Ha élne, idén 80. születésnapját ünnepelte volna Hofi Géza, az ország egykori legendás nevettetője. Felesége, Kövér Ildikó mesél arról, hogyan ismerkedtek meg, és milyen volt vele együtt élni.

Nem ketten beszélgetünk, inkább hárman. Mintha Hofi Géza is mellettünk üldögélne, és jókat kuncogna a felesége sodró temperamentumán, iróniáján. Mert hiába özvegy már tizennégy esztendeje „a Hofi Ildi”, nincs egyedül. Géza, aki ebben a hónapban ünnepelte volna a nyolcvanadik születésnapját, ma is vele van, nem hagyta el egy percre sem.

26 Hofi

– Képzeld el, hiába győzködnek sokan, nem vagyok képes elköltözni az Anker közből! – jelenti ki furcsa kis grimasszal, amivel rögtön nevetésre késztet, majd megajándékoz egy cserép mosolygós pistikével, és tart egy röpke előadást a hízásról meg a tegnap esti bűnözéséről, egy tányérka mennyei lecsóról. – A lecsóról nem mondhatok le, mert kisimul tőle a lelkem – magyarázza –, az Anker közi lakást pedig nem hagyhatom el, hiszen ott éltem Gézával. Zajosak az esték-éjszakák a környéken, alattam egy diszkó, de kit érdekel a csörömpölés, ha hazaérve minden Gézára emlékeztet, ott van velem! Nem tudom megölelni, megpuszilni, mégis. Nekem ő tényleg a sztárom is, meg a párom is. Eszembe jut, hogy egyszer néztem a tévét, ő a másik szobában szöszmötölt, majd felkiáltottam. – Géza, gyere, Hofi van a tévében! Ő bekukucskált az ajtón, és nagyon nevetett. – Belőlem kettő van? – Persze – feleltem –, van nekem egy Gézám itthon, és van az Nem a pasas a tévében, akinek remek a műsora…! Igen, az Anker közi lakás rengeteg nevetést hallott, mert mi csodásan éreztük magunkat együtt. Ez nem póz vagy meghatott emlékezés, egyszerűen igaz.

– Te nem egy ismert színész, inkább egy műfaj, vagy inkább egy intézmény felesége voltál! Gézát nem lehetett senkivel összekeverni, népszerű volt minden társadalmi rétegben – a melósoktól az atomtudósokig –, még a sznobériára hajlamos értelmiséget is levette a lábáról a groteszk humorával és az öniróniájával. A „Hoféliát” ötszázszor adta elő a Madách Kamarában, a mai Örkény Színházban, és emlékszem, amikor az „Élelem bérét” játszotta, olyan sor kanyargott a Madách téren, hogy sokan összecsukható széket vittek magukkal, hogy azon üldögélve várják ki, amíg jegyhez jutnak.

– No, ennek fényében képzelj el engem, amint a kilencvenes évek közepén megcsörren a telefon az akkori lakásomban, és beleszól egy kellemes férfihang: Hofi Géza vagyok, „Gipszjakabot” keresem! Azt hittem, elájulok…

– Egy téves kapcsolásnak köszönhetitek egymást?

– Bármilyen nevetséges, így történt. Persze én úgy képzelem, hogy a Jóisten megelégelte, hogy ez a két ember még mindig külön él, pedig ő egymásnak teremtette őket, tehát közbelépett, és a világ legboldogabb emberévé tett engem! Szóval épp a húsvéti nagytakarítással foglalatoskodom – a férjem külföldön, a kicsi lányom a szomszédban játszik a barátaimnál –, amikor „a Hofi” véletlenül felhív, és mi legalább fél órát beszélgetünk. Én lelkendezem, hogy ő apám örök kedvence, én is rajongok érte, majd elmesélem, hogy a bölcsészkaron dolgozom a dékán titkárnőjeként, a férjem külföldön, a kislányom a szomszédban. Azt is megemlítem, hogy még soha nem láttam őt színpadon, pedig egyszer, főiskolás koromban volt jegyem, de nem tudtam elmenni. No, mindennek hatására Géza udvariasan meghív az esti előadására, én igent rebegek, aztán átrohanok a szomszédba, hogy elmeséljem, micsoda őrület történt velem. És a szomszédaim a helyzet magaslatán vannak. Vállalják, hogy vigyáznak a lányomra, egyikük elrohan virágért, és amíg kidíszítem magam – nem színházi ruhát veszek fel, de azért bombázót –, köttet egy őrületes méretű kardvirágcsokrot. Majd elbuszozom a Madách Kamaráig, fél tízkor belibbenek, és a jegyszedő néninek bejelentem, hogy én vagyok Hofi Géza ma esti vendége. És ő már jön is felém kíváncsian. Sokszor láttam a tévében, mégis megdöbbenek: magas, helyes, természetes, és micsoda barna szeme van! Ő pedig mosolyogva közli: maga nemcsak kedves, de gyönyörű is! Persze a humorát még nem „veszem úgy”, mint később, például nem értem, miért mondja az óriási csokromra, hogy „szép, de hol lehet ezt kinyitni?”, csak Malek Miki, Pethes György rendező és a stáb tagjai vigyorognak a háttérben, mert tudják, hogy a borosüveg nyitható…

Aztán Géza vörösborral kínál, bekapcsoltatja a fényeket a színpadon a kedvemért – megfogja kezemet, úgy vezet a nézőtér felé –, közben beszélgetünk, mintha sok száz éve ismernénk egymást. Aztán a különös élmény, vagy tán a borocska hatására, egy idő után én is a keze után nyúlok, és azt mondom: „üljünk le, művész úr, ide, az első sorba, mi ketten, és nézzük együtt az előadást!” Mire felizzik az a gyönyörű barna szeme… (Ma már tudom, azt mondtam, ülj le mellém, fogd meg a kezem, és soha többé ne engedd el!)

