A nő a Czóbel-bélyegről – Kratochwill Mimi életmeséje

Kratochwill Mimivel beszélgetni olyan, mint egy feneketlen kincsesbányában barangolni. A művészettörténésznek, aki több mint ezer kiállítást rendezett, és számos híres festő múzsája volt, olyan történetei vannak, amilyenekért sírva könyörögnének a forgatókönyvírók. Mert például hallottak már olyat, hogy valaki ruhában áll aktmodellt? A nyolcvanöt esztendős Mimi irigylésre méltóan aktív; sok éve, hogy nyugdíjba ment, de a […]

Kratochwill Mimivel beszélgetni olyan, mint egy feneketlen kincsesbányában barangolni. A művészettörténésznek, aki több mint ezer kiállítást rendezett, és számos híres festő múzsája volt, olyan történetei vannak, amilyenekért sírva könyörögnének a forgatókönyvírók. Mert például hallottak már olyat, hogy valaki ruhában áll aktmodellt?

A nyolcvanöt esztendős Mimi irigylésre méltóan aktív; sok éve, hogy nyugdíjba ment, de a mai napig rendez kiállításokat, jön-megy az országban, külföldre utazik. Azt mondja, egy művészettörténész soha nem hagyja abba a munkát. Amikor otthon van, próbálja magát utolérni, bújja a legfrissebb művészeti kiadványokat, katalógusokat készít, intézkedik, szervez. A beszélgetésünket megelőző napon vette át a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést a művészettörténet- tudományban nyújtott munkájáért, de nem ér rá a babérjain pihenni, már a következő feladatára koncentrál.

KITARTÁSBÓL JELES

Gyerekkorától kezdve gyűjtögető életmódot folytatott, fényképeket, színes illusztrációkat, szentképeket tett az emlékkönyvébe; ha vendégségbe mentek, elkezdett ásni a kertben, mert úgy gondolta, egyszer majd régész lesz, és hátha talál valamit. Középiskolába az Angolkisasszonyokhoz járt, ott szólították utoljára Amáliának, amit nagyon nem szeretett, ezért ma már mindenki Mimiként ismeri. A háború után egy évet Hollandiában töltött az édesanyja barátnőjénél, majd az érettségit követően a Néprajzi Múzeumban helyezkedett el.

Itt ismerkedett meg Boglár Lajossal, becenevén Bucival, akivel olyan nagy szerelembe estek, hogy Mimi felbontotta jegyességét a vőlegényével, és csakhamar össze is házasodtak. A fiatal pár a szülőkkel élt Albertfalván, amikor 1952-ben Mimi édesapját koholt vádak alapján letartóztatták, majd bebörtönözték. Buci akkoriban egyetemista volt, Mimi édesanyja otthon dolgozott, a húga iskolába járt, így Mimi maradt a pénzkereső, ám a letartóztatást követő harmadik napon felmondtak neki a múzeumban. 1953-ban kapott egy üzenetet, hogy munkaügyben próbálkozzon a Műcsarnokban, és ezzel egy majdnem negyvenéves munkaviszony vette kezdetét. Az 56-os forradalmat követően Mimi apukája kiszabadult, a családban rendeződni látszódtak a dolgok, ám Bucit 1958-ban meghívták egy közel másfél éves expedícióra Brazíliába, a Mato Grosso-i nambikuarai indiánok rezervátumába. Ide Mimi nem tarthatott vele, a házasság pedig megsínylette a hosszú távollétet, és 1960-ban elváltak. A barátság viszont megmaradt, az egykori házastársak követték egymás szakmai sikereit, később Buci lett az ELTE Kulturális Antropológia Intézetének alapítója, és megesett, hogy ő nyitotta meg a Mimi által rendezett néprajzi jellegű kiállításokat, és egyszerre kaptak nívódíjat is egy-egy könyvük megjelenésekor. Mimi évekig próbálkozott a bölcsészkar művészettörténet szakára bejutni, de csak 1963-ban vált politikailag is megengedhetővé a felvétele. Az egyetemet a műcsarnokbeli munkája mellett végezte el, ekkor ismerkedett meg második férjével, Kratochwill Ferenccel, az ELTE jogi karának oktatójával.

