Ruhák múlttal és egyéniséggel – ezért jó turkálókban vásárolni

Egy megszállott turizó vallomása.

Nemrégiben arról beszélgettünk (online) egy társaságban, ki melyik turkálóba jár legszívesebben. Mire az egyikünk közölte, hogy ő sosem vásárolna turkálóban, mert nem bír szabadulni attól a zavaró gondolattól, hogy valaki – akiről ő semmit nem tud – viselte már a ruhákat. A vintage-ről meg az öreg nénik molyirtó szagú szekrénye jut eszébe, amitől szintúgy kirázza a hideg. Kissé mindannyian megütköztünk rajta, de aztán elfogadtuk, mint érvényes nézőpontot, elvégre mindenkinek van heppje. Én azonban pont az ellenkezőjét érzem. Szeretem, ha a tárgyaim valaki mástól érkeznek hozzám.

Ciki vagy menő?

Világéletemben főként bolhapiacokról és turkálókból öltözködtem, már akkor is, amikor ez cikinek számított. Emlékszem, egyszer New Yorkban, ahol divatmodellként dolgoztam, az ügynököm megdicsérte a ruhámat, és megkérdezte, honnan van. “A turiból” – bukott ki belőlem az őszinte válasz. Mire ő: “ó, darling, még véletlenül se mondd ezt az ügyfeleknek. Mondd azt, hogy vintage!” Persze, eszembe se jutott volna egy olyan iparágban, ahol minden modell a jól fizető amerikai nagyáruházak katalógusfotózásaira pályázik, azzal kérkedni a válogatásokon, hogy én turkálókban vásárolok. Önelégült mosollyal vágtam rá minden castingon, ahol megkérdezték, hogy a két dolláros férfiing, amit viselek, “vintage”.

Kate Moss 2003-ban egy ’50-es évekből származó ruhában (Forrás: Getty Images)

Kate Mossnak köszönhetően, aki előszeretettel kombinálta a bolhapiacról beszerzett darabokat a dizájnerholmikkal, a vintage akkortájt, a 2000-es évek elején, már kezdett menő lenni. A second hand, vagyis a turis használtruha még nagyon nem.
Kisvárosban nőttem fel, ahol divatüzletekben nem volt túlzottan nagy a kínálat. Ha pedig valami különlegeset, egyénit, vagy – urambocsá! – saját stílust szerettél volna, akkor azt vagy megvarrtad/-kötötted/-horgoltad magadnak, vagy ott toporogtál árucsere napján, nyitás előtt a városka első és sokáig egyetlen turijának ajtajában. Mai napig vannak olyan csodák a gardróbomban, amelyeket akkor és ott szereztem be. Például egy Hennes (még nem H&M!) gyapjú oversize kabát, ami pihent ugyan néhány évig a padláson egy (molyirtóval telepakolt) dobozban, ám ma újra menő, és épp olyan jól néz ki, mint új korában.
Persze, amikor Budapestre költöztem, majd külföldre kerültem, egy-két évig engem is elragadott a fast fashion őrület. Emlékszem, 16 évesen, a NewYorkerben ácsorogva az volt a nagy kívánságom, bárcsak valaha lenne annyi pénzem, hogy mindent megvehessek a NewYorkerben, ami csak tetszik. Ma már talán megvehetném, de ma már nem tetszik semmi a New Yorkerből. De a korosztályomra jobban célzó Zarából sem. Vagy bármilyen más fast fashion boltból. A turis Zarák vagy Hennesek azonban… Na, az egészen más tészta. Az kész főnyeremény!

