A magyar sport ikonja, ötszörös olimpiai bajnok. Varázslatos személyiség, a Prima Primissima-díjátadón például humorával, életörömével mindenkit levett a lábáról. Szegő András beszélgetett a Nemzet Sportolójával.

BÌrÛnÈ Keleti ¡gnes

– Ágika, ne haragudjon, erre a gyakorlatra, megszakad a szívem, de nem tudok 10 pontot adni…

– Miért?! Talán nem jó?

– De, nagyon jó, a láb tökéletes, csak a kéztartása nem olyan légies, mint kéne! Maximum 9,8 pont…

– El volt törve tavaly a karom! Amiatt nem tudom a kézfejemet úgy tartani! Ez így nem igazság!

– Igazság, ugyan! És az miféle igazság, hogy ön 5 olimpiai bajnokságot is nyert, meg világbajnokságot, én pedig egy fia érmet sem?!

– Maga még taknyos a 68 évével! Majd ha maga is 96 lesz, akkor reklamáljon!

– Gondolja, hogy csak idő kérdése lenne?

– Jó, hát ekkora pocakkal biztos, hogy esélye sincs! Ezt például le kéne adnia! Naponta legalább egyszer tornázni!

Döbbenten ülök a Paulay Ede utcai lakásban. Számítottam egy totyogó, tipegő, botjára támaszkodó, görnyedt, fakó tekintetű anyókára, aki még lehet, hogy motyog is, rosszul lát, alig hall, akinél a puszta biológiai tény is csoda, hogy a 96. életévét is egészségben megérte. De ő itt mellettem nem anyóka, nem nénike, nem nyanya, hanem egy világcsoda. Egy kobold, egy tündér, egy energiáival bánni alig tudó, vásott csitri: kedélye, mentalitása, mozgása, könnyedsége, mosolygós, pajkos, derűt árasztó optimizmusa töretlen. Emellett pedig a világ valaha élt egyik legnagyobb sportolója, a torna klasszikusa, a magyar sport egyik ikonja, az ötszörös olimpiai bajnok, emellett háromszoros ezüst- és kétszeres olimpiai bronzérmes, aki a melbourne-i olimpián az öt női tornaszámból egymaga négyet megnyert. A Nemzet Sportolója, az amerikai Halhatatlanok Klubjának tagja, Prima Primissima-díjas. Eleven legenda.

– Ön még tornázik?

– Már nem mindig. Sétálok, úszom, tavaly még eveztem is, de a tornát kicsit már elhanyagolom. Mondjam el, hogy miért?

– Okvetlenül…

– Elárulom. Azért, mert igazán soha nem szerettem magát a tornát. Nem. Ez az igazság…

– Ahhoz képest, hogy a sportág legnagyobb egyénisége lett! Egy korszak klasszikusa! Hát, ha még szerette is volna?!

– Muszáj volt csinálni! Mi mást is tehettem volna?! Akkoriban nem lehetett másként utazni külföldre. Zárva voltak a határok. Nem mehetett senki át rajtuk, csak az élsportolók. Én pedig nagyon akartam, mert kíváncsi voltam. Érdekelt a világ. A versenyek se nagyon izgattak. Ha már ott voltam, akkor persze, hogy a legjobbat akartam, de nem éreztem „Hű, de nagy boldogságot”, ha éppen nyertem. Emlékszem, hogy meg volt illetődve mindenki körülöttem, hogy ott vagyunk Melbourne-ben, az olimpián, engem viszont az hozott lázba, hogy tíz év után újból találkozhattam az Ausztráliában élő nővéremmel. Sokkal idősebb volt nálam. Apukám nagyon szeretett volna egy fiúgyereket is, hát ezért születtem. Hát, nem úgy jött össze, amint vágyott rá, lány lettem. Én meg mindig igyekeztem úgy viselkedni, mintha a fia lennék. Nagyon szép, nagy, erős ember volt. Klein Gyuri bácsi. Én a derekáig sem értem. Anyukám magasságát örököltem. Ketten együtt voltunk összesen olyan nagyok, mint ő egyedül. Ezzel együtt mindig az volt otthon, amit anyukám akart. Apukám nagyon jámbor ember volt. Imádta a sportot, és mindig vitt magával. Síelni, úszni, meg kirándulni. Tagjai voltunk egy családi sportegyesületnek. Vannak még ilyenek?

