Jóvátenni, amit nem lehet – Japánt újabb jóvátétel kifizetésére kötelezte egy szöuli bíróság

Egy koreai bíróság döntése szerint Japánnak 12 egykori, a Japán Birodalmi Hadsereg katonái számára fogva tartott szexrabszolga számára kell pénzbeli jóvátételt fizetnie. A túlélők azonban nem pénzt akarnak, hanem hivatalos bocsánatkérést az átélt iszonyat miatt.

Egy dél-koreai bíróság ítélete szerint 12, a második világháború során szexrabszolgaságba kényszerített dél-koreai nő kaphat pénzbeli jóvátételt Japántól. Emiatt viszont tovább nő a feszültség a két ország között, az iszonyatos bűnök miatt kollektív trauma pedig továbbra a koreai társadalom része. De miért növeli ez a feszültséget, kik voltak a vigasznők és miért érzik azt a koreaiak, hogy Japán még mindig nem kért bocsánatot az emberiesség elleni bűntetteiért?

A japánok által a második világháborúban elkövetett jogtiprások egyik leginkább szégyenteljes epizódja volt, amikor a Japán Birodalmi Hadsereg a katonák szexuális igényeinek kielégítésére „vigaszállomásokat” alakított ki, és nők és lányok (gyakran kamaszok és gyerekek) százezreit tartották szexrabszolgának. A pontos szám nem ismert, és valószínűleg soha nem is lesz az, a becslések 20 ezer és 410 ezer közé teszik a vigasznők számát. Ezekbe a bordélyokba a katonáknak szabad bejárása volt, és gyakorlatilag korlátozás nélkül erőszakolhatták és kínozhatták a kiszolgáltatott lányokat és nőket. A túlélők közül sokan alig voltak 12 évesek, amikor elhurcolták őket, de 9 éves szexrabszolgáról is tudni. Amikor 1945-ben Japán elvesztette a háborút, mindent elkövetett, hogy ezeknek a „vigaszállomásoknak” a létét eltitkolja, az összes dokumentációt igyekeztek eltüntetni, és megpróbálták elhitetni, hogy a szexrabszolgákat hadikórházi ápolónőként dolgoztatták.

A szexrabszolgák (vigasznők) 90%-a nem érte meg a háború végét, voltak, akik az abortuszba haltak bele, mások teste az embertelen körülményeket és a kínzásokat, esetleg a különféle fertőzéseket nem bírta.

A tabusítás és Japán titkolózása miatt ez a felfoghatatlan tragédia feledésbe merült, a japán kormány csak 1993-ban ismerte el, hogy egyáltalán sor került ezekre az atrocitásokra, annak ellenére, hogy 1965-ben Japán 800 millió dollárt fizetett, valamint 10 éves, alacsony kamatozású kölcsönt biztosított az Dél-Koreának. Azonban ez az államnak adott pénz volt, az áldozatok nem kaptak kompenzációt. 1994-ben a japán kormány létrehozta az Ázsiai Nők Alapítványát (Asian Women’s Fund) a dél-koreai, fülöp-szigeteki, tajvani, holland és indonéz áldozatok kompenzálására. Akkor 61 koreai, 13 tajvani, 211 fülöp-szigeteki és 79 holland vigasznő kapott hivatalosan aláírt bocsánatkérő levelet az akkori miniszterelnöktől, Murajama Tomiicsitől.

Több koreai áldozat azonban elutasította a kompenzációt, mert bár az alapítványt a japán kormány hozta létre, a pénzt adományokból kapta a szervezet, vagyis nem a japán állam kompenzálta őket. És ami a legfontosabb lett volna számukra, hogy Japán vállalja a felelősséget és kérjen bocsánatot, nem történt meg.

Japán és Dél-Korea hivatalosan 2015-ben zárta le az ügyet (a megállapodás részleteiről ld. később), de a dél-koreaiak lelkében nagyon lassan gyógyulnak a sebek, a vigasznők sorsa, az embertelen kegyetlenkedések által okozott kollektív trauma azóta is újra és újra felbukkanó témái a dél-koreai művészeknek is.

