Idegen családtag – Így támogatják a szülőket az Otthon Segítünk Alapítvány önkéntesei

Egy gyermek születése maga a csoda, ám olyan változásokat hoz az életünkbe, amelyekre egyszerűen lehetetlen felkészülni. Pláne, ha elsőre két vagy három baba is érkezik a családba. Bármikor adódhat olyan élethelyzet, amikor szükségünk van plusz két segítő kézre, és ezt nem kell kudarcként megélni. Varbai-B. Csák Amarilla riportja.

Az Otthon Segítünk Alapítványról először egy ismerősömtől hallottam, aki maga is igénybe vette a szolgálataikat. A háromgyerekes édesanyához heti rendszerességgel járt egy felkészített önkéntes, aki foglalkozott a gyerekekkel, míg ő nyugodtan végezhette az elmaradt házimunkát. Ez az ismerősöm olyannyira hálás mindezért, hogy eltökélt szándéka, mihelyst lesz elég szabad ideje, ő is jelentkezni fog önkéntesnek, hogy továbbadhassa a kapott szeretetet.

HÁZHOZ JÖN A SEGÍTŐ

Most azonban a Szigeti család tizenhetedik kerületi otthonába érkezünk. A nappali minden szegletében találunk egy babaholmit. A konyhapulton sorakoznak a pihenőszékek, szám szerint három. Luca, Kamilla és Gábriel hármas ikrek, tavaly nyáron születtek első gyermekekként. A fiatal balettművész házaspár a Magyar Állami Operaházban, táncos pályafutásuk során ismerték meg egymást. A huszonkilenc éves anyuka, Szigeti-Scanlon Kelsey Ilona Amerikában született, de már több éve Magyarországon él, így remekül beszéli a nyelvünket is. A babák édesen figyelik a villogó-zenélő játékokat, miközben a szülőkkel beszélgetünk.

– Nehéz, persze, de próbálunk mindent megoldani. Mi nem tudjuk, milyen egy vagy két babával az élet, nekünk egyből három jutott – mosolyog Gábor, az apuka. – Igyekszem mindenből kivenni a részem, de a munkám olykor elszólít. Akkor jön Ági, a mi megmentőnk.

Bartók Ágnes négygyerekes családanya. Egy újságban olvasott az alapítványról, és amikor a közösségi médiában meglátta a felhívásukat, hogy munkatársakat keresnek, azonnal jelentkezett.

– Épp munkát kerestem, ami egyáltalán nem ment könnyen a gyerekek mellett. A kerületi tévében láttam egy riportot a Szigeti családdal, és már akkor nagyon szimpatikusak voltak. Amikor találkoztam a helyi önkéntes koordinátorral, mondtam, hogy ikermániás vagyok, és már tudom, melyik családhoz fogok kerülni. Akkor persze csak nevetett ezen, de aztán tényleg így lett. Ennek már négy hónapja.

– Hál’ istennek! Ági rögtön olyan volt, mint egy családtag, nem volt semmi kellemetlenség – veszi át a szót Kelsey. – A kerület polgármestere, Riz Levente a szülés után személyesen nyújtott át anyagi támogatást és babacsomagot is, de sajnos kapacitás hiányában más módon nem tudtak segíteni. Egy másik hármas ikres családtól hallottam az alapítványról, és felvettem velük a kapcsolatot. Úgy voltam vele, minden segítséget el kell fogadnom, hiszen annyian vagyunk, hogy elkél a segítő kéz. Már itthonról kimozdulni is kétemberes feladat. Meg bejutni az üzletekbe, mert sok helyen nem fér be az ajtón az ikerbabakocsi. Szerencsére Ági semmilyen helyzettől nem ijedt meg, és az sem zavarja, hogy nálunk nem sokszor van csend.

– Örülök a díjnak, amely a munkatársaim elismerését is jelenti – mondja Monika –, de azt sem hallgatom el, hogy több segítőre és koordinátorra lenne szükségünk az országban. Önkéntes segítőnek bárki jelentkezhet, akinek van saját szülői tapasztalata! Én biztatom azokat, akiknek még nincs unokájuk, hogy ne a lányaikat, fiaikat kérleljék-sürgessék, inkább jöjjenek közénk! Munka, új élmények, barátság, szeretet és remek közösség várja őket. Olyan csapat, amelynek fiatal és idősebb tagjai gyakran öszszejönnek esetmegbeszélésre, és évente vesznek részt szakmai táborban a házastársukkal együtt. Mi pedig itt, a központunkban folyamatosan pályázunk, hogy független civil szervezetként biztosítani tudjuk a továbbképzéseinkre, a rendezvényeinkre, a nyári táborainkra az anyagi fedezetet.

KIHÍVÁSOK ÉS ÉLMÉNYEK

A közvélekedés szerint az önzetlen segítés elsősorban a nők privilégiuma, mégis vannak a szolgálat önkéntesei között férfiak. Hargitai Péter, a hatvankét éves informatikus, három felnőtt gyerek édesapja, aki a koordinátorként tevékenykedő felesége hatására lett a csapat tagja, élete egyik legjobb döntésének tartja, hogy hallgatott a párjára.

