a szemünk, hogy észrevegyük a zaj mögött a nyugalmat, a szegénység mögött a vidámságot, boldogságot. Nepáli teáinkat szürcsölgetve figyeljük az utca életét, miközben a napokból gyorsan hetek lesznek, és úgy néz ki, maradunk. Hindu templomokat, tibeti buddhista sztúpákat látogatunk, halottak égetésénél időzünk, beszélgetünk a helyiekkel, és más utazókkal, a társaságot pedig fűszeres tea, időnként Everest sör egészíti ki. Nepáli utunk megnyújtását segíti, hogy elképesztő olcsó itt a lét. Példaképpen: szoba saját fürdővel 400 Ft, meleg étel: 100 Ft, tea: 20 Ft, buszjegy a szomszéd városba: 50 Ft.

A cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2019/1. lapszámában olvashatjátok el.

Szöveg: Gombos-Vida Eszter és Gombos Miklós

Fotók: Getty Images, Shutterstock

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!