A nyílt kommunikáció erőt adhat, hogy elbírjuk a végeláthatatlan terheket.

Kedves Dorka, édesanyám demenciával küzd, és már bő két éve velünk él, úgy, hogy közben férjemmel neveljük három tizenöt év alatti gyermekünket is. Az életem állandó tűzoltásról szól, oda pattanok, ahol a legkényesebb a helyzet. Rettenetesen fárasztó ez így, de se pénzünk nincs idősek otthonára, se szívem nincs beadni anyukámat. A férjem szerencsére kitart, és amennyire tud, részt is vállal a feladatokból, de így sincs olyan nap, hogy elégedetten feküdnék le, a bűntudat mintha az ikertestvérem lenne. Ahogy a fejemben a hang is: hogy lehet ezt bírni akár még öt-tíz éven át?

A szendvicsgeneráció tagjai – többnyire a harmincöt–ötvennyolc éves nők – a szüleikről és a gyermekeik­ről való gondoskodás közé szorulnak, terheik ésszel föl nem foghatók. Gyakori náluk a kiégés, a depresszió, nemritkán egészségük, karrierjük, házasságuk is fölmorzsolódik.
Bárcsak adhatnék egyszerűen tanácsokat a kedves levélírónak, mint hogy ne felejtsen el gondoskodni önmagáról sem, hiszen ha a tartóoszlop összedől, akkor azok is padlót fognak, akiket tart. De legtöbbször nem az a probléma, hogy „az oszlop” ne tudná, mennyire fontos saját magára is figyelnie, sokkal inkább az, hogy nincs módja rá. Ráadásul azoknál, akik tisztában vannak az öngondoskodás fontosságával, ez a tanács csak még tovább növelheti a prést: „Ha nem sportolok, ha nem táplálkozom megfelelően, ha nem alszom eleget, akkor még az is fenyeget, hogy kidőlök? Ha nem megyünk moziba havonta egyszer, akkor még a férjem is elhagy a végén?”
A folyamatos gondoskodás mérhetetlen fizikai és lelki energiát emészt fel, ahogy a szüntelen dilemmázás is: „Türelmetlen vagyok a gyerekeimmel, és nem is vagyok eleget velük, de ha intézetbe adnám anyukámat, milyen ember lennék?” Az embertelen terhelésből emberi dolog menekülésre vágyni. „Mikor fog már meghalni?!” – kérdezheti olykor a belső hangunk, és ettől mi magunk is megijedhetünk, pedig nem vagyunk rossz emberek, csak emberek rossz helyzetben. Nem a másik halálát, hanem a préshelyzet végét kívánjuk!
A nyílt kommunikáció erőt adhat, hogy elbírjuk a végeláthatatlan terheket. Sokakat az gátol meg, hogy úgy vélik, ezek egyéni szociális problémák, amiket nem viszünk ki a négy fal közül. Még gyakoribb, hogy nem akarunk másokat terhelni – pedig ez óriási tévhit! Kutatások bizonyítják, hogy akivel megosztjuk nehézségeinket, az többször él meg hálát és az összekapcsolódás örömét, mintsem leterheltséget. Mi több, az önértékelése is nő, hiszen megtapasztalta, hogy érdemes a bizalmunkra.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .