35 évesen vakult meg, most ő segít másoknak – Kurucsai Szabolcs élettörténete

Tíz éve Kurucsai Szabolcs még nem értette, ha autójával megáll a zebránál, és még villant is a fehér bottal várakozó embernek, miért nem indul… Még integetett is neki. Ma már tudja, milyen a járda szélén vakként várni, hogy átkelhessen. És érti azokat is, akik segítőkészen integetnek. Szabolcs tele van vicces történetekkel a vakságáról. Szél Szilvia írása.

Kurucsai Szabolcs

Szabi elfoglalt ember. Munkába jár, tanul, családja van, önkénteskedik. Gyerekkorában egyik szemét szürkehályog miatt vesztette el, az akkori orvostudomány még nem tudta megmenteni. Így alapított családot, vállalkozásokat, vezetett autót. Harmincöt éves korában azonban az ép szemén is levált a retinája. Amikor véglegessé vált, hogy az orvosok nem tudnak segíteni rajta, eldöntötte: ő segít másoknak. Szabad idejében érzékenyítő foglalkozásokat tart óvodákban, iskolákban, akár cégeknek is, felnőtteknek – ez utóbbiak már csapatépítő jellegűek. Szeretné megmutatni, hogy az élet nem ér véget azért, mert valami nagyon megváltozik – változni lehet vele, s megtalálni a jót, az építőt az új helyzetben.

HIDAKAT ÉPÍTÜNK

Az alföldi kisvárosban, Kisteleken minden gyerek ismeri Szabit és a fekete labradort, Elvist. Köszönnek nekik, de nem szaladnak oda egy simogatásra. Tudják, ha a vakvezető kutyákon hám van, akkor dolgoznak, nem szabad elvonni a figyelmüket.

– Azért alapítottam az Árboc Egyesületet, hogy egyszerűbben eljuthassak a gyerekekhez. Könnyen teremtek kapcsolatokat, szívesen vagyok emberek között. Szeretném közelebb vinni egymáshoz a két világot, ne féljenek a látók a vakoktól, sérült emberektől. Lett egy kerekesszékes barátom, sokszor együtt megyünk. Mesélünk a mindennapjainkról, megnevettetjük a lurkókat, barátkozunk. Hidakat építünk: ha találkoznak valamilyen fogyatékkal élő emberrel, már tudják, hogyan szóljanak hozzá. Talán előítélet nélkül fogadják, ha lesz egy osztálytársuk, akinek vastagabb a szemüvege. Megmutatom, hogyan kell vezetni a vakokat, kipróbálják a fehér botot, tapogatják a Braille-írást, szeretgetik a kutyát. Ha egy osztály nevet azon, hogy a trolimegállóban három jószándékú ember hogyan rángatta fel a járműre Szabit a legkülönbözőbb testrészeinél fogva – akkor már ő sem bánja a kellemetlen emléket. Így legalább megjegyzik, hogy egy vak embernek a szeme ugyan rossz, de járni tud, s jobb előre megkérdezni, miben lehetnek a segítségére. A trolin csak a kapaszkodót kellett volna megmutatni.

Hátizsákja játékokkal teli: segítségükkel ízelítőt kaphatnak a gyerekek abból a világból, ahol a tapintás, a szaglás, a hallás segít eligazodni. Szemtakarók, ördöglakat, zacskócskákban magok, dobozkákban illatos növények, egy nagy zsákban pedig a fiúknak kisautók. A feladat: megtalálni csukott szemmel Scooby-Doo csodajárgányát.

A következő idézetek egyetlen osztály visszajelzéseiből valók: „Örülök, hogy megmutattad, milyen jó segíteni!” „Mostantól máshogy fogok nézni a vakokra!” „Örülök, hogy megmutattad a Braille-írást!” „Úgy örülök, hogy elhoztad Elvis-t!” S minden üzenet végén ezt lehetett olvasni valamilyen formában: „Mikor jössz újra? Remélem, nemsokára. Nagyon várunk”.

