“Nem létezik szabvány férfi és nő” – Interjú C. Molnár Emmával

Június 25-én, 70 éves korában meghalt C. Molnár Emma pszichológus, pszichoterapeuta – jelentette be Aktív-analitikus Pszichoterapeuták Egyesülete. A Nők Lapja Psziché állandó szakértőjével Szily Nóra beszélgetett még tavaly nyáron – ezzel az interjúval emlékezünk rá!

c-molnár-emma

Anyátlan nemzedék címmel most jelent meg egy rendhagyó tankönyv, amiben Hidas Judit írónő beszélget C. Molnár Emma pszichiáterrel. Elgondolkodtató sorok férfi és nő közötti kapcsolat zavaráról, amiről mostanság oly sok vita zajlik. Mintha minták és kapaszkodók nélkül téblábolnánk egymás mellett. Egyenjogúak, egyenrangúak vagyunk? Egyenlők talán? Naná, hogy nem…

EMMA: A nemiség, a gender nemcsak az elsődleges és másodlagos nemi jellegek eltéréséről szól, hanem sokkal inkább egy olyan viszonyrendszerről, amelyik alapján ugyanazt csinálhatja a nő és a férfi , csak másképp. Vegyük az utódgondozás kérdését. Ha az apa ad enni a kisbabának cumisüvegből, akkor a táplálkozási igényét kielégíti, de mennyire más élményt jelent üvegből enni, mint az anya szívhangját hallva, melegségét érezve szopizni az éltető táplálékot. Kutatások bizonyítják, hogy ha az apa fogja meg a csecsemőt, a gyerek megfeszíti a testét, míg az anya karjában elernyed. Mindkét helyzetben jól érzi magát, de különbséget tesz a reakciói között, és ez nem az anyatej szagán múlik… Ez a biológiai beágyazottság. Az ember mint olyan nem létezik csak absztrakcióként. Van „ember” – a majomhoz képest. Karinthy tökéletesen megfogalmazta: „Ha egyedül ülök egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő a szobába, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi , mint amennyire nő az, aki bejött a szobába.” Az ember mint természeti lény kétnemű, és a másikkal való kiegészülést keresi. Mostanában a kultúra nivellálni akarja a nemi különbségeket, holott az eltérések jól kiegészítik egymást.

NÓRA: Mintha verseny lenne férfi és nő között…

EMMA: A jog előtti egyenlőséget összekeverik az emberek az egyenlőséggel. A jogok fontosak az önbecsüléshez, csak ennek nem arról kellene szólni, hogy a nő alapvető szövetségesével, a férfival szemben akarjon bármit érvényesíteni. Az, hogy ki megy el tejért a közértbe, lássuk be, igazán mindegy. Ha a tehenet kéne megfejni, és közben a férfi fölszántja a földet, akkor evidens lenne a munkamegosztás. Nem arról van szó, hogy a nők végre kiszabadítják magukat a férfi rabság alól, mert a nők az ősi társadalmaktól kezdve mindig keményen dolgoztak. Ami mára sérült, az az együttműködés. Ennek szeretnék tükröt tartani az új könyvemmel. Ha a történelmet nézzük, a háborúk idején a nők ugyanúgy egyedül vitték a család terhét és gondoskodtak a gyerekekről. De egy dolog nagyon fontos volt – ők azt mondták a kicsiknek: „ha apád tudná, hogy milyen ügyes vagy, milyen büszke lenne rád!”, míg ma, ha egy nő egyedül neveli a gyerekét, gyakran úgy hangzik a mondat: „csak nehogy olyan legyél, mint apád, mert azt nem tudnám elviselni”. Tehát régen az apát mint a család értékes tagját beemelte az anya a rendszerbe, akkor is, ha nem volt jelen. És nem azért tette ezt, mert annyira el volt bűvölve a férjétől, hanem mert azt gondolta, hogy a férfi mentalitás hozzájárul a család értékéhez. Ma a nő önmagát is képviseli a társadalom felé, és nem érzi azt, hogy a férfi a stabilitását, a társadalmi megbecsülését jelentené. H. Sas Juditnak volt egy generációs kutatása arról, hogyan értékelték a nők a saját életükben a házastársukat és a gyermekeiket. Dédanyáink azt mondták: szerettem a Lajost, férjhez mentem hozzá, természetes, hogy lettek gyerekeink. A dédunoka úgy fogalmazott: már akartam gyereket, ezért férjhez mentem a Lajoshoz.