Igazság az áldozatoknak

Január első hetében jött a hír, hogy egy dél-koreai bíróság ítélete szerint 12, a második világháború során szexrabszolgaságba kényszerített dél-korai nő kaphat pénzbeli jóvátételt Japántól. A szöuli bíróság megerősítette, hogy a panaszosok a második világháborúban ismételt szexuális kizsákmányolás áldozatai voltak, ami emberiesség elleni bűncselekménynek minősül. A törvényszék szerint Japánnak fejenként százmillió von (kb. 27 millió forint) értékű jóvátételt kell fizetnie a prostitúcióra kényszerített nőknek. Az eredeti felperesek körül már csak öten vannak életben, de az ítélet kimondja, hogy az elhunytak jóvátétele a családjaikat illeti. Hamarosan további húsz szexrabszolga kárpótlási ügyében hozhatnak ítéletet.

A Lila Pilipina a Fülöp-szigetekről elhurcolt vigasznők érdekeit képviselő szervezet. Irodájuk falán 200, a háború alatt szexrabszolgának tartott nő képe van kifüggesztve. (Fotó: Getty Images)

Feszültség egy szobor miatt

A szöuli törvényszék döntése kiélezte a feszültséget Japán és Dél-Korea között, Tokió szerint az ítélet sérti a nemzetközi jogot. A japán külügyminisztérium sajnálatosnak nevezte, hogy a bíróság semmibe vette az állami immunitás alapelvét, amely kimondja, hogy egyetlen állam bíróságai sem gyakorolhatnak joghatóságot más állam, illetve ezen állam szerveinek magatartása fölött.

Több százezer áldozat

A vigasznők számát többen is megbecsülték, vannak történészek (főként japánok), akik 20 000-re saccolják a számukat, de más, egyes kínai források akár 360-410 000 közé teszik az áldozatok számát. Sok vigasznő az elfoglalt területekről került ki, beleértve Koreát, Kína egy részét és a Fülöp-szigeteket, de ezen kívül más területekről: Burmából, Thaiföldről, Vietnámból, Malajziából, Tajvanról, Indonéziából, Kelet-Timorból is raboltak el nőket. A „vigaszállomásokat” Japán, Kína, a Fülöp-szigetek, Indonézia, a Maláj-félsziget, Szingapúr, Thaiföld, Burma, Új-Guinea, Hongkong, Makaó és a mai Vietnám területén hozták létre. Az elhurcolt nők között kis számban volt holland, francia és ausztrál nemzetiségű is.

Az ítélet miatt bekérették a dél-koreai nagykövetet a tokiói külügyminisztériumba. A dél-koreai külügyminisztérium közölte: tiszteletben tartja az ítéletet, és mindent megtesz a nők méltóságának helyreállításáért. Szöul vizsgálja, milyen hatással lehet a döntés a dél-koreai-japán kapcsolatokra, és a kialakult helyzet ellenére igyekszik fenntartani az együttműködést Tokióval.  A két ország közötti viszonyt tavaly nyáron már egy szobor is megbolygatta. Nem ez volt egyébként az első eset, 2016 decemberében a politika legmagasabb köreibe eljutó konfliktust okozott A béke lánya nevű szobor. A Kim Seo-kyung – Kim Eun-sung művész házaspár által készített, vigasznőt ábrázoló mű, mellette az üres székkel a szöuli japán nagykövetség előtt állt, de eltávolították onnan, miután 2015-ben a két ország hivatalosan lezárta az évtizedek óta húzódó az ügyet. Akkor Japán beleegyezett egy újabb alap létrehozásába a túlélők számára, Dél-Korea pedig vállalta, hogy végleg felhagy azzal, hogy Japánt emiatt bírálja a továbbiakban. A béke lánya azonban újra felbukkant: 2016 decemberében aktivisták kezdeményezésre Japán busani konzulátusa elé került.

