Édesanyám
Ő volt az, aki egy-egy mondatával mindig sikeresen helyretett. „Adj magadnak esélyt, különben hogy akarsz nyerni?” – sokszor szinte hályogkovácsként vágtam bele ebbe-abba, mert ez a kérdése csengett a fülemben. Például még iskolás sem voltam, amikor „szolfézsra” jelentkeztem. Nem tudtam, mi az, de tetszett a zene, a gyerekek, a ritmus, az együttlét. Édesanyám bátorítása örökre megmaradt bennem, törekszem az ismeretlen felé ma is. Egy másik mondása szintén tovább él bennem: „Mindig mindenből a legjobbat: a minőséget!” Ez egy kosár almára, de az emberekre is vonatkozhat, akikkel körülveszem magamat. Ha a minőséget választom, az húz, repít, erőt ad.
Szakma
Érettségi után egyetemre készültem. Fel is vettek, ám előfelvételis lettem, azaz előkészítőre kellett járnom, és kilenchavi munkaviszonyt produkálnom. De hol? Ahogy keresgéltem, a nagy Magyar Rádió parányi hirdetése is a kezembe került. Bemondókat kerestek. Mint később Pintér Sanyi bácsi – a bemondók doyenje – elmondta, négyezren jelentkeztünk. A lemorzsolódások után az „ötös ikrek”, vagyis Czeglédi Edit, Őcsi Zsóka, Thoma István, Ungváry Ildikó és jómagam jutottunk be.
Tanítóim
Erőss Anna kerül az élre, ő volt számomra a minta. Nemcsak szakmai tudását, hanem azt is nagyra értékelem, hogy mindig kiállt értem. Tizenkilenc évesen nem sokat tudtam az életről, különösen nem erről az egyedi világról. Ő finoman terelgetett, óvott, tartást adott. Az elsők között van a szívemben Wacha Imre is. Őt csak „lobogó köpenyként” emlegetem, mert mindig égett, száguldott, erejét, idejét soha nem kímélve, hogy minket a helyes magyar beszédre tanítson. Rá kell döbbennem, hogy az a sok név, amelyet még felsorakoztatnék, töredékében sem férne bele ebbe a kis vallomásba.