NÓRA: A 2000-es években vajon mi lenne a válasz?

EMMA: Miért kellene férjhez menni, hisz lehetőség van arra, hogy a szingli nőnek is lehessen gyereke, a spermabankból „vásárolhat” magának. Vagy ha férjhez ment Lajoshoz, mert szeretett volna gyereket, akkor sincs sokkal nagyobb becsben a férfi , mint egy „inszeminátor”. Manapság szinte a reprodukcióra szorul a férfi -nő kapcsolat értéke. Szerintem nem a család válságáról kellene beszélni, hanem férfi és nő egymás közötti különbségének tiszteletéről és megbecsüléséről. Ebben történt nivellálódás. Mindenki a másik kárára akarja bizonyítani a saját értékét, én meg azt állítom, hogy csak együtt jelentenek értéket. A kiegészülés tudna csak harmóniát hozni. Az ember tükörlény. Tükrözések által alakul ki a személyiség. Ha kiiktatva az apát a nő azt gondolja, hogy pótolni képes őt is, akkor szerintem sérülést okoz. És itt van az anyátlan nemzedék mint gondolat: az anya, aki úgy véli, hogy az apa helyett is jogában áll tükrözni a gyerekét, téved. Egy nő hiába ordít és keménykedik, attól a gyerek még nem apát fog látni, hanem egy kemény, kegyetlen anyát. Csecsemőkorban is érzékeli a különbséget, és a felnövekedése során is mást vár el kettejüktől. Az apának instrumentális, az anyának experimentális funkciója van az életében, vagyis az anyának az érzelmi színskálák gazdagságát kell megmutatni, és azt, hogy a kötődés elvitathatatlan. Az apának pedig a világ felé a teljesítményre ösztönző szerepe van. A csinálás örömét mutatja meg. A komplex személyiség kialakulásához a két különböző energiára van szükség. Ne várják el a nők a férfi aktól, hogy anyaimitátorok legyenek. „Miért úgy fogod? Ne úgy csináld! Hogyhogy nincs itthon pelenka? Miért nekem kell mindent megcsinálnom?” – ismerős mondatok? A nő elkezdi a férfi mihasznaságát hangsúlyozni, aztán próbál tőle megszabadulni. A férfinak pedig elege lesz abból, hogy „másodrangú állampolgárrá” válik az anya-gyerek kapcsolat okán az életében. Nem lenne jobb az, ha ki-ki mást csinálna a közös cél érdekében? És ha ezt mindenki a maga módján tehetné?

NÓRA: Ha a magánéleten túl a munka világát vizsgáljuk, akkor ott is ez az illeszkedés működne?

EMMA: Olyannyira, hogy a nagy multicégek felfedezték, hogy jobbak az eredmények, ha a felső vezetésben a férfi mentalitást jól kiegészítő női mentalitás is helyet kap. A fluktuáció is kisebb, és az ott dolgozók közérzete is javul.

NÓRA: A kor üzenete: csináld tökéletesen…

EMMA: Nekem a tökéletességgel alapvető bajaim vannak, mert az ember egyedi. Nem lehet ISO-szabvánnyal meghatározni, hogy milyennek kell lennie. A hamburger készüljön szabvány szerint, és akkor lehet itt is olyan, mint Amerikában, de ha az ember – férfi és nő – különböző képességeit akarom szabvány szerint fabrikálni, akkor hamis útra terelem. A tökéletesség oltárán végtelen mennyiségű veszekedés zajlik, pedig ha szabvány szerint készül valami, az nem tökéletes lesz, hanem ugyanolyan. Ha valaki beleszól abba, hogy a másik hogyan csinálja, akkor hatalmi harcot visz a kapcsolatba – és hiányzik az, amiről én beszélek, a különbségek tisztelete és a kreativitás szabadsága. Ez legélesebben a nő-férfi kapcsolatban tapintható ki, és nagyon gyakran találkozom vele a pszichoterápiában. Az a kérdés, hogy ki kit győz le. Ez nem tükörfunkció, hanem ostorozó, osztályozó, minősítő funkció. Azért tartom igen rossznak ezt a tendenciát, mert legyen inkább egy kicsit rossz, de csinálják együtt, és beszéljék meg, legközelebb mit kell másként tenni, hogy jó legyen.

NÓRA: Ezekről a kérdésekről olvashatunk a könyvedben filozófiai és pszichológiai szempontokat egyaránt körbejárva. De ha most becsukom ezt a tankönyvet, és magadról kérdezlek: milyen volt a pici Emma?

EMMA: Mérhetetlenül kíváncsi. Szomjas voltam a világra. Babákkal nem tudtam játszani, lányokkal se nagyon, inkább a fiúkkal rohangáltam, de köztük is az érdekelt, hogy mi van a téren, mi van a könyvben, ki, mit és miért mondott. Kis „kukkoló” voltam…

NÓRA: Jól tanultál?

EMMA: Igen, bár a matematikát nagyon utáltam. Szerintem kicsit diszlexiás és diszkalkuliás vagyok. A mai napig gondot jelent a tízes átlépése. Ha megkérdezed tőlem, mennyi 7+5…

NÓRA: Elkezdted kiszámolni az ujjaidon! Ez aranyos… És mit gondoltál, mi leszel, ha nagy leszel?

EMMA: 16 éves korom óta pszichoterapeuta szeretnék lenni. Akkor került a kezembe egy Franciaországban kiadott Magyar Műhely egyik száma. Ma is emlékszem, kék színű volt. Jungról, Ferencziről, Freudról – a pszichoanalízisről szólt.

NÓRA: Feltételezem, még a kifejezést sem érthetted pontosan.

EMMA: Nem volt számomra kérdéses, hogy mit jelent. Ezt őszintén mondom. Attól kezdve nem érdekelt semmi más.

NÓRA: Pedig egy ideig általános iskolában tanítottál!

EMMA: Nagyon nem szerettem, mert engem csak a felnőttek érdekeltek. De afféle okostojás voltam, és elképzeltem, hogy 23 évesen, friss diplomával, odaállok egy 40 éves nő elé, és azt mondom neki: tessék már elmesélni nekem, hogy miért tetszik szomorúnak lenni! Hát, ennek a gondolatától elástam magam! Érted? Ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek egy kicsit tanítani, megismerni a gyerekeket, a szülőket, az iskolát…

NÓRA: Hogy némiképp érjél és öregedj, méltóvá, hitelessé válj arra, hogy felnőttekkel foglalkozz?

EMMA: Igen. Ezt én nagyon komolyan gondoltam. Ezért először elvégeztem a tanítóképzőt, utána hét évig tanítottam 3-4. osztályosokat, és közben jelentkeztem az egyetemre. Analitikus pszichoterapeuta akartam lenni. Tudtam, hogy emberekkel akarok foglalkozni, egyetemen tanítani, docens akarok lenni, de professzor nem… Egészen pontosan láttam azt a világot, amiben hasznosnak érezhetem magam.

NÓRA: És azóta sem csitul a vágyad, hogy segíts, ismereteket gyűjts, taníts és tanulj.

EMMA: Nem. Igaza van Szophoklésznak, hogy az embernél nincs csodálatosabb. Még akkor is, ha az emberiség önmagában nem nagyon csodálatos, hisz nem gondolom, hogy mindenki az. Nem vagyok emberszerető filantróp, egyes embereket tudok szeretni, de nem tudok és nem is akarok mindenkit, mint ahogy engem sem szeret mindenki, még azok között sem, akik ismernek.

