Interjú a színésszel a Nők Lapja archívumából.

Kevesen tudják, hogy a Csillag születik Clint Eastwood projektje volt, s hogy Beyoncé és Will Smith játszotta volna a főszerepeket. Csakhogy az énekesnő terhes lett röviddel a forgatás előtt… Először is gyorsan kellett egy rendező, és a producerek megtalálták Brad Coopert. Aztán összeültek, átírták a forgatókönyvet, és meghallgatták Lady Gagát, hogy alkalmas-e a főszerepre. Mert ahogy Cooper se rendezett, úgy Gaga sem játszott még filmben. Návai Anikó interjúja.

– Hogy került a képbe Lady Gaga?

– Egy alapítványi vacsorán láttam és hallottam először, amikor a La Vie en Rose-t énekelte, és teljesen padlót fogtam. Másnap reggel felhívtam az ügynökét, hogy szeretnék vele találkozni, mert töredelmesen bevallom, nem emlékszem, hogyan néz ki. Még aznap este átmentem hozzá, lejött a lépcsőn, és… úgy nézett ki, mint Lady Gaga. Leültünk, belenéztem a szemébe, gyönyörű szeme van. Számomra a szemek mindent elárulnak. És azonnal megvolt köztünk a kapcsolódás. Nem tudom, mi ütött belém, hirtelen az jött ki a számon, hogy énekeljünk valamit. „Ismered a Midnight Special c. nótát, ugye?” – kérdeztem. Mondta, nem. Kinyomtatta a kottát, leült a zongorához, és belecsaptunk. Valami elképesztő duettet nyomtunk le. Jeleztem a Warner Stúdiónak, hogy csak ő lehet a főszereplő. Ragaszkodtak egy próbához, leforgattuk, és a film zöld utat kapott. Egyetlen meghallgatás után.

– Felfedezted, hogy tud énekelni, remélted, hogy tehetséges színésznő lesz, de mit láttál még Lady Gagában?

– Hogy nagyon intelligens, nyitott ember, és fantasztikus hangja van. Ahányszor énekelt a forgatáson, a stábnak mindig leesett az álla. De nem is ez a legnagyobb erénye, hanem az, hogy hús-vér ember. Nagyon megszerettem. Hasonló a családi hátterünk, mind a ketten olasz családból származunk, a valódi neve Stefani Germanotta, én is csak Stefaninak hívom. Ő az a színésznő, akivel legjobban kijöttem az összes eddigi partnernőim közül.

– Pedig a hírnév könnyen a fejébe szállhatott volna… mint a filmetekben.

– Ez a film nem arról szól, hogy aki celeb, az feltétlenül áldozat. Ez a film egy… love story.

– Ami azért fontos, mert ritka az ilyen manapság. A legtöbb kasszasiker-filmben a szerelem mellékszálon fut, az akció diadalmaskodik.

– Sajnos, ez pontosan így van. Nekem meggyőződésem, hogy a szerelem és a szerelem elvesztése az, amit mindenki megtapasztal az élete során. A szerelemtől remeg az ember térde, lebeg, bezárkózik, kinyílik, és ha egy filmben ilyet látsz, annak gyógyító hatása van. Vagyis: nincs jobb filmtéma, mint a szerelem.

– Ez a film mégiscsak azt taglalja, hogy a hírnévnek nagy ára van. Szeretnél te is néha kilépni a híresség-szerepkörből?

– Ezen nem szoktam gondolkodni. Mert a hétköznapi emberekhez képest csak olyankor más az életem, amikor interjút adok. A sztárságról meg őszintén szólva a csillagok állása, az asztronómia jut eszembe. Igen, egy ilyen filmmel hatalmas tömeghez jutok el, és ha ezzel mérik, hogy sztár vagyok-e, akkor remélem, lesz közönségünk. Emlékszem, amikor az első Másnaposok kijött, és Európába mentünk a premierre, a reptéren belefutottunk Keith Richards családjába. És a Másnaposok került szóba… Na, akkor éreztem, hogy ez kész őrület. Az elmúlt négy évem meg csak erről a filmről szólt, ez volt reggelire, ebédre, vacsorára, ezzel keltem, ezzel feküdtem.

