Nem a modern kor szüleménye, még csak nem is az újkoré: a test műtéti úton való megváltoztatásának igénye több ezer évre tekint vissza.

A plasztikai sebészet története egészen a régmúltba nyúlik vissza, arról tanúskodva, hogy az ember már évezredekkel ezelőtt is hiú lény volt. De nemcsak hiú, hanem nagyszerű tettekre képes, aki már az ókorban szembe ment azzal, amit a természet adott. Mi volt sokáig a legnépszerűbb beavatkozás? Mikor praktizált az első női plasztikai sebész és mikor kezdték a sebészetnek ezt az ágát oktatni az egyetemeken? Összeszedtük ennek az izgalmas területnek a nagy mérföldköveit.
A sebészet nem a modern kor szüleménye, olyannyira nem, hogy egyes kutatások szerint már a cro-magnoni ember idejében, tehát olyan 30 000 évvel ezelőtt is végeztek műtéteket: a régészek ebből az időből ugyanis koponyalékelések nyomaira bukkantak. Persze ekkor még messze jártunk a plasztikai sebészet térhódításától, de ennek fényében nem meglepő, ha azt mondjuk, az esztétikai céllal végzett műtéti beavatkozásokat sem a modern kori hiúság hívta életre. A különböző háborús sérülések műtéti kezelésével, hiányok elfedésével és csontpótlással már a perui indiánok is kísérleteztek, konkrét feljegyzések plasztikai műtétekről pedig először az ókori Egyiptom területéről maradtak ránk. 

Hangyák mint sebkapcsok

Az első írásos bizonyíték, amelyik plasztikai sebészeti beavatkozásról számol be, az Edwin Smith-papirusz, ami az egyik legrégebbi, orvostudományi témájú könyv.

A mű i. e. 3000–2500 körül keletkezhetett, és különféle sebészeti beavatkozásokat ír le, amelyekből kiderül, hogy már ekkor végeztek törött orrokon rekonstrukciót, méghozzá nád felhasználásával.

Az Ebers papirusz egy, az i. e. 3000 körül íródott dokumentum másolata, szintén több plasztikai műtéti technika mellett orrplasztikáról és sebegyesítésről is említést tesz. Már ekkoriban is nagy hangsúlyt fektettek a megfelelő sebgyógyulásra és a látható hegek elrejtésére, több, olykor bizarr módszert is kidolgoztak erre, például hangyák segítségével. Igen, hangyák. A Dorylus nevű, más nevén sofőr- vagy szafarihangya egyfajta katonahangya, amelynek méretéből adódóan hatalmas szájszerve van, amely, ha ráharap az ember bőrére oly módon, hogy rágója a seb egyik, míg a másik a seb másik szélén van, szinte kapocsként húzza össze a két részt.

A Dorylus nevű, más nevén sofőr- vagy szafarihangya. (Forrás: Wikipédia)

Az egyiptomiak az igazán nagy plasztikai beavatkozásokat a halottaikon végezték, hiszen hitviláguk miatt fontos volt, hogy a holtakat a túlvilágon is felismerjék, ezért jellegzetes tulajdonságaikat felerősítették a test preparálása során.

II. Ramszesz jellegzetesen nagy orrát például egy kis csont és különböző magvak beültetésével növelték még tovább, míg Nunjmet királynő orcáját és hasát anyagdarabokkal tömték ki. Arról nem maradtak feljegyzések, hogy ilyen jellegű beavatkozásokat élőkön is végeztek volna, de mivel sem megfelelő fertőtlenítésre, sem fájdalomcsillapításra nem volt mód, kevéssé valószínű, hogy bárki is alávetette volna magát ezeknek.

India, a plasztikai sebészet bölcsője, és az ókori rómaiak

Egy kicsit később és egy kicsit keletebbre élt egy Sushruta nevű ember, akit a sebészet atyjának neveznek. Ő egy indiai sebész volt, akiről úgy tartják, hogy ő írta a Sushruta Samhita című értekezést, ami az egyik legkorábbi sebészeti témájú szöveg.