AZ 1 FORINTOS ASSZONY

Amikor az egyetemen az egyik tantárgyból évfolyamdolgozatot kellett írni, Mimi Czóbel Bélát választotta. Sokan próbálták lebeszélni róla, mert hiába volt a művész világlátott, hazánkban és külföldön egyaránt keresett, az a hír járta róla, hogy egy mogorva öregember, aki nem szívesen fogad látogatókat.

– Írtam neki levelet, hogy mit szeretnék tőle, ő pedig nagyon kedvesen reagált. Tény, hogy később én is láttam morcnak, de hát ki bírná azt teljes nyugalommal, hogy vasárnap délelőtt festés közben egymás után jönnek az emberek hívatlanul, és a képekre alkudoznak, hogy adja ingyen, nem cserél-e, adja oda húszévi részletre. Nyaranta kijártam hozzá a műtermébe és Szentendrére is, katalógusba vettem a munkáit, a leveleit, lefotóztam, rendszereztem mindent. A dolgozatomra hármast vagy négyest kaptam, de közben fokozatosan kialakult köztünk egy barátinak mondható kapcsolat. Öt évvel később, 1971-ben került sor a Műcsarnokban egy nagy Czóbel-életműkiállításra, ő pedig azt kérte, hogy én rendezzem meg. Akkor lehetőség nyílt rá, hogy Franciaországtól az Egyesült Államokig a világ összes tájáról elkérjük a Czóbel-műveket. Ez rengeteg munka volt, ő pedig azt ígérte, hálából lefest, és nekem adja a képet. Le is festett, de a végén azt mondta: „Ne haragudjon, Mimi, de ez annyira jól sikerült, hogy múzeumban a helye. Magáról majd festek másikat.” 1974-ben a születésnapja apropóján megkereste a Posta, hogy melyik festményéből szeretne bélyeget, ő pedig a Mimit mondta, mert akkoriban az volt a legfrissebb. Így kerültem én az egyforintos bélyegre, sokáig nevettek is rajta a kollégák, hogy jó a Miminek, mert több millióan „nyalják a fenekét”. A többiek meg tromfoltak rá, hogy igaz, de egy forintért!

EGY MODELL ÉLETE

Mimi azt mondja, annyira megszokta a modellülést, hogy szinte bármeddig tud mozdulatlanul ülni. E képességnek nemrég a szürkehályogműtétnél vette hasznát, csodálkoztak is az orvosok, ő meg csak mosolygott magában. Többen is lefestették, mindenki másképp dolgozott, viselkedett. Czóbelhez vasárnap délelőttönként mentek a férjével a Kelenhegyi úti műtermébe, amíg ő modellt ült, a férje olvasott, majd délben együtt ebédeltek. A mester gyakran szavalt, és francia kuplékat énekelt, majd csodálkozott, hogy a modellje miért nem ismeri azokat. Mimi felvilágosította, hogy amikor azok slágerek voltak, még az anyukája sem élt!

– Gyakran kellett mesélni neki, hogy mi újság a művészi életben, mi történik a világban. Rendkívül tájékozott volt, tartotta a kapcsolatot a francia barátaival, rendszeresen levelezett velük. A halála után néhány évvel a lányával, aki híres balettművész volt, végigjártuk azokat a párizsi műtermeket, ahol alkotott. Többek között ott is jártunk, ahol Modigliani volt a szomszédja. Nagyon irigyeltem, amikor azokról az időkről mesélt. Modigliani rendkívül jóképű, fess férfi volt, mindig bársonyruhában járt, jöttek-mentek nála az emberek, folyt az élet, Béla bácsi meg csak festett, mint egy güzü. Többen is kértek, hogy álljak modellt aktban, de fel sem merült bennem, hogy vállaljam. Szabó Vladimir több képet is festett rólam, ő volt az egyik, aki ezzel próbálkozott. A felesége, Schmolka Ági, egy csodálatos nő, mindig bent ült a műteremben Vladimir háta mögött, és csacsogott, mert az volt az alapelve, hogy a jelenlévőket szórakoztatni kell, nehogy a modell arcáról lehervadjon a mosoly. Szegény öreg mestert folyton piszkálta, hogy „jaj, már megint törpének festetted a Mimit!”, mire Vladimir letépte a vásznat, és újra nekikezdett egy másiknak, de megint törpének festett, hát ilyen volt a látásmódja! Ahogy ott ültünk hárman, egyszer csak megkérdezte Vladimir: „Mimi, ugye jól tudom, hogy maga aktban nem áll?” Mielőtt kinyitottam volna a szám, Ági válaszolt: „A Mimi soha, senkinek nem áll aktban, és nem is ül!” És teljesen igaza volt, egyszerűen nem olyan volt a neveltetésem. Vladimir elfogadta, azt mondta, akkor fest ruhában. Nem sokkal később épp kiállítást rendeztem neki, amikor a műtermében megmutatott egy képet – később ki is állítottuk –, amin ott vagyok meztelenül és ruhában is, ez A festő felöltözteti a pucér Mimit című alkotás. Mondtam neki, hogy én soha nem voltam ilyen gyönyörű, mire elárulta, hogy csak azért is lefestett meztelenül, úgysem fogja senki elhinni, hogy nem vetkőztem le.

