Egy legenda története. A Nők Lapja Évszakok 2020/2. számának cikke.

Az 1900-as évek modern amerikai képzőművészetének nagyasszonyáról az a pletyka terjengett, hogy szerfelett különc. Mégis óriási hatást gyakorolt követőire, nemcsak a tengerentúlon, de Európában is. Georgia O’Keeffe életútját és különleges művészetét Balázs-Piri Krisztina mutatja be.

Felháborodott, amikor azt mondták róla: ő a nők között a legjobb festő Amerikában. Ki nem állhatta a nemére vonatkozó megállapításokat, Georgia egyszerűen korának legnagyobb művésze akart lenni – ahogy azt alig tízévesen meglepő tudatossággal eltervezte. Magáról érdekes jellemzést adott: „Életem minden pillanatában rettegtem, ez azonban sohasem akadályozott meg abban, hogy megtegyem, amit akarok.”

„Végre egy nő…!”

Mindenki magyar, csak van, aki tagadja – tartja a hollywoodi mondás. Nos, ezzel ellentétben a Wisconsinban farmerkedő O’Keeffe család ír eredete mellett nagyon is számontartotta magyar felmenőit.

A legenda szerint a nagyapa, bizonyos George Victor Totto (Tóth?) az 1848–49-es szabadságharc után menekült Amerikába, ahol egyes források szerint bárói címmel tüntette ki magát. A lánya olyan büszke volt rá, hogy 1887 novemberében született második gyermekét, Georgiát, róla nevezte el, habár a nagypapa ezt nemigen érdemelte ki: a kiegyezés után hazatért Magyarországra, hat, Amerikában született gyermekét sorsára hagyva. Ida, Georgia anyja sokat betegeskedett, és fiatalon halt meg, a család (heten voltak testvérek) rengeteget költözött, az apa alkoholizmusa sem segített a gondokon. Szerencsére ez sem törte le a lány festői ambícióit; a Chicagói Művészeti Intézet iskolájába, majd 1907-ben a Művész Hallgatók Szövetségébe járt New Yorkba, és alkotómunkája során egymás után kapta az elismeréseket. 1908-ban készült, Halott nyúl rézbögrével című képe valóban érdekes mű. Ösztöndíjat is nyert vele egy New York-i festőiskola nyári kurzusára, ahol állítólag sírva fakadt, amikor kiderült: férfiaktokat is kell festenie. Ugyanitt jól kiosztotta egyik osztálytársát, aki azt állította: nők legfeljebb csak rajztanárságig vihetik, sohasem lesz belőlük igazi művész. (Életrajzírók később kikutatták, hogy hívták az okostojást. Így Eugene Speicher neve is bekerült a művészettörténetbe: apropó, tudnak róla valami mást is?!) De Georgiát valóban próbára tette a sors. Apja csődbe ment, így először Chicagóban kellett reklámgrafikusként két „pokoli” hónapot eltöltenie, majd rajztanári állást kínáltak fel neki a texasi Amarillóban, ahol festőként kinyílt számára a tér. Fent a magas ég, a csillagok, lent a hatalmas, széljárta kősivatag – a várost átszelő Palo Duro Canyon homokkő-labirintusa megadta Georgiának azt, amire addig hiába vágyott: a korlátlan szabadság érzését. A szinte mindig csak fehérben vagy feketében járó művész itt talált rá a színekre; sivatagi naplementéinek vöröse lángol, „felgyújtja” még a hideg köveket is. Megszállottan dolgozik, néhány képével a maximalista művész maga is elégedett, elküldi hát őket egyik New York-i ismerősének, aki kitűnő érzékkel elrohan velük a 291 galéria tulajdonosához, Alfred Stieglitzhez.
A férfi ekkor már a New York-i művészélet jól ismert alakja: kitűnő fotográfus, akinek makacs ambíciója volt, hogy az addig csak portrék és családi események megörökítésére szolgáló és lenézett „udvari fényképészetből” önálló és elismert művészeti ágat teremtsen. Ő maga is sokat tett ezért: fiatal tehetségeket indított el a pályán, az 1905-től működő galéria homlokzatára már induláskor kiírták, hogy a hely fotókiállításoknak is otthont ad. Mi több: Stieglitz bemutatott galériájában olyan, az európai avantgárdot képviselő művészeket, mint Pablo Picasso, Henri Matisse, August Rodin, Paul Cézanne és Henri Rousseau. Azaz: Stieglitz nemcsak kitűnő fotográfus, hanem jó szemű műkereskedő is volt. Lenyűgözték Georgia rajzai. „Végre egy nő!” – állítólag így kiáltott fel, amikor először megpillantotta a műveket. Levelezni kezdett a festőnővel, újabb és újabb képeket követelt tőle. Georgia teljesítette is a kérést, de álmában sem gondolta, hogy Stieglitz kiállítja tíz absztrakt szénrajzát, pedig így történt. A nő szörnyülködött, a férfi makacskodott, a művek maradtak. A közben kitört első világháború, amelybe végül Amerika is belépett, nagyon megnehezítette a pacifista Georgia életét Texasban. A festőnő amazoni bátorsággal kiállt a béke mellett, szinte tettlegességig fajuló vitába keveredett egy helyi boltossal, aki „Öld meg a barbárokat!” feliratú képeslapokat árult. A közben kitört spanyolnáthajárványt enyhe tünetekkel szerencsésen túlélő festőnő végül 1918-ban úgy döntött: New Yorkba megy lábadozni és festeni. 