Suhsruta szobra. (Forrás: Wikipédia)

Hogy mikor élt pontosan, az nem tisztázott, i. e. 1000-600 körülre szokták tenni működését. A Sushruta Samhitában nemcsak vizsgálatokról, diagnózisról, kezelésről, betegségek előjeleiről értekezik, de a kozmetikai sebészetről, plasztikai sebészetről és orrplasztikáról is. Szövegeiből kiderült, hogy már akkoriban húzással és ellenhúzással igyekeztek helyreállítani törött végtagcsontokat, illetve

számos sebészi műszert használtak, amelyek segítségével olyan ajak- és orrplasztika műtéteket végeztek, amiknek elemeit még a mai plasztikai sebészet módszerei között is megtaláljuk.

Suhsruta által használt sebészeti eszközök. (Forrás: Wikipédia)

Természetesen az ókori rómaiak sem maradtak ki a „buliból”, és már az i. e. első században végeztek plasztikai műtéteket. Fürdőkultúrájuk miatt gyakran jelentek meg egymást előtt ruha nélkül, így aztán kellőképp kritikusak is voltak egymással és magukkal szemben is. Aulus Cornelius Celsus (i. e. 14 – i. u. 37.) De Medicina című művében számos helyreállító és esztétikai műtéti eljárásról ír, például egy elhízott férfin végzett mellkisebbítő műtétet, illetve részletesen magyarázza a kor legnépszerűbb beavatkozásait, a körülmetélést követő kisebb esztétikai beavatkozásokat (akkoriban nem volt ildomos fedetlen makkal mutatkozni a férfiaknak egymás előtt, így aki körülmetélésen esett át, az igyekezett valahogy orvosoltatni ezt a problémát). Népszerű volt a harcok során szerzett hegek sebészeti úton történő eltávolítása is, de műtéti részletek erről nem derültek ki.

Főleg a háton lévő hegek eltüntetésére törekedtek, mert ezek a társadalom számára azt jelentették, hogy a harcos hátat fordított a küzdelemben, vagy ami rosszabb, rabszolgaként tartották fogva és rendszeresen megkorbácsolták.

Galenus (Forrás: Wikipédia)

Emellett gladiátorok harci sérüléseit, levágott orrokat és füleket is gyakran operáltak. Az i. u. 129-201 között élt Galenus görög származású volt, de Rómában élt, mint az akkori társadalom legfontosabb személyeinek és vezetőinek orvosa. A Római Birodalomban ekkorra még tovább nőtt a külsőségek iránti megszállottság, így a plasztikai sebészet is nagymértékben fejlődött. Pusztán esztétikai céllal Galenus már orrplasztikát is végzett, emellett kancsal és lefelé tekintő szemeken is hajtott végre korrekciót. Oribasius (i. u. 325-403) bizánci orvos volt, aki legfontosabb művében, a Synagogue Medicaeben korának minden fontosabb orvosi ismeretét papírra vetette. A mű nagy része elveszett, de a fennmaradó részek bemutatják az ókorban kifejlesztett orvosi technikák sokszínűségét, amelynek a plasztikai sebészeti eljárások is részei voltak (egyik könyvének két fejezete is a plasztikai sebészetről szólt, a hangsúly nála is az arc rekonstrukciós eljárásain volt).

A középkorban erkölcstelennek számított

A középkorban leült a plasztikai sebészet körüli lelkesedés, hiszen a sebészetet pogány és erkölcstelen dolognak tartották, ugyanis a sebész által megnyitott test varázslatnak számított, így nem volt helye a keresztény közösségekben. A fejlődés tehát leállt, az orvosok inkább elméleti tudás birtokában voltak, kezdetleges sebészeti beavatkozásokat pedig inkább csak a borbélyok végeztek.

A 15. században aztán a reneszánsz időszaka magával hozta az orvostudomány és a sebészet újbóli fellendülését is, visszanyúltak az ókori technikákhoz, és tökéletesítették azokat.