– De ez alatt a négy év alatt folyton Lady Gagával lógtál! Az egyik legnagyobb világsztárral!

– Igen. De nekem ő nem Lady Gaga, hanem Steffie, Stefani. A sztárság nem jut eszembe, kivéve azt a csodát, hogy azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. Nem kesergek azon, hogy bárcsak ne lennék híres, mert így a legklasszabb emberekkel hoz össze az élet.

– Emlékszel még, mi volt életed első munkája?

– Az első fizetett munkám…? Amikor a latintanáromat költöztettem. Gyűjtögető volt, a cuccait kellett bepakolnom és lecipelnem. A második munkámban pedig leszedő pincér voltam az Alexander’s étteremben, tizenöt éves koromban.

– És az megvan még, mire költötted az első fizetésedet?

– Rock lemezeket vettem, és addig játszottam őket, amíg már recsegtek. Tom Waits-t, Led Zeppelint, David Bowie-t. És a Sgt. Pepperst meg Little Richardot.

– Apa lettél. Mennyit változtatott ez az életeden?

– Egy kicsit visszavettem a tempómból, mert 398 előadást nyomtam le a Broadway-n az Elefántemberből, előtte és utána folyamatosan filmeztem, és elrepült tíz évem úgy, hogy szinte észre sem vettem. Hiába, öregszem, muszáj volt lelassítanom, és egy kicsit… élnem.

– De mit jelent neked az, hogy gyereked született?

– Mindent. Tényleg mindent. Mindig arról álmodoztam, hogy lesz egy kislányom….

– Látod benne magadat vagy a szüleidet?

– Remélem… őszintén remélem. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe például az apám. Sokszor vele is álmodom. Jó lenne, ha még élne… Mindig olyan akartam lenni, mint ő, mindig próbáltam úgy öltözni, mint ő. Ebben a filmben, a Csillag születikben nem akartam megjeleníteni a főszereplő srác apját, mert nem érdekelt az apa-fiú dinamika abból a szempontból, hogy rivalizálnak. De Jackson, akit játszom, valahol a lelke mélyén még negyvenkét éves fejjel is gyerek, és hiába van a csúcson, semmije, senkije nincs, csak a bátyja, akivel súlyos szakmai konfliktusa van…

– Szeretnél majd újra rendezni, ugye?

– Igen, de lehetőleg úgy, hogy játszom is a filmben. Mert így sokkal könnyebben megy a rendezés.

– Gondolom, forgatás közben nem aludtál túl sokat…

– Kész őrület volt. Öt órákat, ha aludtam. Az a szerencse, hogy Jacksonnak, a filmbéli énemnek nem kell mindig jól kinézni, sőt! Szóval oké volt, hogy karikás a szemem, és borostám van.

– Mi lett azzal a filmmel, amire Mundruczó Kornéllal készültetek?

– A Deeper? Sajnos nem jött össze a végén. Clint Eastwood új filmjében játszom, de csak egy kis szerepet.

– És mit tervezel rendezni?

– Nem akarom elkiabálni, mert lehet, hogy nem lesz belőle semmi, de vannak terveim. Még én magam sem hiszem, hogy sikerülhet, mert lehet, hogy a végén egyfilmes rendező maradok, csak olyasmit szabad megrendezni, amit teljes szívvel szeretsz és csinálsz. Sokan kérdezték, miért nem kezdek egy reklámfilmmel vagy egy tévésorozattal, hogy kipróbáljam magam, de ettől nagyon megrémültem, mert fogalmam sincs, hova tenném a kamerát, ugyanis valakinek a nézőpontjából kell elmesélni a sztorit. Ahhoz pedig, hogy ezt a nézőpontot megtaláld, nagyon mélyen kell szeretned, amit el akarsz mesélni. Úgy tűnik, a Csillag születiknél megtaláltam, ami maga a csoda. Ki tudja, hogy másodszor is sikerül-e majd?

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2018/45. lapszámában jelent meg. 

Szöveg: Návai Anikó

Fotó: Profimedia