PRÓBATÉTEL A KONYHÁBAN

– Egy szakközépiskolában említettem, hogy szeretek, és szoktam is főzni. Meghívtak a nyílt napra, adtak mellém jó néhány csibész szakácstanulót. Amikor kiderült, hogy tényleg nem látok, és így is a cukkinit vágom, nem az ujjaimat, elcsendesedtek. Majd valaki odajött segíteni. Mondtam, hogy csak egyenlő esélyekkel: elővettem a szemtakarót – először persze tiltakozott, de aztán mégis felbátorodott. Sorra kipróbálták a többiek is vakon a szeletelést, a társaik segítették őket. A sok rossz gyerek jó gyerekké lett… Ebben az ismeretlen, idegen, egymásra utalt helyzetben megtapasztalták az összefogás élményét.

Aznap este Szabolcs fejében már ott volt az ötlet: beiratkozik szakácstanulónak. Júniusban levizsgázott jelesre, pedig a szerencse nem állt mellette: olyan tételt húzott, amin a buggyantott tojás is szerepelt. De egyben maradt a sárgája!

Azt mondja, ismerős környezetben nem tart sokkal tovább egy paprikás krumplit megfőzni, mint látó korában. De maga sem hitte, hogy ennyit fog tanulni.

– Természetesen egy hagyományos, pörgős konyhában nem tudnék dolgozni, de azért vannak terveim… S hogy miért kellett ez az iskola? Egyrészt érdekelt a szakma, másrészt mindig vonzott az új, szeretem a határaim tágítani. Bizonyítani magamnak, hogy képes vagyok rá, s a kihívással élőknek, hogy még ha nem is járt előttük senki azon az úton, ne féljenek belefogni abba, ami vonzza őket. S bizonyítani a látóknak, hogy igazából sokkal többre képesek ők is annál, amit gondolnak magukról, vagy mások gondolnak róluk. Ha pedig történik egy tragédia – bármit is éljen meg valaki annak –, van belőle kiút. Hátha azt mondja magának: ha egy vak fiú ezt meg tudja tenni, akkor én is…

MÁS ÉLETE VAN MÁR

Szabolcs masszíroz egy cégnél, s mivel az élet úgy hozta, hogy vakon kellett teljesen új életet kezdenie, célja egy saját, önálló otthon megteremtése. Az egyesületi munkát, az érzékenyítést önkéntesként, gyakorlatilag saját költségen végzik kerekesszékes barátjával.

– Mindketten úgy gondoljuk, nem kevesebbek, hanem többek lettünk a fogyatékosságaink által. Látóként tapostam a mókuskereket, nem voltak hétvégék, ha el is mentem nyaralni, pénzben mértem mindent. Elváltam, a fiam külföldön él az édesanyjával, ritkán találkozunk.

Szabinak más élete van már – vakként nem lett világtalan.

– Nem vezetnek félre a külsőségek: szőke, barna, kövér, sovány… sokkal rövidebb idő alatt annyira megismerem az embereket, mint te soha. És valahogy csak jó emberekkel találkozom. A többiekkel elkerüljük egymást… Van két gyerekkori barátom, ők nem sajnáltak, mint a többség, hanem beleképzelték magukat a helyembe, majd fogjuk meg, és csináld! Még megvolt a kocsim, tudták, hogy imádok vezetni. Elvittek egy félreeső helyre, ott beültem a fehér bottal a kormány mögé, és elindultunk. Zoli irányított az anyósülésről. Jó volt! Hogy mi változott, amióta megvakultam? Kinyílt a világ. Nem tudtam, hogy ennyi lehetőség, szépség rejlik benne. Helen Keller, egy vakon született siketnéma írja: amikor becsukódik egy ajtó, oly sokáig nézzük, hogy nem vesszük észre, mennyi kinyílt helyette. Persze nekem is vannak rossz napjaim, és én is mérges vagyok, ha Elvisszel eltévedünk. De az irodalom szakos bölcsész feleségemtől megtanultam, milyen jó dolog reggel egy bögre teával állni az ablak előtt, és érezni az arcomon a felkelő nap melegét.

Melinda is ott tanult masszírozni, ahol Szabolcs, s a tanfolyam után már nem váltak el útjaik. Hat éve ismerik egymást, két éve volt az esküvőjük. Melinda a nagymamájától kapott útravalót a házasságához, aki annak idején édesanyját is így fogadta a családba:

– Nézd meg a kezed, minden ujjad más. Ha egyformák lennének, nem tudnál annyi mindent tenni, alkotni. Tökéletessége az ujjak különbözőségében rejlik…

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2018/43. lapszámában jelent meg. 

Szöveg: Szél Szilvia

Fotó: Szász Marcell

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!