Lee Yong-Soo, korábbi szexrabszolga egy A béke lánya szobor mellett ül a Kim Bok-dong temetése utáni megemlékezésen 2019-ben. (Fotó: Chung Sung-Jun/Getty Images)

A szobornak több verziója is létezik, van, egyet például Berlinben helyeztek el tavaly októberben a japán nagykövetség előtt. Japán hivatalnokok arra kérték az illetékeseket, hogy távolíttassák el az emlékművet, de Mitte városrész polgármestere, Stephan von Dassel ezt megtagadta. Mint mondta, hivatalosan engedélyt kaptak az ideiglenes szobor felállítására kerületében, így az egy éven keresztül ott fog állni. Tavaly nyáron egy másik szobor is feszültséget szított. A 2018-ban, ismeretlen nevű művész által készült szobrot, az Őszinte bocsánatkérést 2020 júliusában a dél-koreai Phjongcshang botanikus kertjében állították ki. Az alkotás egy fatuskón ülő vigasznőt, valamint egy előtte bűnbánó pózban térdelő férfialakot ábrázol, extra pikantériája pedig, hogy a térdeplő férfialak kísértetiesen hasonlít Abe Sinzó, jelenlegi japán miniszterelnökre. A szobrot megrendelő Kim Chang-ryul szerint nem fontos, kit ábrázol, az a lényeg, hogy egy olyan felelős pozícióban lévő férfit jelképez, akinek vagy most, vagy később őszintén bocsánatot kellene kérnie az áldozatoktól.

Nem ember, hadiellátmány-egység

A vigasznők (angolul comfort women, néha kényelmi nőknek is fordítják) olyan nők és lányok (ne feledjük, gyakran gyerekek, akik még nem is menstruáltak) voltak, akiket a Japán Birodalmi Hadsereg kényszerített szexuális rabszolgaságba a birodalom által elfoglalt területeken a második világháború előtt és alatt. Akadtak köztük fiúk és férfiak is, többnyire fülöp-szigetekiek, akiket a saját nemükhöz vonzódó katonák számára ejtettek foglyul, és akiket gyakran a homoszexualitás büntetésére hivatkozva erőszakoltak meg. Aso Tetsuo hadiorvos vallomása szerint az áldozatokat eldobható tárgyakként, sőt „nyilvános wc-kként” kezelték, és gyakran nem is vigasznőként, hanem „hadiellátmány-egységekként” hivatkoztak rájuk. A túlélőket az utóbbi időkben gyakran nagymama néven emlegetik – többükkel is készültek dokumentumfilmek, a legismertebb talán a Kim Bok-dongról szóló, 2019-ben bemutatott film. A Japán Birodalmi Hadsereg egyébként azért alapította (valami egészen kifacsart logikával, hátborzongatóan cinikus módon) a vigaszállomásokat a harmincas években, hogy véget vessenek a katonák ámokfutásszerű nemierőszak-hadjáratainak.

Katonák hallgatnak ki szexrabszolgákat, vagyis vigasznőket Burmában 1944-ben. (Fotó: Wikipedia)

Hiszen miután az önkéntes prostituáltak kevésnek bizonyultak a szexuális agresszió levezetésére, tömeges emberrablásokra, fizikai kényszerítésre került sor. A vigaszállomások rendszerének kiépítése végül a nankingi mészárlás után gyorsult fel. A másképpen Nanking meggyalázásának nevezett hat hét a történelem egyik legnagyobb tömegmészárlása volt, amelyet a Japán Birodalom szárazföldi alakulatai követtek el a Kínai Köztársaságban 1937december 13. és 1938. január vége között, a második kínai-japán háború alatt. 