– Ebből lehetett volna egy kellemes futó kaland is.

– Csakhogy én már azon az első estén örökre beleszerettem Gézába! Amíg átöltözött, békésen várakoztam, majd amikor értem jött Hőnig Ibike, hogy végre leültesse a művész úr a vendégét, Géza izgatottan fordult hozzám: „van olyan telefonszám, amelyet tuti maga vesz föl?” Gyorsan felírtam az egyetem számát, majd előadás közben úgy éreztem, hogy az a sötét szempár csak engem néz, ő csak nekem játszik. Aztán jött egy rettenetes, várakozással teli hétvége, és amikor hétfőn délelőtt megcsörrent a telefonom az egyetemen, akkorát ordítottam örömömben, hogy a dékán bemenekült a szobájába.

– Nem ismertem őt, tehát csak hallottam, hogy a mindenkit megnevettető Hofi elég morózus volt magánemberként.

– Szeretik ezt terjeszteni a humor nagyjairól, de ez Géza esetében sem igaz. Neki is akadtak rossz percei, mint bárkinek, de soha nem voltak művészi allűrjei, senkivel sem fölényeskedett, kedves, közvetlen és megbocsátó volt. Ha megbántották, nem állt bosszút, inkább elbújt a visegrádi nyaralóban a búbos kemence mellé, néha ki is sírta magát, vagy elmesélte nekem. Persze nagyon figyelte az embereket, mindenről tudni akart, ami körülöttünk történik. Soha nem jegyzetelt, de tisztában volt azzal, miről beszélnek az országban. Hihetetlen agya volt, mindent megjegyzett, és amit fontosnak tartott, azt beépítette a műsoraiba! Különben hogy tudta volna a hatalmas szériájú estjeit aktuálissá, naprakésszé tenni? Dráma lett volna, ha az ő egyedi tehetsége nem tudott volna ebben a maga teremtette műfajban kibontakozni, és megmarad porcelánfestőnek, vagy „egyszerű” színésznek, aki mindig más szövegét mondja. És még nem beszéltem az utánzási képességéről meg a zenei tehetségéről! Malek Miki mondta, hogy Géza a képzett muzsikusokat is meglepte a zenei intelligenciájával. Gondolj csak a valószínűtlenül népszerű Louis Armstrong-paródiájára! Egyébként én semmiről sem tudok olyan lelkesedéssel beszélni, mint róla, hiszen Géza volt és maradt életem központi alakja.

– Mit szól ehhez a lányod?

– Klassz, felnőtt nő lett belőle – Géza nem akart felette apáskodni, de mindenben segítette –, aki nemrégiben azzal hívott fel, hogy van egy fiatal stand upos srác, aki hasonlít Gézára…

– Pedig ő fizikai mivoltában már tizennégy éve nincs jelen.

– De ez nem jelenti azt, hogy elvesztek vagy megsemmisültek a hozzá kapcsolódó élmények! Eszembe jut egy jelenet. Géza a tévészobában ül, onnan figyel engem, ahogy teszek-veszek, rendezkedem, mire én odamegyek hozzá, lehuppanok elé a földre, és ránevetek: „no, mit bámulsz, majom?” Ő végtelen komolysággal néz vissza rám, és nagyon halkan mondja: „Hol voltál eddig?” Mire én azonnal átölelem, és percekig moccanatlanul maradunk ebben a fura egymásba kapaszkodásban. Tökéletesen fel tudom idézni az arcát, a tekintetét, a mozdulata lágyságát. Ma is azt gondolom, hogy nincs ennél gyönyörűbb-komolyabb szerelmi vallomás! Mi azért lettünk egy pár, mert egymás rezzenéseit is éreztük. No, most bőgnöm kell, de megpróbálom folytatni… Géza az első feleségével is gyönyörű házasságban-szerelemben élt, csakhogy Gitta meghalt egy súlyos betegségben, így jöhettem én. Nem titok, hogy Géza miatt váltam el az első férjemtől, pedig nehezen változtató típus vagyok. De az volt az életfeladatom, hogy boldoggá tegyem őt. Amihez az is kellett, hogy jókedv legyen otthon. Reggelig tudnám mesélni, mennyi őrültséget csináltunk együtt. Felszól telefonon a lakásba az éjszakai előadása után, hogy kapjam magam össze, mert indulunk Visegrádra, jó lenne egy kicsit kikapcsolódni. Mondom, megbolondultál, tele a fejem hajcsavaróval. Te abban is szép vagy, jelenti ki, aztán néhány órával később egy csárdában ülök a Duna partján (hajcsavarókkal!), iszom a pohár pezsgőmet, Géza pedig a jelentős mennyiségű vörösborát… Egy másik előadás utáni estén hoz nekem egy drága parfümöt csak úgy, én meghatódom. Aztán néhány hét múlva telefonálnak színházból, hogy fizessem már ki az „illatszeres Zsókának”, mert Gézánál nem volt pénz. Az hittem, megölöm! És az esküvőnk…?! Erről is mesélhetnék órákon át, most legyen elég annyi, hogy Géza a hátam mögött szervezte meg, pedig nem volt központi kérdés számomra. Elutaztunk a barátainkhoz, és ő megjegyezte, hozzak magammal valami elegánsabb szerelést. Mindenki tudott mindent, csak én nem! És persze nem lehettem hivatalosan Hofi Ildikó, „csak” Hoffmann, mert ő használta a Hofi nevet, de elfelejtette anyakönyveztetni…