Galéria | 3 kép

Virágok meztelenül – Georgia O’Keeffe élete és művészete

Virágok meztelenül – Georgia O’Keeffe élete és művészete

Fotó megosztása:

A világ legdrágább aktfotója 

Georgia O’Keeffe harmincegy éves volt ekkor, Stieglitz ötvennégy… és nős. A kémia azonban működött, a pár szinte azonnal egymásba szeretett. A férfi szívesen fotózott aktokat… és hol volt már az a kislány, aki sírva fakadt, ha meztelen férfimodellt látott?! Georgiának nem volt ellenére, hogy a férfi ruha nélkül fényképezze, Stieglitz felesége, Emmy azonban nem lelkesedett az ötletért, hiába, a zsarnokoskodó asszony nem értette a modern művészet parancsát. Amikor egyszer rányitott a szerelmespárra, botrányt rendezett, végül a már régebben kihűlt kapcsolatnak a férfi vetett véget, egy műteremlakásba költözött Georgiával. Ekkor indult kettőjük közös élete, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal Stieglitz 1946-ban bekövetkezett haláláig tartott. 1924-ben hivatalosan is házasságot kötöttek, és a legendák szerint alaposan kiérdemelték a „furcsa pár” címet. Szombatonként, ha összegyűlt a New York-i művésztársaság, Stieglitz mindig kapható volt egy kis vitára, míg Georgia állítólag hallgatagon ült, és kizárólag kedvencével, az osztrigamártással tálalt marhasültjével foglalkozott. Felröppent olyan pletyka is, hogy az asszony saját neméhez vonzódott, mégis, tény, a házasság a sok-sok évnyi különélés dacára is kitartott. Legalábbis erről tanúskodik az a több mint ötezer (huszonötezer oldalnyi!) levél, amit a felek hosszú időn át egymásnak küldözgettek: a kötetbe rendezett levelezés különleges olvasmány. Volt olyan nap, amikor kétszerháromszor is írtak egymásnak, és akad negyvenoldalas levél is a gyűjteményben. A férfi „távol lévő egyetlenemnek” szólította Georgiát, aki sokat filozofált a művész- és asszonylét összeegyeztethetetlenségéről. Stieglitz leveleiben leggyakrabban a fotográfus szólalt meg, aki szenvedélyesen imádta és fotózta múzsája testét. Aligha véletlen, hogy az 1919-ben készült, majd 1924-ben kiállított meztelen Georgia-képet sokáig a világ legdrágább aktfotójának tartották. Addigra azonban Georgia O’Keeffe nevét is megismerte a műértő világ. Stieglitz az aktfotó mellé (kitűnő üzleti érzékkel) kiállította felesége virágképeit: a botrány azonnal kitört. Dupla erővel. Meztelen női test közelről fotózva? A művészetek szent oltárának számító galéria falán? És olyan virágképek, amelyekről nemi szervek jutnak az ártatlan néző eszébe? Mindez abban a korban, amikor egy bécsi professzor, bizonyos Sigmund Freud úr arról magyaráz az elképedt világnak, hogy mindennek lehet rejtett szexuális üzenete…?! Georgia hiába hangoztatta, hogy virágokat fest, és nem nemi szerveket, a nézők felháborodtak, a kritikusok gúnyolódtak, és természetesen mindenki látni akarta a festményeket. Alfred Stieglitznek pedig, mint legtöbbször, most is igaza lett: szexszel minden eladható.