– Nem hiszem…

– Szégyelljék magukat! Mit csinálnak az emberek vasárnaponként?

– Gondolom, tévéznek, esznek, pihennek…

– Szégyelljék magukat. Mi tavasztól őszig kijártunk a Dunára evezni. Az újpesti öbölben volt egy csónakházban egy szkiffünk. Minden vasárnap ott voltunk négyesben. Jártunk kirándulni. Délben kikötöttünk valahol, megebédeltünk, persze vittünk magunkkal ennivalót, aztán visszajöttünk. Apukám volt a vezérevezős, anyukám a kormányos, mint az életben. Ha meg rossz idő lett, akkor túráztunk. Többnyire a Börzsönybe. Bakancsban, hátizsákkal. Akartam mutatni az apukámnak, hogy bírom úgy a strapát, mintha a fia lennék, és ő, szerintem, büszke volt erre. De egyébként is mocorgós kislány voltam. Nem volt soha egy percnyi maradásom. Úgy mondták akkor, hogy mindig zabszem volt a fenekemben. Ugye érti, hogy mit akarok mondani?

– Persze, így mondják ma is…

– Ezért is hagytam abba a csellózást. Pedig olyan nagy művész tanított, mint maga a híres Friss Antal! Tóni bácsi… Kiskoromtól elbűvölt a zene, és főleg a cselló hangja. Egyszer, még egészen pici voltam, hallottam játszani Pablo Casals-t. Ő volt akkoriban a legnagyobb csellista a világon…

– Azóta sincs hozzá fogható muzsikus, Ágika…

– Akkor jó, nem maradtam le semmiről! Tulajdonképpen szerettem én gyakorolni, de megmondom őszintén, csak gyakorolgattam! Aztán Tóni bácsi mondta is, hogy sportoljak inkább, az jobban való az én eleven természetemhez. Gondolom, akkor olyan nagyon-nagy tehetség nem lehettem, ha a tanárom maga tanácsolta, hogy sportoljak inkább.

– Az mikor derült ki, hogy a sportban tehetséges?

– Tehetséges lettem volna? Máig sem tudom, hogy az voltam-e… Akaratos voltam, meg szívós, az biztos. Meg a sok sportolás jó fizikai alapot adott a tornához. 1940-ben már országos bajnokságot nyertem, aztán öt évig versenyen sem indulhattam. Jöttek a zsidótörvények, és egyszerűen letiltottak. Nem edzhettem, nem indulhattam versenyen. Szörnyű volt! Meg ami következett! A rémuralom. Apukám egyszer lement az utcára betelefonálni a gyárba. A Rákóczi téren laktunk, a sarkon, a negyedik emeleten. Még integettem neki a balkonról a körútra. Fülkét keresett. Soha többé nem láttam. Később tudtam meg, hogy elvitték, és meggyilkolták. Anyukámnak és nővéremnek sikerült bejutniuk egy védett házba, én meg Juhász Piroska lettem. Mindenünket eladva megvettem a papírjait, és azzal együtt a személyiségét, szokásait, ruháit, még a kiejtését is. Dolgoztam szűcsinasként, fegyvergyárban, sőt szolgálólányként is, éppen a nyilas városparancsnoknál. De sikerült valahogyan életben maradnom. A többi már szinte gyerekjáték volt az életemben. Nem is olyan nagyon lényeges.

– Mit gondol lényegesnek, Ágika? 

– Mi volt lényeges? Hogy született két szép fiam, Daniel és Raffael. Amikor megszületett Rafi, a férjem, Bíró Robi behozta hozzám a kórházba Danit. Akkor voltunk először négyesben együtt, és az valami csoda volt. Annál boldogítóbbat soha, soha nem éreztem.

– Az 5 olimpiai győzelem közül melyikre emlékszik vissza legszívesebben?

