Kezdhetném azzal, hogy azért van szükség egyedülálló  örökbefogadókra, mert én is az vagyok, és én már csak tudom, de ennél sokkal megalapozottabb és objektívebb válaszaim is vannak erre a meglehetősen aktuális kérdésre.

Azt gondolom, hogy aki nem jártas annyira az örökbefogadás világában, az nagy valószínűséggel egyetért azzal, hogy egy gyereknek az a legjobb, ha két szülője van. Alapvetően én is ezt gondolom. Teljesen egyedülálló anyaként érzem mind a fizikai, mind a lélektani hiányát egy másik szülőnek. Látom, mennyivel könnyebb lenne már csak az is, ha lenne valaki más is a lakásban, ha lenne egy plusz szempár, aki figyel, hogy néha ne nekem kelljen. Vagy ha legalább valaki, akinek ez nemcsak kötelessége, hanem öröme is, elvinné minden második hétvégén egy éjszakára, és beszállna akár egy kicsi összeggel is a gyereknevelésbe.  Ha nem mindig én lennék a jó zsaru és a rossz zsaru egyszerre, aki szigorú szabályokat állít, de utána vigasztal is. De ami a legfontosabb, hogy a gyerekemnek is jó lenne egy másik szülő, még egy ember, akinek ugyanolyan fontos, mint nekem, még egy ember, akinél ő van a prioritási lista élén. És nekem is jó lenne valaki, akivel úgy oszthatom meg a gyerekemmel kapcsolatos dolgokat, hogy tudom, nem zavarom és nem untatom vele. De attól, hogy ez nem így van, attól még teljes életet élünk, mi is egy család vagyunk, szerető nagyszülőkkel, nagynénikkel, unokatestvérekkel, és még sorolhatnám. És nem arról szól az életünk, hogy azon problémázunk, hogy esetleg hiányzik belőle valaki.

Veszteségek és remények

Az egyedülálló örökbefogadók tisztában vannak azzal, mit jelent ezt egyedül csinálni. A rendszer eddig is úgy működött, hogy az egyedülállóknak sokkal alaposabban kellett bizonyítaniuk a rátermettségüket és a bombabiztos körülményeiket. Ki merem jelenteni, hogy aki egyedülállóként határozatot szerzett arra, hogy örökbe fogadhasson, az felkészültebb a szülőségre, mint a nagy átlag. És bár ennek a procedúrának voltak számomra is megterhelő részei, összességében elfogadtam, és most, hogy már sikeres örökbefogadónak mondhatom magam, teljes mértékben egyet is értek vele.
Fontos tisztázni, hogy az örökbefogadás nem egészen arról szól, mint a „hagyományos” gyerekvállalás, azaz nem csak az a mozgatórugója, hogy én gyereket akarok. Ennek a történetnek vannak más szereplői is, egy örökbe fogadható gyerek, valamint az ő vér szerinti szülője vagy szülői, és ebben a háromszögben a gyerek a legfontosabb. Ezt mindenkinek, aki örökbefogadásra jelentkezik, el kell fogadnia, különben – véleményem szerint – sosem lesz maximálisan sikeres az örökbefogadás.

Szinte mindenkinek, aki örökbefogadásra szánja el magát, vannak veszteségei, vagy olyan be nem teljesült álmai, amelyek hiányérzetet okoznak neki, ezeket azonban máshol kell feldolgoznia, nem az örökbefogadás keretein belül.

Egy örökbefogadott gyereknek nem feladata, hogy ezeket a terheket cipelje. Az örökbefogadás arról szól, hogy egy gyerek, akinek nincsen családja, családba kerüljön és szeretetben nőjön fel. Ha azt szeretnénk, hogy ez a legideálisabb formában történjen meg, akkor tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha ezeket a gyerekeket olyan boldog családok fogadnák örökbe, ahol szuper a szülők kapcsolata, és már vannak vér szerinti gyerekek is. Csak hát az örökbe fogadható gyerekekre az esetek 99 százalékában – teljesen érthető módon – nem ilyen családok szoktak jelentkezni.

A család az, ahol gondoskodó szeretet van

Ha a címben feltett kérdésre nagyon egyszerűen szeretnék válaszolni, akkor azt mondanám, azért van szükség egyedülálló  örökbefogadókra, mert ők viszik haza azokat a gyerekeket, akik a házaspároknak nem kellettek. Ez csúnyán hangzik, de az esetek legnagyobb részében igaz. Emlékszem, amikor először hívtam fel a Tegyeszes ügyintézőmet, hogy jelentkezzek nála egy személyes találkozóra, mert elhatároztam, hogy szeretnék egyedülállóként örökbe fogadni, mindenféle kertelés nélkül megkérdezte, hogy kívánok-e származási kikötést tenni és újszülöttet szeretnék-e, mert ha bármelyik kérdésre is igen a válaszom, akkor felesleges találkozni, esélytelen vagyok. Mivel eszembe sem jutott származási kikötést tenni, és picit nagyobb gyereket is elfogadtam, végül találkoztunk, és az eddig leírtakból már sejthető, hogy happy end lett a vége, de nyilván ezeket a kérdéseket nem kaptam volna meg az első telefonban, ha ült volna mellettem egy decens férj is.
Ha csúnyán akarok fogalmazni, a házaspárok sokkal válogatósabbak lehetnek az örökbefogadásnál, mint az egyedülállók. Ők kizárhatják a roma származást (és sajnos az esetek nagyobb részében ki is zárják), és újszülöttet is kérhetnek, maximum néhány évvel tovább kell várniuk. Az újszülöttek örökbe adásában résztvevő civil szervezetek nem is nagyon foglalkoznak egyedülállókkal, talán egy-kettő akad, aki egyáltalán szóba áll velük. Tehát az egyedülállók eddig is hátrányban voltak a házaspárokkal szemben, és én ezzel tulajdonképpen egyet is értettem. Azt gondolom, igazságos elgondolás az, hogy minden gyereket próbáljanak házaspároknak adni, de ha ez nem sikerül, akkor adják őket egyedülállóknak, hiszen a legfontosabb cél az, hogy egy gyerek se maradjon állami gondozásban.