A hangsúly szintén az arcon, különösen az orron volt, amelyet talán a leggyakrabban ért sérülés: hadifoglyokat és házasságtörőket is büntettek az orr levágásával, csonkításával, de a harcok közben is ez sérült leggyakrabban, illetve a szifilisz egyik késői stádiumában is gyakran roncsolódott, ez esetben nemcsak maga a betegség, hanem a kezelésre használt higany is károsította a szöveteket. A Branca testvérek a 15. századi Szicíliában éltek, jól jövedelmező magánpraxissal rendelkeztek, amelynek fő profilja az orrplasztika volt. Orr rekonstrukciós műtétük indiai módszer szerint történt, amin Gustavo Branca fia, Antonio változtatott valamelyest, és nem a homlok, hanem a kar bőréből képzett lebenyt ültette át, és azzal pótolta az orrot, ami később, mint „olasz plasztika” terjedt el.

És hogy mi volt ez az olasz módszer? Heinrich von Pfalzpaint katonaorvos írta le hosszasan a mikéntjét, ami nem hangzik túl jól, különösen, ha belegondolunk, hogy a fájdalomcsillapítás még ekkor sem volt elérhető.

Ezt csak erős idegzetűek olvassák! Az eredeti orr nagyságával megegyező méretű részt jelölt ki az orvos a felkaron, a könyök mögötti területen. Ezt egy éles késsel körülvágta úgy, hogy a bőr alatti szövetből is kivágott hozzá. A körülvágott lebenyt a karon lógni hagyta (nem vágta le teljesen), majd felemelte a kart egy olyan pozícióba, hogy a felpreparált részt a leendő orr helyéhez tudta varrni. A kart ebben a testhelyzetben pólyákkal körülbelül 8-10 napig rögzítette, míg a lebeny teljesen hozzá nem nőtt az archoz. Az utolsó lépés a szövet karról való levágása volt, majd a kívánt orrforma kialakítása. Titkos módszer volt ez, Heinrich von Pfalzpaint is csak két embernek adta tovább a tudást. A 16. században egy bizonyos Vianeo család tagjai végeztek plasztikai sebészeti beavatkozásokat Tropeában, Calabriában. Ők szintén az olasz módszert alkalmazták továbbfejlesztve, olyannyira továbbfejlesztve, hogy technikájuk a „tropeai csoda” néven vonult be a történetírásba.

Az első igazi plasztikai sebészeti tanulmány

Az első igazi plasztikai sebészeti tanulmányt 1597-ben adta ki Gaspare Tagliacozzi (1546-1599) Bolognában, ahol sebész professzorként dolgozott. A De Curtorum Chirurgia per Insitionemben az ajkak és a fülek operációjáról írt, különös hangsúlyt fektetve az orrplasztikai módszer kifejtésére is. Ez még mindig a karról áthelyezett lebennyel történő orrpótlás volt, amelyet a Branca család fejlesztett ki több mint 150 évvel Tagliacozzi előtt. De mivel ő volt az első, aki nyilvánosan publikálta a műtéti eljárást, az ő nevéhez kötik az eljárást, amit ő is továbbfejlesztett.

Orrplasztikai műtét, amelynek során a beteg orrát felkarján lévő bőrszárnyra erősítették, 1597, Gaspare Tagliacozzi (1546-1599). (Fotó: DeAgostini / Getty Images)

A műtét leírása több mint 100 oldalas volt, 6 fázisból állt és 4 hónapon át tartott a folyamat.

Az egyháznak nem hogy nem tetszett tevékenysége, de egyenesen szentségtörőnek vélte, hiszen megváltoztatta Isten kezének munkáját. Halálát követően könyveinek nagy részét elpusztították, de néhány darab fennmaradt, így később újra ki tudták adni őket. A módszert aztán később még egy kis ideig alkalmazták, de hamar túlléptek rajta, kivitelezését sokáig lehetetlennek tartották.