A hat hétig tartó erőszakhullám számos részlete ma sem tisztázott még, leginkább japán és kínai forrásokra lehet támaszkodni, amelyek viszont meglehetősen ellentmondásosak. Az erőszakhullám áldozatainak számát a kínaiak közel 300 ezer főre becsülik, a japán kormány viszont csupán 20 ezer főt ismer el, a két ország közötti hűvös diplomácia kapcsolathoz nagyban hozzájárul, hogy a japán vezetés továbbra is bagatellizálja az eseményeket.

A Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék 250 ezer főben állapította meg az áldozatok számát, akik között rengeteg civil volt, nemtől és életkortól függetlenül. A japán katonák felfoghatatlanul kegyetlen gyilkolási és kínzási módszereket alkalmaztak, versenyt űztek brutalitásból és a gyilkosságok számából, a becslések szerint kb. 20 ezer nőt és gyermeket erőszakoltak meg, gyakran a hozzátartozóik előtt, a meggyalázott áldozatokat pedig megcsonkították, majd megölték. 1937. december után a nyugati közvélemény a nankingi mészárlás és a hasonló események miatt élesen a japánok ellen fordult, ezért

a japán háborús minisztérium úgy látta jónak, ha a szexuális agresszió levezetésének lehetősége érdekében bővítik a bordélyházak rendszerét, amit végül hasonlóan kegyetlen módon, az emberi jogok földbe tiprásával, a szexrabszolgaság intézményével vittek véghez.

A vigasznő kifejezés a japán ianfu szó fordítása, mely a prostituált szóra használt eufemizmus. Azokat az embereket jelölték vele tehát, akiknek a feladata a katonák „vigasztalása és szórakoztatása” volt. A fogságba kerülésük után a gyerekeket (a források szerint a vigasznők többsége 14 és 19 év közötti volt) és nőket szinte minden esetben megverték, majd megerőszakolták, ami után megkezdődött a vigasznői munka: átlagosan 10, de akár 50 férfit is fogadniuk kellett egy nap. A nap végén az orvosok kezelték az áldozatokat, injekciót, fájdalomcsillapítót adtak nekik, hogy másnap újra egy darab húsként dobhassák őket oda a katonáknak. A terhességeket igyekeztek megakadályozni, de így is voltak, akik teherbe estek, ők általában nyom nélkül eltűntek, sokukon minden higiéniát nélkülöző abortuszt végeztek el, amely során szintén rengetegen meghaltak. Azok közül, akik túlélték a háború borzalmait (csupán 10%-uk), sokan öngyilkosok lettek, egyrészt a feldolgozhatatlan traumák miatt, másrészt pedig azért, mert a társadalom is megbélyegezte őket.

Vigasznőkből emberi jogi harcosok

Az egyik leghíresebb vigasznő a holland Jan Ruff O’Herne emberi jogi aktivista, aki a háborús nemi erőszak elleni beszédeiről és kampányairól vált ismertté. O’ Herne Kelet-Indiában született, az egykori Holland Birodalom délkelet-ázsiai kolóniájában. Holland Kelet-India japán megszállása idején őt és több ezer holland társát tartották fogva használaton kívüli laktanyákban, szexuális rabszolgaságra kényszerítve. 21 évesen került fogságba és néhány hónap után kiszabadult, majd férjhez ment és Ausztráliába költözött. A háború után gyakorlatilag öt évtizeden keresztül nem beszélt a vele történtekről. 1992-ben törte meg a csendet, miután bátorságot merített abból, amikor három koreai, szexuális rabszolgaként tartott asszony bocsánatkérést és kártérítést követelt a japán kormánytól. 1990-ben az Egyesült Államok Képviselőháza előtt is nyilatkozott, szavai a fél világot megrázták:

„A vigaszállomáson rendszeresen megvertek és éjjel-nappal megerőszakoltak. Még az a japán orvos is megerőszakolt minden egyes alkalommal, aki a bordélyházba jött, hogy megvizsgáljon minket, nem vagyunk-e nemi betegek.”

– mondta. 1994-ben személyes emlékiratait is kiadta Ötven év hallgatás címmel, amiben arról a küzdelemről ír, amit egy háború alatt megerőszakolt nőként titokban kellett tartania.