Számos egyedülálló örökbefogadót ismerek, és egyikük sem fehér bőrű csecsemőt fogadott örökbe. Ezek a gyerekek már legalább kétévesek voltak, mire családba kerültek, a legtöbben roma származásúak, és a rasszjegyek gyönyörűen látszanak is rajtuk, és kisebb vagy nagyobb egészségügyi problémával és/vagy traumával élnek együtt.

 A rendszer szemében nem a legvonzóbb jelöltek, egyedülálló, vagy „csak” élettársi kapcsolatban élő, esetleg meleg szüleik számára azonban mindennél fontosabbak. Családra, otthonra leltek. Szándékosan használom azt a szót, hogy család, mert bárki bármit mond, a család nem feltétlenül azt jelenti, hogy az anyuka nő, az apuka férfi, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A család az, ahol gondoskodó szeretet van.

Nem a házaspárok esélyeit rontják, az esélyteleneknek adnak lehetőséget!

Nagyon fontos tehát, hogy az egyedülállók nem a házaspárok esélyeit rontják, nem előlük veszik el a gyerekeket. Épp ellenkezőleg, ők simítják el azt a problémát, hogy vannak gyerekek, akiket csak nagyon kevesen hajlandóak örökbe fogadni. Félreértés ne essék, ezzel nem azt szeretném mondani, hogy a párok mind válogatósak, az egyedülállók pedig mind nagyon elfogadóak, mert ezt korántsem lenne igaz, az viszont már helytálló kijelentés, hogy a rendszer elfogadja, ha egy pár válogatósabb, és nem fogadja el, ha egy egyedülálló nem elég elfogadó. De ezzel idáig tulajdonképpen senki nem is nagyon vitatkozott.
Azok az egyedülállók, akik olyan hozzáállással várakoztak, hogy „hát ránk senki se gondol?”, „nem elég nekünk, hogy nem leltünk társra, még a rendszer is hátra sorol bennünket”, kénytelenek voltak változtatni a nézőpontjukon, ha valóban gyereket akartak, már csak azért is, mert egy örökbefogadott gyereknek nem siránkozó szülő(k)re van szüksége, hanem maximális elfogadásra és önzetlen szeretetre. A hamarosan valószínűleg hatályba lépő rendelkezések szerint azonban bármilyen elfogadó és eltökélt egy egyedülálló, az esélyei az örökbefogadásra gyakorlatilag nullára csökkentek .

A nagy kérdés tehát az, hogy mi lesz azokkal a gyerekekkel, akiket eddig az egyedülállók fogadtak örökbe, mert másnak nem kellettek?

 Nyilván nem most következik be egy egész ország pálfordulása, és nem mostantól lesz majd sokkal nagyobb és rugalmasabb az örökbefogadási kedv a törvényes házastársak körében. És mi lesz azokkal a gyerekekkel, akiket eddig kimondottan egyedülállóknak ajánlottak ki, mert tudták, hogy a gyerek olyan fajta odafigyelést igényel, amelyet leginkább egy egyedülálló tud neki megadni? Mert igenis vannak olyan gyerekek, akik például olyan traumákkal élnek együtt, hogy azok jobban kezelhetők egy zárt, két fős felállásban, mint egy nagyobb családban. Van olyan, hogy az egyedülálló szülőnek olyan gyereket adnak, aki olyan szintű figyelmet igényel, amit csak ebben az úgynevezett egy az egyben kapcsolatban kaphat meg. Vagy például az abuzált gyerekeket is sokszor egyedülálló nőknek adják, mert a gyerek nem áll készen arra, hogy egy férfival éljen egy fedél alatt. Velük mi lesz vajon?
Igen, van erre egy válasz, hogy ők majd mennek külföldre, de vajon egy hároméves, traumatizált kisgyereknek biztos az jelenti a legfényesebb jövőt, hogy elmegy Spanyolországba vagy Olaszországba, ahelyett, hogy itthon adna neki otthont egy egyedülálló vagy egy meleg pár? És vajon mennyi ideig állnak majd a rendszerben ezek a gyerekek, amíg valaki végre dönt a sorsukról?
Mindenkinek, az egész társadalomnak az lenne az érdeke, hogy minden gyerek a lehető leghamarabb szerető családba kerüljön. Így gyógyulnak a traumák, így stabilizálódnak a kötődések, így áll be a világ rendje, és így lesz a társadalom is sokkal elfogadóbb az örökbefogadás és az örökbefogadott gyerekek iránt. Ettől eddig is meglehetősen távol voltunk, a készülő törvénnyel azonban fényévekre kerülünk tőle.

(Kiemelt kép: nőklapja.hu/Getty Images)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!