És akkor jött a robbanás

Szinte hihetetlen, de 19. századig nem történt kifejezetten nagy fejlődés, de aztán az 1840-es években az anesztézia (az első fájdalommentes műtét William Morton amerikai fogorvos nevéhez fűződik, aki 1846-ban, inhalálással étert adott egy betegének a beavatkozás előtt), az 1860-as években pedig az antiszepszis elveinek megismerése és terjedése (Joseph Listernek köszönhetően) az általános mellett a plasztikai sebészetben is hatalmas fellendülést hozott, mivel a műtétek elviselhetőbbé és természetesen sokkal biztonságosabbá is váltak.

William Morton inhalálással étert ad betegének, 1846. Ernest Board olajfestménye. (Forrás: Wikipédia)

Európában megint az indiai módszerű orrplasztika került a figyelem középpontjába, miután 1794-ben megjelent annak képekkel illusztrált részletes leírása az októberi Gentleman’s Magazine hasábjain.

 Az angol sebész, Joseph Constantine Carpue (1764-1846) meg is próbálkozott vele, 20 éven keresztül kizárólag halottakon gyakorolta az eljárást, míg végül talált műtétre alkalmas pácienst (egy brit katonatisztet, aki a szifilisz miatti higanykezelés hatásai miatt veszítette el az orrát) és 1814-ben sikeresen végre is hajtotta ezt a fajta műtétet Londonban. A második alany szintén katona volt, neki kard vágta le az orrát. Az eljárást ezután sok országban alkalmazták még több betegen, ám ekkor még nem használták a plasztikai sebészet kifejezést. Azt Carl Ferdinand von Graefe (1787-1840) írta le először Berlinben kiadott, orrplasztikáról szóló 1818-as könyvében (amelyben az olasz módszer volt az alap), és ami Tagliacozzi műve óta első volt a témában. Johann Friedrich Dieffenbach (1792-1847) volt az aki, aki többfajta olyan eljárást is kifejlesztett, amiket még napjainkban is alkalmaznak. Sokan őt tekintik a 19. század közepének legképzettebb plasztikai sebészének.

Ő már orrcimpákat is keskenyített, külső kimetszésekkel orrkisebbítő műtéteket hajtott végre, lelógó orrcsúcsot emelt vagy éppen szimmetrikussá tette a ferde orrokat.

Johann Friedrich Dieffenbach (Fotó: ullstein bild / ullstein bild via Getty Images)

De nehogy azt higgyük, hogy ekkoriban csak az orrot plasztikázták, szó sincs róla, éppen csak ez volt a leggyakoribb. Az első fülkorrekciót Edward Talbot Ely (1850-1885) végezte 1881-ben, de már 1827-ben megvalósította John Peter Mettauer (1787-1875) a világ első farkastorok műtétjét, és ő volt az első, aki sikeres inkontinencia és vagina helyreállító műtétről számolt be. Számos más sebészeti területen is jeleskedett, például több száz vesekő műtétet végzett, több mint kétszáz húgycső szűkületet állított helyre. Az 1811-1859 között élt Thomas D. Mütter leginkább égési sérülésekkel foglalkozott, munkásságának középpontjában az égett szövet idővel történő hegesedése által okozott mozgásbeszűkülés oldása állt, melyet főként bőrdarabok átültetésével próbált enyhíteni. 

Az első mellműtét és az első arcfelvarrás

1885-ben megtörtént az első mellnagyobbítás: Vincenz Czerny (1842-1916) cseh-német sebész egy negyvenes éveiben járó énekesnőn végezte el a műtétet. A nőnek daganat miatt eltávolították az egyik emlőjét, amit a doktor a nő hátából kivágott zsírdaganattal helyettesített. Az első szemhéjplasztika is megtörtént az 1900-as évek legelején, Charles Conrad Miller (1880–1950) pusztán esztétikai céllal távolított el bőrfelesleget egy alsó szemhéj alól.