– Azt sem tudom, hogy hol vannak az aranyak. Talán valamelyik gyereknél? Az egyik Ausztráliában él, a másik itt, Pesten nyitott egy nagyon szép divatüzletet. De egyik győzelem sem volt annyira fontos számomra. Lehetett volna több is, mert 1948-ban, amikor a legjobb formában voltam, az utolsó edzésen megsérült a bokám, és el sem indulhattam. 1952-ben, amikor az első olimpiai bajnokságot nyertem, már túl voltam a harmincon… Aztán jött még négy… Jött, elmúlt, kész. Akkoriban kellettek, mert a sportban elért sikereim biztosították azt, hogy a körülöttem dúló viharok közepette is viszonylag szabadabban élhessek. Akkor sem voltak fontosak, azóta pedig pláne nem azok.

– Ma mi fontos?

– Mi lehet a fontos egy magamfajta vén satrafának? Hogy reggel egyáltalán felébredjek, és, ha ez már sikerült, akkor ébredés után ki tudjak kelni az ágyból, hogy probléma nélkül meg tudjak mosakodni, hogy jó étvággyal tudjak még enni, hogy most kigyógyuljak mihamarabb a náthából… Ilyenek lettek a fontosak számomra manapság. A csuda tudja, még meddig?!

– Pár év múlva ünnepeljük majd a 100. születésnapját!

– Ugyan! Nem is biztos, hogy meg akarom érni! Mi lesz, ha addig elmegy a maradék kis eszem is?! Legyen belőlem egy itthon gubbasztó múmia-nyanya? Így is bánt, hogy mennyire haszontalanul élek. Mindig dolgoztam. Sportolóként is, mert azért muszáj volt edzenem, utána pedig tanítottam, és edző voltam. Olyan nagyon szigorúan nem vettem, így még szerettek is… Az jó volt… Mindig hirdettem, hogy épp testben épp lélek! Erre most mi van? Ép testben épp hogy élek.

– Gyönyörű a szeme!

– Mit mond?

– Hogy gyönyörű a szeme!

– Ezt még senki nem mondta nekem! Azt mondták, hogy a szám nagy…

– Szerintem nem merték…

– Az igaz, hogy elég szekáns voltam. Szerettem uralkodni. Ugyanakkor tudtam nagyon szerelmes is lenni. Gyerek voltam, amikor nagyon tetszett nekem Funk János. Ő volt az ideálom. Bámultam az eszét, tudását, műveltségét, de hát húsz évvel idősebb volt nálam… Aztán jött Bíró Robi. Beleszerettem, és miatta mentem a melbourne-i olimpia után Izraelbe. Még indulás előtt felhívtam egy régi barátomat, és jeleztem, hogy oda készülök. Ő azt mondta, hogy itt szép lehetsz, de okos nem! Mivel nem voltam soha szép, gondoltam, hogy egyszer végre lehetőségem lesz erre is! Ami azt illeti, szép nem lettem ott sem, de szép évek következtek. Robi nagyon jó ember volt, türelemmel viselte a rigolyáimat. Mert tudtam én ilyen is lenni! Ugye most meglepődött?

– Ágika, legyen erős: csöppet sem lepődtem meg!

– Aztán megözvegyültem. Az a bajom a férfiakkal, hogy nem tudnak vigyázni magukra. Pitty-patty elmennek, mi meg, asszonyok, itt maradunk magányosan a gyászunkkal. És időnként ki vagyunk téve mindenféle szoknyapecérek üres bókolgatásainak… Mamma mia!

– De tényleg nagyon szép a szeme! Huncutul csillog. Nézze meg!

– Hol? Nem látja, hogy magasra van téve a tükör, én pedig egy töpörödött nénike vagyok?! Direkt úgy tetettem fel, hogy véletlenül se láthassam meg magamat. Ha nem látom a ráncaimat, akkor még olykor el tudom hitetni magammal, hogy nem is vagyok annyira vén. Hogy nem 96 éves vagyok, csupán 95!

– Még annyi sem! Szerintem csak összecserélte a számokat, és valójában mindössze 69!

– Na, látja, ezért most 10 pontot adok magának!

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2016/7. lapszámában jelent meg. 

Fotó: MTI/Ilyés Tibor

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.