A kincsvadászat öröme

A nagyvárosi vintage- és használtruha-boltok és a bolhapiacok varázsa egészen addig rejtve maradt előttem, míg meg nem ismertem Karolina barátnőmet, akit a sors valami egészen elképesztően jó stílusérzékkel áldott meg, és aki már 17 éves korában tudta, hogy nem az a menő, ami drága vagy vadonatúj, hanem az, aminek saját egyénisége, saját sztorija van. Ha az egyéniség túl harsány, bármikor le lehet tompítani egy sima fehér pólóval, de ha az egyéniség nincs ott… beleszürkülsz a tömegbe. Divatmodellként pedig nem szürkülhetsz bele a tömegbe, mert akkor éhen halsz. Karolina rángatott végig Párizs, London és New York legjobb bolhapiacain és használtruha-boltjain, én pedig nagyon gyorsan ráéreztem a kincsvadászat ízére. Bár sosem lettem annyira merész és annyira profi mint ő, idővel rájöttem, milyen stílusú ruhákat érzek igazán a magaménak, ő pedig megtanított arra, hogyan viseljem, kombináljam őket úgy, hogy az frissnek, coolnak tűnjön, és ne úgy nézzek ki bennük, mint egy eltévedt időutazó. Hobbinkká vált a használtruha-vadászat, újabbnál újabb helyszíneket kutattunk fel (ez még a közösségi média előtti időkben zajlott, szóval nehezített pályán mozogtunk), és hatalmas sikerélményt adott minden egyes bagóért megszerzett kincs. Gyorsan rájöttünk, melyek azok a boltok, amelyeket kerülni kell, mert túlárazottak, és melyek azok, akiknek fogalmuk sincs róla, milyen különleges dolgokat árulnak, és ahol így még alkudni is lehet.

Az aranyszabályunk az volt, hogy minden egyes lelőhelynek adni kell legalább két esélyt, legyen az bár a legkisebb, legelrettentőbb pinceturkáló is.

Ha mindketten ugyanazt néztük ki, sorsot húztunk.

Amiről a tárgyak mesélnek

Idővel elkezdtem másképp nézni a ruhákra, mint korábban. Nagyjából összeállt a ruhatáram, így egyre kevesebb dologra volt szükségem. Viszont a kincsvadászat továbbra is lázban tartott. Olyan dolgokat kezdtem keresgélni, amelyek valahogy “megszólítottak”. Amelyek köré történeteket lehetett szőni. A camdeni piacon anno így ástam elő egy hetvenes évekbeli, grafikus mintával díszített, földet söprő ruhát, amelyet három fontért adtak, mert a varrása több helyen is felfeslett, de amiről el tudtam képzelni, hogy egykori viselője ebben várta az esti koktélpartira érkező vendégeit. Vagy egy fekete lakkbőr táskát, aminek az alján van egy furcsa mintájú karcolás: azt gondolom, egy harcias nénike egykoron ezzel vert fejbe egy zsebtolvajt egy sötét, londoni utcán. Attól, hogy ezek a holmik mások életének is tanúi voltak, sokkal izgalmasabbá válnak a számomra, mint egy vadonatúj, steril darab. Olyan, mintha rajtuk keresztül én is beleláthatnék egy másik világba, mintha nem csak egy puszta tárggyal, hanem egy darabka idegen élettel lennék gazdagabb. És mivel reménytelenül szentimentális vagyok, azon is könnyen meg tudok hatódni, hogy milyen hosszú ideje szolgálnak már kitartóan bennünket azok a ruhadarabok, amelyekből anno még nem spórolták ki sem a munkát, sem a minőségi anyagot.

Turkáló vagy vintage?