Az első női plasztikai sebész

Suzanne Noël (1878-1954) volt az első nő az esztétikai plasztikai sebészet történetében, az tette híressé, hogy igazán hatékony facelift technikát dolgozott ki, amely petite oparation, vagyis kis műtét néven futott. Akkor kezdett érdeklődni a plasztikai sebészet iránt, amikor Sarah Bernhardt színésznő, aki ekkor már jóval 60 év fölött volt, az Egyesült Államokból hazatérvén szinte teljesen megfiatalodott egy plasztikai műtétnek köszönhetően. Madame Noël egyébként főként a ráncok kialakulását tanulmányozta, és arcfiatalító eljárásokkal foglalkozott. Könyvet írt az esztétikai sebészetről, amelyben műtét előtti és utáni fényképekkel mutatta be az operációk eredményeit. Arc-, homlok-, nyak- és szemhéjplasztikákat is leírt, anyajegyek és tetoválások eltávolítását, keloid és égésből visszamaradt hegek korrekcióját részletezte. 

Eugen Hollander (1867-1932) 1901-ben egy lengyel arisztokrata nő unszolására (a páciens még rajzokat is készített, hogy szerinte honnan kellene bőrt kivágni, hogy feszesebb legyen az arca) a haj vonalában ejtett metszést, majd eltávolított egy bizonyos mennyiségű felesleges bőrt, és amikor a sebszéleket összevarrta, páciense járomíve megemelkedett, csökkentek ráncai is. A műtétet nem illusztrálta, és részleteket sem közölt egészen halálának évéig, akkor mesélte el, hogy mindez 1901-ben történt. Ezután egy darabig még nem voltak képesek az arc alsó részére is hatásos technikát kialakítani. Erich Lexer (1867-1937) 1906-ban szintén facelift operációt végzett, méghozzá egy színésznőn, akinek szokása volt, hogy éjszakánként ragtapaszokkal húzta fel az arcát, melyeket a feje tetején rögzített. A módszer hosszú távú alkalmazása miatt a bőr megereszkedett a járomcsontja felett, melyet Lexer a műtéttel korrigálni tudott. 

A világháborúk időszakától az 1950-es évekig

Háború idején a sebészet fejlődik a legtöbbet, különösen a plasztikai vonala, így az I. és a II. világháború időszaka hatalmas fejlődést hozott a rekonstrukciós műtétek területén. Az I. világháború idején új eljárások születtek, míg a II. során főként ezeket fejlesztették tovább. A hadviselés új technikái miatt rengeteg fej- és nyaksérülés keletkezett, a leszerelt katonák pedig gyakran szembesültek azzal, hogy külsejük miatt nem kaptak állást, nem találtak szerelemre, illetve számos alkalommal kaptak undorodó pillantásokat nyilvános helyeken. Több ország is dilemmába került, hiszen ha ezek az emberek nem tudnak visszailleszkedni a társadalomba, nem tudnak családot alapítani, akkor a szociális ellátórendszerben folyamatos állami támogatásra szorulnak. Emiatt aztán külön kórházakat állítottak fel az ilyen új típusú sérülések kezelésére, majd amikor 1917-ben Egyesült Államok is csatlakozott, ott is kiépült az erre specializálódott ellátórendszer. A háborús országokban sebészeti társaságok jöttek létre, céljuk az egymással való nemzetközi együttműködés és tapasztalatcsere volt. Ekkor már csontátültetést és protéziseket is alkalmaztak, sőt idegeket is képesek voltak már átültetni.

A modern kori plasztikai sebészet atyjaként Sir Harold Gillies fül-orr-gégészt szokás emlegetni.

A Londonban dolgozó, új-zélandi orvos számtalan modern arcműtét eljárást fejlesztett ki, ő volt az, aki rábeszélte a hadsereg sebész főorvosát, Sir William Arbuthnot Lane-t, hogy hozzanak létre külön osztályt az arcsérülteknek a Cambridge-i Katonai Kórházban.

Négy fénykép, amely egy katona arcrekonstrukcióját dokumentálja, akinek az arca nagymértékben megsebesült a somme-i csata során (1916 július). (Fotó: SSPL / Getty Images)

Egyetemi oktatás

A plasztikai sebészetet a világon elsőként, meglepő módon Csehszlovákiában emelték be az egyetemi oktatásba. 1929-ben plasztikai sebészeti témájú előadásokat tartott Frantisek Burian professzor (1881-1965) a prágai Károly Egyetemen, majd 1932-től az országban önálló tudományágként ismerték el, és önálló klinika foglalkozott plasztikai műtétekkel.