– Mi, a közönség még abból is profitáltunk, hogy sokat betegeskedett. Emlékszem, hogy a könnyem csorgott a nevetéstől, amikor a kórházi élményeit parodizálta. Feleségként nehezebb lehetett átélni.

– Tévedés! Nekünk nem volt betegségtudatunk! Ne mosolyogj a „királyi többesen”, már régen rászoktam. Géza pukkadozott a nevetéstől, és mindenkinek elmesélte, hogy a Parlamentben azt mondtam Poszler György irodalomtörténésznek, akit az egyetemről ismertem, hogy azért vagyok ott talpig elegánsan, mert mi Kossuth-díjasok lettünk. Mi! És tényleg így éreztem, mert tökéletesen azonosultam vele. Visszakanyarodva a betegségeire, mi elintézendő feladatoknak tartottuk a rá-rátörő nyavalyákat, közben nagyon vidáman éltünk, barátokkal körülvéve. A halála előtti estén Louis Prima egyik dalát énekeltük a visegrádi nyaralóból hazafelé, a kocsiban. Amikor a barátnőimnek dühöngtem, miért írnak a lapok sajnálkozva a beteg férjemről – ahogy jobban lett, színpadra állt, mert tele volt közlendővel és életerővel! –, azt mondogatták, gondoljam már végig, hogy 90-ben infarktusa volt, aztán jött a szemműtét, 2001-ben pedig nekem kellett erőszakoskodnom, hogy menjünk kórházba a csillapíthatatlan láza miatt, amiből lett egy hasnyálmirigyműtét. Persze tudtam- tudtuk, hogy ezek halálosan komoly dolgok, mégis rengeteget nevettünk például azon, hogy Géza szerint a barátaink nem azért kísérnek minket a szegedi szemklinikára, mert annyira aggódnak, hanem azért, mert jót akartak lakmározni a halászcsárdában. Szóval viccet csináltunk a bajból, valószínűleg ezért volt képes ugyanezt tenni a színpadon is.

– A korkülönbség sem zavart soha?

– Ugyan! Mi az a húsz év? Bár egyszer, egy színházi előadáson a lányának néztek. No, ekkor kezdtem kicsit öregesebben öltözködni, mert nem akartam, hogy Gézát zavarja.

– Azt mondják a barátaid, gyönyörű, vörös hajú nő voltál.

– Persze, csak aztán alattomosan jöttek a pluszkilók, és ma itt ülök veled teltkarcsú szőkésbarnaként. De azért most is elénekelném Gézával: „Szeresd a testem, bébi!”

– Nem haragszol, ha azt mondom, hogy szerintem akadna jelentkező ma is?

– Lehet, de nem érdekel. Rengeteg a barátom, köztük férfiak, de nekem ma is van férjem. Még akkor is, ha már csak a temetőbe járhatok ki hozzá. Ahol találkozom a kitartó rajongóival meg a sírján hagyott mécseseikkel, virágaikkal – az emberek szeretnek emlékezni, és hálásak! –, nemrégiben például egy húszéves forma fiú hozott egy csokrot. Megkérdeztem, hogy kerül ide, hiszen nem sokkal a férjem halála előtt születhetett. Mire ő: „A szüleim imádják Hofi Gézát, és ha sokat vannak otthon, ha betegek, vagy ráérnek egy hosszú hétvégén, mindig a kazettáit nézik!” Ugye, gyönyörű? Arról már ne is beszéljek, hogy ebben a bántós-harcos világban senki sem bánt engem, igaz, ritkán vagyok hajlandó megszólalni! A rajongók meg-megsimogatnak, a sajtó kímél, nem mondják, hogy a „balos Hofi” felesége, a szakmai útjáról szóló könyvem díjat kapott, ráadásul elkapkodták. Mindezt Gézának köszönhetem. Azt is, hogy ki merem jelenteni hatvanévesen, nekem van a világon a legszebb életem. Mert úgy érzem, ő még a síron túlról is gondoskodik rólam!

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2016/28. számában jelent meg. 

Fotó: Ilovszky Béla

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!