Galéria | 3 kép

Virágok meztelenül – Georgia O’Keeffe élete és művészete

Virágok meztelenül – Georgia O’Keeffe élete és művészete

Fotó megosztása:

Sivatagi show 

A virágokról a túlzott érzelmességgel nem vádolható festőnő gyönyörűen beszélt. „Le kell hajolnunk és közelről kell megnéznünk őket, olyan kicsik. Csak közelről láthatjuk, hogy milyen szépek.” Utólag áruljuk el azt is: a virágképek, mint amilyen a csodálatos szépségű Fekete írisz, csak töredékét jelentik Georgia O’Keeffe művészetének. Több mint kétezer képet festett, és ezekből mindössze kétszáz virág témájú: festett ő felhőkarcolókat, New York-i holdas éjszakát – a holdat különösképpen szerette, egyik fiatalkori képén még a holdhoz vezető létrát is megfestette. A szürreális manhattani pillanatok éppen úgy vásznára kívánkoztak, mint később az új-mexikói sivatagok a bennük lévő állatcsontokkal együtt. Egyik legismertebb olajfestménye, az 1929-es Lawrence fája a Lady Chatterley szeretője című regény szerzőjének, David Herbert Lawrence-nek a ranchán készült, Georgia első új-mexikói kirándulásán. A sivatag a festő életének nagy ajándéka volt. A gazdag örökösnő, a műpártoló és műgyűjtő Mabel Dodge Luhan meghívására érkezett Új-Mexikóba, ahová aztán minden nyáron visszatért. Rossznyelvek szerint otthon betegeskedő párját nem szívesen ápolta, és nemcsak az örökösnővel, hanem annak férjével is ágyba bújt néhanap. De tény az is, hogy amikor 1946-ban Stieglitz meghalt, a mindig „távol lévő egyetlene” ott volt a New York-i betegágya mellett. Utána azonban végleg visszatért Új-Mexikóba, vett egy romos házat Abiquiuban, és 1949-től ez a felújított otthon lett a búvóhelye. Állítólag a cselédek réme volt, házsártos természetére sokat panaszkodtak a helybéliek. Neki „senki sem parancsolhatott”, kivéve talán egy Juan Hamilton nevű fiatalembert, aki 1973-ban tűnt fel Abiquiuban, és sikerült Georgia bizalmába férkőznie. Vad hírek keringtek a párról: Juan azt állította, hogy szellemek küldték a művészhez, akivel „szellemnyelven” társalogtak. Georgia még 1974-ben is járta a vidéket, és ócska Ford kocsijának hátsó ülésén szorgalmasan festett, valójában ez volt a műterme. Látását elveszítve is dolgozott, festeni ugyan már nem tudott, de szobrászkodott. Sok régi barátja aggódott, hogy Juan kihasználja az idős nőt, mások viszont úgy vélték: a férfi őszintén törődött vele. 1984-ben például rájött, hogy nincs kórház a környéken, és ezért Santa Fébe költöztette az akkor már gyakorlatilag vak asszonyt, aki 1986 tavaszán ott is halt meg. Nyolcvanmillió dolláros vagyonát Juan Hamiltonra hagyta, előtte többször is átírta a végrendeletet, de végül mindig a fiatalember javára döntött. Húga és unokahúga beperelte Juant, aki a peren kívüli megegyezés mellett kardoskodott, és igaza lett: tizenötmilliót kapott a vagyonból. A legnagyobb nyertes – szerencsére – a Santa Fé-i O’Keeffe Múzeum lett, ahol a legtöbb eredeti kép található. Végül is az unokahúg sem panaszkodhatott, már csak azért sem, mert Georgia életében tudni sem akart „zűrös” nagynénje létezéséről.

Élete végén Új-Mexikóban telepedett le, ahol egy fiatal férfi, Juan Hamilton lett a társa

Mindenütt ott van

Georgia O’Keeffe óriási hatással volt az utódokra. A művész, akinek életét Joan Allen és Jeremy Irons főszereplésével filmre vitték, és akinek arcképét postabélyegeken is forgalomba hozták, teret nyitott a modern amerikai képzőművészetnek és a női tehetségeknek is. Fekete-fehér, szinte szerzetesi öltözéke megihlette Victor Vasarelyt, az op-art stílusban az ő szelleme köszön vissza. De hatott Coco Chanelre, Pierre Cardinre és Christian Diorra is. Műveivel ma a világ minden múzeumában vagy galériájában találkozhatunk, szimbolikus, hogy munkásságát már 1977-ben Szabadság-érdemrenddel jutalmazták: ez az Egyesült Államok legmagasabb polgári kitüntetése.

Fotó: Getty Images Hungary, Metropolian Museum of Art, Sotheby’s, Wikipédia