A 92 évesen elhunyt Kim Bok-dong temetési menete, Szöul, 2019. (Fotó: Chung Sung-Jun/Getty Images)

O’Herne-nél  is híresebb volt talán Kim Bok-dong dél-koreai emberi jogi aktivista, aki 1926-ban született és mindössze 14 éves volt, amikor elhurcolták. Foglyul ejtői azt állították, hogy gyári munkára viszik, és egyenruhákat kell majd készítenie. De ehelyett Kína Guangdong tartományába hurcolták egy bordélyházba, ahol, miután egy orvos megvizsgálta, megverték, majd megerőszakolták.

Öt éven át volt szexrabszolga: napi akár ötvennél is több katonát kellett fogadnia, akik hosszú sorban várakoztak, hogy használhassák a testét.

Bok-dongnak nem született gyereke (a szexrabszolgaságra kényszerített nők közel negyede meddővé vált). Csakúgy, mint O’Herne, ő is évtizedeken keresztül hallgatott arról, amit átélt, egyedül édesanyjának mesélte el korábban, aki már azt forszírozta, miért nem megy férjhez. Anyja azonban szívrohamot kapott, Bok-dong szerint a megrázkódtatástól, a nő ezután továbbra is titokban tartotta a pokolban töltött éveit. Aztán amikor 1991-ben az első túlélő, Kim Hak-szun kiállt a nyilvánosság elé és elmesélte, hogy fél évszázaddal korábban hogyan ragadták el őt és barátnőjét, majd „törték be” nemi erőszakkal, Bok-dong is erőre kapott. Kim Hak-szun ezt nyilatkozta: „Nőnek születtem, de sosem éltem nőként. Rosszul vagyok, ha férfi közelébe kerülök”. Azt is hozzátette, hogy nem ő az, akinek szégyellnie kellene magát azért, ami vele és társaival történt. Ezután tehát Bok-dong is előállt, majd egyre többen jelentkeztek, végül megalakult a kártérítésüket szorgalmazó koreai szervezet (KCWD), Bok-dong pedig Gil Won-okkal együtt létrehozta a Pillangó Alapítványt.

Jan Ruff O’Herne és Yong Soo Lee 2007-ben Washingtonban egy Amnesty International által szervezett sajtókonferencián. Az előtérben a Pillangó Alapítványt jelképező papírpillangók. (Fotó: Getty Images)

„Mi, aktivisták, azt szeretnénk, hogy az áldozatok, mint amikor a pillangó kikel a bábjából, megszabaduljanak fájdalmas múltjuktól” – nyilatkozta a névválasztásról Bok-dong. Azt hitte, ha megtöri a hallgatást, Japán érdemben vállalni fogja a felelősséget, de keserűen tapasztalta, hogy nem így lett. 1992 januárjában a KCWD elindította a Szerdai Tüntetéseket, amelyek máig tartanak: minden szerdán a szöuli japán nagykövetség előtt emberek színes és vegyes csoportja követeli a hivatalos bocsánatkérést. Ezzel egyébként ez a közel három évtizede tartó eseménysorozat a világ leghosszabbra nyúlt demonstrációja. Amikor 2019 januárjának végén, 92 éves korában meghalt Kim Bok-dong, temetésén Mun Dzsein dél-koreai elnök is megjelent.
A mintegy ezerfős menet a japán nagykövetség előtt is elhaladt, és a gyászoló tömeg egy emberként követelte, hogy „Japán kérjen bocsánatot!”. Hiszen ez szerintük máig nem történt meg – érdekes adalék, hogy miután 2006-ban, első miniszterelnöksége idején Abe Sinzó bocsánatot kért, két évvel később mégis tagadta, hogy a Japán Birodalmi Hadsereg bárkit is szexrabszolgaságra kényszerített volna.

(Forrás: Wikipedia, 24.hu, Deustche Welle, MTI)