– Eleinte aggódtam, hogy mit szólnak majd a kismamák egy férfi önkénteshez, de amikor elkezdődött a tanfolyam, rájöttem: nincs okom aggodalomra, mert csodálatos csapatba, a segítők különleges társaságába kerültem! Olyanok közé, akik számára boldogság a másokért végzett munka, és nem a pénz irányítja minden tettüket. Eszembe jut róluk egy személyes élményem, amikor egy neves kórus tagjaként a próbák után rendszeresen felajánlottam a társaimnak, hogy a Budafok felé utazókat szívesen elviszem a kocsimmal. Aztán az egyik lány rá akart beszélni, kérjek pénzt a fuvarozásért, mert nem járja, hogy ingyen utaznak. Nem kértem. Tudja, miért? Mert meg akartam őrizni a szabadságomat. Ha barátságból szállítom őket, akkor indulok, amikor akarok, ott állok meg, ahol gondolom, de ha pénz fogadok el, jogosan diktálnak mások, és a szabadságból kötelesség lesz. Az Otthon Segítünk önkéntesei sem kötelességből, hanem szeretetből, barátságból dolgoznak másokért. Varázslatos! Minden új család kihívás: sikerül-e elfogadtatni magam, képesek vagyunk-e megszelídíteni egymást, elég rugalmas vagyok-e ahhoz, hogy abban segítsek, amire kérnek. Eddigi munkám során egy négygyermekes család fogyatékos kisfia jelentette a legnagyobb élményt. Tartottam tőle, tehát eleinte megállapodtunk, hogy az egészségesekre fogok összpontosítani, de nagyon megszerettem a fogyatékkal élő gyereket. Különleges világ volt az övé! Most egy egyszülős család óvodás kisfiával foglalkozom hetente egyszer, néhány órát. Úgy érzem, semmiség, amit teszek, az édesanyától mégis hálát, a gyerektől szeretetet kapok. Gyakran mondogatja, szeretlek, Péter! Szívesen autókázom vagy szerelek vele, készséggel énekelek, és tanulgatom tőle Villám McQueen történeteit. Közben igyekszem elérni, ne csak ő beszéljen, hanem hallgassa meg a másik felet is. Valamiféle férfi mintát nyújtok az apa hiányában…

AKIKNEK SIKERÜLT

Amikor körülnézek Földesi Bernadett és Gróf Attila otthonában, arra gondolok, olyan párokat kellene hozzájuk küldeni, akik nem vágynak gyerekre, hogy beszippantsák egy fiatal, ötgyerekes család levegőjét. Nem az különleges bennük, hogy gyönyörűek a két és fél éves, szöszke hármas(!) ikreik, nem az, hogy az óvodás Bulcsú erős egyéniség, mégis szeretettel bánik a húgaival, és nem az, hogy a két hónapos Zille Buddha nyugalmával szemléli a körülötte zajló sűrű életet. Inkább azért érdemes megismerni őket, mert a házaspár megcáfolja a nagycsaládokkal kapcsolatos közhelyeket. A szülők nem áldozatok – a házasságuk előtt diplomákat szereztek, sokat utaztak –, Bernadett nem „elhasznált”, hanem szép és ragyog, Attila rengeteget dolgozik, mégis kiváló apa (a felesége szerint is). Miért van szükség ilyen harmonikus családban az Otthon Segítünk önkéntesére? A válasz egyszerű: amikor Bernadett az ötödik gyermeküket várta, őt sem kímélte a kismamák „réme”, a mélyvénás trombózis, s az orvosok szigorú fekvésre ítélték. No, ennek hatására fogadta el a körzeti védőnő tanácsát, és segítséget kért a szolgálattól. Jó döntés volt, hiszen Juhász Bea önkéntes finoman, intelligensen van jelen a család életében. Kiveszi Bernadett kezéből a picit, hogy tudjon velem beszélgetni, ha kell, kávét főz, ha kell, csöndben összepakolja a játékokat, vagy hosszan játszik az ikrekkel. S hogy ez a kapcsolat igazi élmény, arról a negyvenkét éves, négygyerekes Bea szívesen beszél.

– Főhivatású anya vagyok még három évig, de már nem olyan aprók a gyerekeim, mint Bernadettnek. Amikor láttam egy újságban az Otthon Segítünk hirdetését, kedvem támadt arra, hogy amíg a gyerekeim iskolában, óvodában vannak, segítsek a sorstársaimnak. A férjem ebben is támogatott, tehát két évvel ezelőtt belevágtam. Már az első családommal végzett munkát is élveztem, ahol az anyuka azért is örült nekem, mert végre „felnőttül” beszélgethetett. Azt persze nem tudom, mi lesz a munkám három év múlva, de egyelőre élvezem a jelent még akkor is, ha egyesek csodálkoznak, hogy fizetség nélkül tevékenykedem.