Gillies és munkatársai kb. 11 ezer műtétet végeztek el, több mint 5000 páciensen. Ekkoriban már fagyási sérüléseket is jól tudtak kezelni, képesek voltak nagy felületen bőrt átültetni, olyan csonkokat kialakítani, amelyekre protéziseket lehetett helyezni, a facelift és mellrekonstrukció mindennapossá váltak. A 20-as években már megszokottá váltak a pusztán esztétikai célból végzett műtétek. Az 1920-as évek közepén a baltimore-i Johns Hopkins Egyetem indította az első hivatalos plasztikai sebészeti képzést különálló szakként, New York városi kórháza lett az első közkórház, ahol plasztikai sebészeti osztály létesült. Olyannyira elterjedté váltak a szépészeti beavatkozások, hogy 1924-ben a New York Daily Mirror magazin meghirdette a Ki a legjelentéktelenebb külsejű lány New Yorkban? című versenyt, melynek főnyereménye az volt, hogy a plasztikai sebészek széppé műtötték a verseny győztesét.

A szilikon korszaka

A 20. század második felére a plasztikai sebészet különböző részterületei  hihetetlen mértékben fejlődtek tovább. Elterjedtek az implantátumok, a mikrosebészeti és egyéb esztétikai sebészeti eljárások, mint például a modern hajbeültetés. Norman Orentreich (1922- ) 1959-ben elsőként ültetett át hajhagymákat a hajas fejbőr hátsó részén található területekről a fejtetőre. Leon Goldman (1906–1997) először használt lézereket bőrgyógyászati területen (tetoválást távolított el vele).

Az 1970-es és 80-as évek fontos kozmetikai újítása a modern zsírleszívási technikák megjelenése volt, amelyek igen gyorsan fejlődtek.

1992-ben Michele Zocchi elsőként írta le az ultrahanggal, David B. Apfelberg pedig a lézerrel asszisztált zsírleszívást. Ez az orrplasztikát is megelőzve mai napig az USA-ban végzett egyik leggyakoribb esztétikai eljárás. 1981-ben megtörtént az első arcfeltöltés, méghozzá szarvasmarhából előállított kollagénnel, amit ugyan felváltott a hialuronsavas feltöltés, de a kollagént így is 20 éven át alkalmazták.

A szilikonból készült mellimplantátum Dr. Thomas Cronin és Frank Gerow nevéhez fűződik, amit először egy Esmeralda nevű kutyán teszteltek, majd 1962-ben egy bizonyos Timmie Jean Lindsey nevű nőbe is beültették, méghozzá sikerrel.

Szilikon gél és poliuretán implantátum 1991. január 11-én New Yorkban. (Fotó: Yvonne Hemsey / Getty Images)

Közben a plasztikai sebészek az orvostudomány élvonalába kerültek, az eljárások pedig egyre szélesebb rétegek számára váltak elérhetővé, főleg, miután egyre több híresség vállalta nyíltan, hogy a plasztikai sebészek szikéje által lett olyan a külseje, amilyen. Most, a 2020-as évek elején egy éles kanyarral ott tartunk, hogy egyre inkább a non-invazív eljárások kerülnek előtérbe, méghozzá azzal a céllal, hogy az öregedés jeleit csökkentsék velük. Vagyis a plasztikai sebészek igyekeznek a lehető legkevesebbet vágni, ezzel pedig elérkezett a testszépítési módszerek új korszaka.

(Forrás: Dr. Zöld Marcell Péter – Plasztikai sebészet kialakulásának története és mai helyzete, Wikipedia, Duchy Hospital

Kiemelt kép: Egy orvos a csatában megsebesült beteg arcának rekonstrukciójára készít egy modellt. Walter Reed Általános Kórház. (Fotó: © CORBIS / Corbis via Getty Images Illusztráció: nőklapja.hu)