Az, hogy az újságíró régi, jó ismerőse az interjúalanynak, az szinte azonnal kiderül egy beszélgetésből. Az a bizalom, meghittség, őszinte kíváncsiság, ami kiolvasható az írásból, mindent elárul. Most egy ilyen interjú következik Szegő Andrástól, aki a harmadik gyermekét váró hegedűművésszel találkozott.

kokas katalin

– Katalin, néhány hét, és megszületik a harmadik gyermeked. Tudod-e már, hogy mit fogsz mondani, ha majd egyszer megkérdezi, mi ez a kavargó, kusza összevisszaság, ami várta itt, ezen a bolygón?

– Ugyan! Miért kérdezné? Hiszen ő ezt pontosan tudja már most! Erre a világra ugyanis csupa mindeneket tudó, mindeneket értő gyerekek érkeznek! Belenézel bármelyik újszülött szemébe, és látod, hogy ő mindennel tisztában van! Mindazzal, ami volt eddig, mindazzal, ami van születése pillanatában, és azzal is, ami vár reá élete folyamán. Tisztában van azzal, hogy mit vállalt, miért vállalta, azzal is, hogy kiket vállalt. Ez esetben egy ilyen kicsit hebrencs, kapkodó anyukát, egy nagyon kedves, elragadó apukát, egy kissé zűrös, de nagyon összetartó családot. És azzal is tisztában van, hogy mi a dolga ezen a világon. Később aztán mi, fontoskodó felnőttek kicsit összezavarjuk, kicsit elbutítjuk őket, de aztán mindennek fittyet hányva elkezdenek újból építkezni, és megtalálják magukat, járják majd eltökélten a saját útjukat. Kislányunk, Hanna például csodálatos tehetséggel kezdett el zongorázni, és biztos voltam benne, hogy zongoraművész lesz, ám ő tízéves korában azt mondta, őt ez egyáltalán nem vonzza, ő nem szeretne olyan karriert, mint amilyet lát maga körül, inkább egy állatfarmot szeretne, és nekik játszana! Rögtön beláttam, hogy kár volna tovább erőltetni. Azt mondtam, csak arra kérem, hogy gyakoroljon tovább, és ha majd lesz annyi pénzünk, akkor segítünk egy állatfarm összehozásában, és ha Hannus ebben leli majd az örömét, játsszon nekik! Azóta kiderült, hogy egyértelmű a vonzódása a színpadhoz, és Molnár Piroska javaslatára Földessy Margit színitanodájában bontogatja a szárnyait. Biztos vagyok tehát benne, hogy én fogok eredendően tanulni a még pocakomban lévő gyermekemtől. Az ő őszinte, elfogulatlan, bölcs reakciói jelentenek majd visszaigazolást számomra, hogy mit csinálok rosszul, és mit valamennyire jól. Ő majd tökéletesen jelez. Én eddig is a legtöbbet magamról, a világról nem a csodálatos szüleimtől, zseniális tanáraimtól, világhírű partnereimtől tanultam, hanem két gyermekünktől, Hannától és Gazsitól. Emlékszem, hároméves lehetett Hanna, amikor a zsúfolt villamoson nekem szegezte a kérdést, hogy „mondd, mama, a dinoszaurusz volt előbb, vagy a tojása?” Mindenki ránk nézett: ugyan mit válaszol erre a nagyokos mama? Én habogtam valami olyasmit, hogy ezt nem lehet tudni, de majd megnézzük az interneten, hogy miféle válaszok is lehetségesek, ám Hanna közbevágott: ugyan, anyu! Nem mindegy, hogy mit írnak ott, hiszen a dínót is, a tojást is az Isten teremtette! A különös az, hogy mi mélységesen hívők vagyunk, mint szerintem minden zenész, akit megérintett Bach, Mozart vagy Bartók, és ezáltal közünk lesz egy másféle világhoz is, de nem vagyunk vallásosak, és nem is került addig Hanna előtt szóba, hogy van vagy nincs Isten, ő mégis evidenciaként jelentette ki, és ragadta meg a kérdés lényegét. Tudta, hogy merre is lehet a válasz, amit mi csak kapiskálunk.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!