A Kondo-módszer enyhítésekkel: így szelektálj a ruháid között örömmel és bűntudat nélkül

Ha nehezen válsz meg dolgoktól, ez lesz a te módszered!

Bizonyára sokan vagyunk, akiket magunkkal ragadott a hév és a lelkesedés, amikor Marie Kondo, a japán rendrakás nagyasszonya berobbant az életünkbe a minimalizmust hirdetve, ám valószínűleg ugyanilyen sokan vagyunk azok, akik módszereit – bármennyire is szerettük volna – sehogyan sem tudtuk megfelelő hatékonysággal alkalmazni a saját lakóterünkre. Nekem a lakás minden lapos felületét elborító hivatalos papírokkal gyűlt meg leginkább a bajom, kellett némi idő, amíg sikerült kidolgoznom egy olyan szelektálási módszert, amely fenntartható. A könyvekkel szintén gondban voltam, mert nem szívesen válok meg tőlük, de az olyan jótékonysági gyűjtések, mint amelyet most például Szabados Ági is meghirdetett, segítettek megválni azoktól a példányoktól, amelyekről biztosan tudom, hogy soha nem fogom újraolvasni őket. A harmadik problémás kategória – mint gondolom sok más nőnek – a ruhatáram átszelektálása volt. Ehhez sem volt elég feltennem Kondo kulcskérdését, miszerint “ébreszt-e bennem örömet” az adott ruhadarab. Hiszen az öröm mellett annyi más tényező is bejön a képbe, amikor arról van szó, hogy megváljak-e vagy sem a szóban forgó darabtól. Épp ezért megszületett bennem még néhány további kérdés és szempont, amit ha figyelembe veszek, sokkal biztosabbnak és nyugodtabbnak érzem magam a döntéssel kapcsolatban.

Hasznos célt szolgál-e a ruhadarab?

Ez azért egy rendkívül jó kérdés, mert gyakran esünk abba a hibába – nem csak mi nők, de a pasik is, az én férjem például évente vásárol egy pár mandzsettagombot úgy, hogy utoljára öt éve volt rajta olyan ing, amihez kellett –, hogy egy álmot vagy a vágyainkat tápláljuk a vásárlásainkkal. Ha tele van a szekrényünk olyan koktélruhákkal, amelyek nem hordhatók a hétköznapokban, de szinte soha nem járunk olyan helyekre, ahová felvehetnénk őket, érdemes a ritkításukon elgondolkodni. Én ezzel a módszerrel szabadultam meg rengeteg spagettipántos, csipkés – és borzasztóan kényelmetlen – hálóingtől. Beláttam, hogy ezekben képtelen vagyok aludni, és csak azt a kettőt tartottam meg, amelyek kivételesen szépek és drágák voltak.

Jól illeszkedik-e az életstílusomhoz?

Elismerem, ez a mostani pandémiás home office helyzetben trükkös kérdés, mert ha jelen pillanatban ezzel a szemponttal felvértezve vágnék neki a gardróbom kitakarításának, a melegítőkön, cicanadrágokon és néhány jelenleg igen trendi oversize farmeren kívül nem sok cucc maradna benne. De tegyük fel, hogy egyszer visszarendeződik az életünk a normális(t megközelítő) kerékvágásba – így már helyén van az a kérdés, hogy szükségünk van-e 15 tűsarkúra, ha mindenhová tömegközlekedéssel járunk, illetve jó helyen van-e nálunk az a temérdek mennyiségű fehér ing, ami csak keményítve és vasalva mutat jól, ha a vasaló a háztartási gépek közül a legnagyobb ellenségünknek számít.

Passzol-e ahhoz a képhez, amit sugározni szeretnék magamról?

Képzeljük el magunkat önmagunk legjobb verziójaként. Megvan? Most akkor válaszoljuk meg a kérdést, hogy önmagunk legjobb verziója milyen stílusú ruhákat visel. Ebbe a képbe persze sokszor bezavar a hangulatunk, ahogyan az is, hogy épp milyen könyvet olvasunk/sorozatot nézünk. De még így is egészen biztosan találunk olyan holmikat a szekrényünkben, amelyek egyik stílusba sem passzírozhatók bele, talán mert az adott ruhadarab annyira unalmas és jellegtelen. Legyen bármennyire praktikus vagy kiváló minőségű, engedjük el.

Kötődnek-e hozzá fontos emlékek?

Bevallom, nekem vannak olyan pólóim, még a metálos korszakomból, amelyek cafatokban lógnak, de soha nem válnék meg tőlük, mert a pólók mesteri szaggatását akkori legjobb barátnőm végezte el művészi gondossággal és precizitással, akivel ma már csak ritkán beszélek, mivel Los Angelesben él.

Ismerjük be: vannak olyan teljesen hiábavaló tárgyaink, amelyek érzelmi értéke felbecsülhetetlen. Ezekkel nem érdemes harcba szállni.

Tovább lehet-e örökíteni őket?

Ez a kérdés azóta szerepel a repertoáromban, mióta kiderült, hogy a kislányom született fashionista. Épp ezért az olyan statement darabokat, amelyek már nem jönnek rám, és a fenti kérdésekre is csak nemmel válaszolhatnék, ha feltenném őket rájuk vonatkoztatva, elpakolom egy erre kijelölt (nagyobbacska) tárolódobozba. Azért is tudom, hogy hasznos ez a gyakorlat, mert számtalanszor előfordult velem, hogy régi képeken szembejött velem anyukám valami elképesztően menő cuccban, és mikor rákérdeztem, mi lett vele, az volt rá a válasz, hogy “ó, azt már rég kidobtam, mert kihíztam/nem volt hová felvennem/már nem tetszett”. És ilyenkor esz a méreg. Nos, ettől szeretném megkímélni majd a kamasz lányomat – ha mégsem kellenek neki, majd megszabadul tőlük ő maga!

(Kiemelt kép: Getty Images)