AZ ÖRÖK SZERELEM

A modellülés azonban csak egy mellékszál volt az örök szerelem, a kiállításszervezés mellett. Mimi soha nem akart művész lenni, állítása szerint rajzolni sem tud. Sokkal jobban élvezte a művészek munkásságát megismerni és a közönséggel megismertetni, erre pedig a Műcsarnok kiváló hely volt. A huszadik század magyar és külföldi művészetét leginkább itt lehetett bemutatni.

– Mindig hatalmas dokumentációval dolgoztam, minden művészeti témájú könyvet, folyóiratot beszereztem, amit a lehetőségeim engedtek. A szobámban szépen ábécésorrendben bedossziéztam a művészeket, és amikor munkára megkaptam valakit, mindig volt hozzá anyagom. Soha nem szűnő boldogság volt találkozni a nagy művészekkel, elmenni a műtermükbe, felleltárazni az anyagot, eldönteni, hogy mit állítunk ki. Előfordult, hogy valaki nem jött ki az egyik művészszel, akkor mondták, hogy szóljunk Miminek, ő egy „birka”, bárkivel elboldogul. És valóban nem volt soha problémám az alkotókkal, az én célom mindig az volt, hogy a művész lehető legjobb formáját mutassuk meg. A kiállításokon nem lehetett érezni, hogy valakivel baráti viszonyt ápolok, mint Czóbellel, Csernussal és Márffyval, vagy csak a közös munka kezdetén ismertem meg. Ez nem egy nyolctól négyig tartó elfoglaltság, a mai napig az egész lakás az irodám, de én ezt élvezem. Akkoriban a magyar művészélet rendkívül pezsgő volt, például rengeteg grafi kusnak rendeztem kiállítást. Gross Arnoldnak is többek között, aki ragaszkodott hozzá, hogy a kis pintyeit is behozza a kiállítóhelyiségbe. Így is lett, ő bejött mindennap, megetette, megitatta a madárkákat, kicsit megröptette őket, és ment tovább az élet. Régen az újságok tele voltak művészeti hírekkel, a festők, szobrászok legújabb alkotásaival, sikereivel, mostanában pedig mindig csak ugyanarról a pár színészről lehet olvasni. Ma már nem szenzáció a képzőművészet, pedig minden nap történik valami érdekes. Az embereket az érdekli, amit az orruk elé raknak, amiről a lapokban, a tévében, a rádióban szó esik. Ha nem találkozni sehol a művészetekkel, akkor senkit nem is fog érdekelni. Ezért is nem adom fel a munkám, ezért szervezem még mindig a kiállításokat, bemutatókat. Álmom leginkább az írással kapcsolatban van, rengeteg történetet, eseményt, tapasztalatot nem írtam meg eddig, jó lenne, ha ezekre még lenne időm, alkalmam. Jónap Rita

A cikk folytatásában, a Nők Lapja 2017/14. lapszámában, 1 forintosról és aktokról is szó esik.

Szöveg: Jónap Rita

Fotó: Bielik István

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!