NÓRA: Megosztó voltál?

EMMA: Nem akartam, de óhatatlanul megosztóvá válik az, aki nem ugyanazt mondja, amit mások. Ha képszerűen akarnám elmesélni, akkor amikor az emberek a képességekért álltak sorba, mielőtt lejöttek ebbe a világba, láttam, hogy hosszú nagy sor kígyózik. Mit adnak ott? Szociabilitást. Aha. És a másik sorban, ahol nem áll senki? Ott az autonómiát mérték. Hát én odamentem! Soha nem szerettem volna azt mondani, hogy azért csináltam valamit, mert más is úgy csinálta, vagy mert parancsba adták, esetleg azért, mert úgy jártam jobban… Azt gondolom, hogy a saját szándékom, felelősségem súlyát nagyon komolyan veszem. Fouché-val értek egyet, aki azt mondja, hogy egyszer elkövetni valamit hiba, kétszer ugyanazt elkövetni bűn. Mindig lehet változni, és lehet, hogy ehhez segítséget kell kérni. Ez a pszichoterápia. De lehet a másikat megérteni és a kedvéért együtt keresni az új megoldást. Sosem felejtem el, amikor a férjemet megismertem, ő sósabban étkezett, mint én, és szívem jóságából, mikor bélszínt sütöttem neki, úgy megsóztam, hogy a kutyám sem ette meg… Akkor rájöttem, hogy sót kivenni az ételből nem lehet, rászórni viszont igen. Ettől kezdve nem akartam úgy fűszerezni az ételt, ahogy az ő szája íze diktálta, hanem úgy csináltam, ahogy szoktam. Tudtam, hogy ő ebben hibát fog találni, és meg fogja sózni, de még mindig jobb, mint ha annyira a kedvébe akarnék járni, hogy aztán ehetetlen lesz… Számomra ez nagyon tanulságos történet volt.

NÓRA: Te szeretsz nőként létezni?

EMMA: Szeretek, és ez talán látszik is rajtam, nem? Amúgy nem gondolom, hogy férfinak vagy nőnek lenni könnyebb. Egyaránt könnyű és nehéz, mindegyiknek megvan a maga elvarázsolt csodavilága, és ahhoz, hogy kiteljesedjen, mindkét nemnek megfelelő terheket kell viselni. Azt gondolom, hogy fejlődni intellektuálisan is lehet, de kiteljesedve fejlődni a genderben tudunk. Elsajátíthatunk ismereteket, de ahogy alkalmazzuk őket, abban már nőként vagy férfi ként cselekszünk. Ettől nem lehet megszabadulni. És egymással kiegészülve létezni a legjobb. Nekem három éve meghalt a férjem. 32 évig éltünk együtt, és nem jó egyedül… Nem szomorúvá tesz, hanem keményít. Én szeretnék még társulni az életemben egy férfival. Amikor jin és jang együtt válik egésszé, és valami olyat alkotnak, ami a másik nélkül nem megy. Ez a társulási hajtóerő nem csitul. Nem arra gondolok, hogy együtt kell színházba járni vagy kirándulni, mert azt barátnőkkel is lehet. Hanem együtt lenni egy kiegészülő viszonyban, amiben mindenki önmaga lehet.

NÓRA: Az idő közben olyan gyorsan pereg…

EMMA: Engem nem zavar. A 40 éves korom sokkoló volt: mi ez a matrónaság? – gondoltam akkor. Aztán Piaget nyomán úgy döntöttem, hogy az infantilizmusból a szenilizmusba röppenek… Viccet félretéve, elhatároztam, hogy megőrzöm magamban a gyereket. Azt, aki rácsodálkozásra, örömre képes. Tudod, ha azt ébren tartod magadban, akkor egy kicsit ki tudsz szállni az időből…

Az interjú a Nők Lapja Psziché 2015. július-augusztusi számának 17. oldalán jelent meg.

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!