Tippek a sikeres kincsvadászathoz:
  • Vizsgálj át minden zugot. Ne hagyj ki egyetlen állványt és egyetlen dobozt sem.
  • Ne vedd túl szigorúan a méretezést: ha valami tetszik, próbáld fel akkor is, ha nagyobb a mérete, mint amit általában hordasz.
  • Ha olyan márkára bukkansz, aminek a neve nem cseng ismerősen, csekkold le a neten. Rengeteg kisebb, cool – és drága – európai márka cuccai fellelhetők hazai turkálókban.
  • Nadrágon kívül ne vegyél meg soha semmit, amin övtartó van, de hiányzik a hozzá járó öv. Nem, nem fogod tudni lebontani úgy, hogy ne maradjon nyoma, és nem, nincs hozzá való öved otthon.
  • Nézz szét a férfi- és a gyerekruhák között is. Leleményes és gyakorló turizók gyakran dugnak el oda jobb darabokat, ha épp nincs náluk elég pénz. Vagy csak véletlenül odakerül. Vagy tényleg férfiruha, de neked pont arra lesz szükséged.
  • Állíts be magadnak időlimitet: én például ma már tudom, hogy fél óra alatt nem találtam semmit, utána már nem is fogok. El kell fogadni, hogy vannak rosszabb napok.

Brynn Hemingway, aki több menő divatmárkánál is dolgozott kreatív igazgatóként, tavaly azt nyilatkozta a BBC-nek, hogy a mostani trendek és remények szerint “a vintage lesz az új high fashion, a használtruha pedig az új fast fashion.” Hajrá, én szurkolok ennek a tendenciának – azzal együtt, hogy tisztában vagyok azzal, hogy bizonyos dolgokat nem lehet kizárólag csak turkálókból beszerezni. De mivel már most jóval több ruha van a földön, mint amennyire szükségünk van, jó lenne őket mozgásban tartani, ahelyett, hogy azonnal a szeméttelepre küldenénk, amit már meguntunk. A használtruha-vásárlás nem csak anyagilag kifizetődő, hanem fontos lépés, amelyet a bolygó és a jövőnk védelméért teszünk. Mára eléggé szétvált a vintage és a használtruha fogalma: az előbbi általában drágább, exkluzívabb és régebbi, az utóbbi pedig minden, amit a fast fashion boltok az elmúlt pár évben kiöntöttek magukból. Magyarországon szerencsés helyzetben vagyunk, mert a turkálók üzemeltetői nem igazán ismerik még fel a különlegesebb darabokat, így szuper dolgokat lehet “kitúrni”, ha jókor vagy jó helyen. Igen, még dizájnercuccokat is, főleg ha árucsere napján érkezel. Azokban az országokban, ahol már sokan elköteleződtek a használtruha-vásárlás mellett, gyakoriak az úgynevezett “curated second hand” shopok, amelyek azokat a tudatosan használtat kereső vásárlókat célozzák meg, akiknek sem idejük, sem türelmük nincs több száz ruhát végignézni. Ezekben a boltokban a kínálat előre leválogatott, jóval átláthatóbb, és csak alig valamivel drágább, mint egy átlagos darabáras turiban. Ma már itthon is találhatók ilyen boltok, például a Ruha Nagykovácsiban, vagy a Rongybaba a Margit körúton. “Válogatott ruháink, kiegészítőink igényesek, sok energiát fektetünk abba, hogy a vásárlónak már ne kelljen azzal foglalkozni, hogy keresi rajtuk a hibákat – mondja Papp Emőke, a Rongybaba egyik gazdája. – Ez nagy előnyünk a nagyobb turkálókkal szemben. A másik, amit szerintem fontos kiemelni, az az, hogy miután pici az üzlet, igényesek a darabok, ezért nem kell órákat válogatni egy-egy jó ruháért, az ember bejön, körbenéz 10-15 perc alatt, és már mehet is tovább. És mindezt tiszta, igényes környezetben teszi, nem tömegben. Sokan szeretik ezt a nyugis, kellemes vásárlást. Az egyedi kincsekről nem is beszélve.” Kezdő használtruha-vásárlóknak bátran ajánlom kiindulópontnak ezeket a boltokat. Akik pedig nagyobb kihívásra, nagyobb izgalomra és nagyobb zsákmányra  vágynak, legyenek ott nyitásra, árucsere napján a legközelebbi turiban. Nem lesz nehéz – ha valamiből, hát turkálóból itthon is van bőséggel!

(Kiemelt kép: Getty Images)