Néhány órával később a harminchat éves Várnai Kun Vera éppolyan tiszteletet vált ki belőlem, mint az ötgyerekes Bernadett. Pedig ő egyetlen gyermeket nevel a férjével, csakhogy látássérült, a köznyelv vaknak mondaná. Ám Vera nem tartozik az önsajnáló anyukák közé, hiszen a kislánya születéséig jelentősebb eredményeket ért el, mint sok látó kortársa. Érettségi után több diplomát szerzett. Egyetemista korában Erasmus-ösztöndíjjal Hollandiába is eljutott, ahol kivételes természetességgel viszonyulnak a kisebb-nagyobb fogyatékkal élő embertársainkhoz, s ott erősödött meg benne a meggyőződés: ugyanolyan értékes életet élhet, mint a látó emberek. Szerencséje volt, hiszen harminckét éves korában rátalált a párjára, s amikor Noémi megszületett, biztos volt abban, úgy fogja ellátni, nevelni, mint az egészséges édesanyák. Tisztelet illeti azért, mert Noémi kétéves koráig a férje segítéségével zökkenőmentesen gondoskodott a kislányáról. Ám amikor a mozgékony gyerek egyre inkább vágyott a kortársaira, nehéz helyzetbe került.

– Sokáig jártam vele „Ringatóra”, ahol lelkesen énekelt, és élvezte a foglakozásokat, de a hétköznapjainkban éreztem, kevés vagyok neki, tehát segítséget kértem. Szerencsére Judit néni jött az Otthon Segítünktől, akinek természetes kedvessége, bölcsessége csodálatosan hatott Noémire és rám is. Többször vitte az Állatkertbe, játszótérre, a sétáink során galambokra, verebekre, színes virágokra hívta fel a figyelmét, amit tőlem nem kaphat meg a gyermekem. Noémi ma már szívesen jár óvodába, de megint segítségre szorulunk, mert úszni járunk. A vetkőztetési-öltöztetési tortúrát nem tudom egyedül vezényelni, tehát Judit néni újból jön. Nagyon várjuk! Noémi azért, mert rajong érte, én azért, mert minden látogatásakor tanulok tőle. Tehát csütörtökön hármasban: irány az uszoda!

AKIT KLÓNOZNI KELLENE

Judit nénit, a hetvenhárom éves Fejér Juditot mások is nagy elismeréssel emlegették – Lehőcz Monika szerint klónozni kellene! –, aminek hatására úgy képzeltem, hogy egyedülálló nyugdíjas pedagógussal találkozom majd, de tévedtem. Nemcsak a szép fehér hajával, fiatal arcával és vékony termetével lep meg – lehetetlen, hogy elmúlt hetven! –, de azzal is, hogy négy gyerek édesanyja és tizenegy unoka nagymamája. Ráadásul közgazdász, aki hatvanévesen ment nyugdíjba egy bankból, azzal a szándékkal, hogy dolgozni fog – mások javára. Aztán 2005-ben hallott egy riportot az Otthon Segítünkről, és tudta, itt a helye.

– Nagyon szeretem a fiatalokat és a gyerekeket, tehát a velük és értük végzett munka nem fáradság – mondja kedvesen. – Az unokáim közül „csak” heten élnek Magyarországon – az egyik lányom Franciaországba ment férjhez, ott él a férjével és a négy fiával –, akik éppúgy ismernek, mint a gyerekeim, tehát megértik, hogy a hét egy napját önkéntes munkával töltöm. Néha többet is…Több mint huszonöt családnak segített eddig, s annyi szép, szomorú, felemelő történetet gyűjtött össze, hogy könyvet lehetne írni belőlük. De ő pátosz és öndicséret nélkül mesél, s aki hallgatja, azonnal eldönti, csatlakozni kell a segítő szolgálathoz!

– A munkámmal nem rövidítem meg az unokáimat, hiszen minden családnak elmondom, hogy számíthatnak rám, de ha a sajátjaim szorulnak a segítségemre, akkor nem tudok jönni. Például nyáron kevésbé érek rá, mert unokanyaraltatással foglalatoskodom a hetedik kerületi otthonomban. Mindenki megérti, hogy önkéntesként nem vagyok nagyi, csak Judit néni. A nagymama örök, én viszont csak életük egy szakaszán kísérem a családjaimat, akik gyakran megkeresnek a munkám végeztével is. Ez jólesik! Biztos, hogy kevesebb lenne a céltalan, magányos ember, ha többen észrevennék: ők lesznek boldogabbak, ha másokért fáradoznak. Mert a hasznosság és fontosság tudatára idősnek és fiatalnak egyaránt szüksége van. Elhiszed nekem, hogy ilyen egyszerű?

V. Kulcsár Ildikó

 

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2019/12. lapszámában jelent meg.

Szöveg: Varbai-B. Csák Amarilla

Fotó: Németh Gabriella

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.