Ahogy idősödünk, állítólag egyre jobban hasonlítunk a párunkkal. De igaz ez?

Évtizedek óta népszerű az az elmélet, hogy a hosszú távú párkapcsolatban élő emberek egyre jobban hasonlítanak egymásra. A kutatók szerint az eredeti kísérlet nem volt kielégítő, ezért megismételték. Az eredmény pedig őket is meglepte.

Mi történt?

Elég egyértelműen kiderült, hogy vajon az együtt eltöltött évtizedekkel valóban hasonlítani kezdenek-e egymásra a (házas)párok.

Miért fontos ez?

Mert ez egy elég népszerű elmélet a nyolcvanas évek óta, de mint kiderült, tudományosan nem eléggé megalapozott.

Tovább olvasnál? Erről lesz még szó:

  • Mi volt a probléma az eredeti vizsgálattal?
  • Mi segített most a kutatóknak eldönteni a nagy kérdést?
  • Állítólag a kutyák is hasonlítanak a gazdáikra – ez igaz?

Olyan, mintha mindig is ezen viccelődtünk volna. Poénként szerepel filmekben, rajzfilmekben, reklámokban – pedig egyébként meglepően fiatal elmélet. 1987-ben egy pszichológiai tanulmány vetette fel először, hogy a legalább 25 éve együtt élő házaspárok fizikailag is hasonlítani kezdenek egymásra.
Hogy lehetséges ez? A tanulmány szerzői, élükön Robert Zajonc szociálpszichológussal, azt állították, hogy akik évtizedeken keresztül szeretik egymást, öntudatlanul is utánozzák egymás arckifejezéseit, ami hat az arcuk izmaira, a ráncok kialakulására.
Ez az elmélet aztán valahogy annyira betalált az embereknek, hogy nemcsak a popkultúrában, a hétköznapi beszélgetésekben hivatkoznak rá, hanem még sok pszichológus is tényként kezelte, írja a Science Alert. De tényleg bizonyított tény?
A kaliforniai Stanford Egyetem kutatói szerint nem.
Az 1987-es tanulmány a stanfordi tudósok szerint nagyon “elegáns”, de van vele egy tudományos szempontból alapvető probléma. Mégpedig, hogy túl kicsi mintából vontak le messzemenő következtetéseket: mindössze 12 házas, heteroszexuális párt vizsgáltak.
A stanfordi kutatók most újra megvizsgáltak párokat, ehhez pedig a 21. századi technikát is segítségül hívták.

Mire jutott az új vizsgálat?

Pin Pin Tea-makorn elektrotechnikai mérnök és szerzőtársa, Michal Kosinski pszichológus újra elvégezte az 1987-es vizsgálatot, de ezúttal egy sokkal nagyobb mintán. Az eredeti tanulmányban párok fiatalkori fotóit vetették össze a 25 évvel későbbi arcukkal. Az új kutatásban viszont 517 házaspár képét gyűjtötték össze nyilvános online forrásokból, és ezeket hasonlították össze olyan képekkel, amik 20-69 évvel később készültek róluk. (Valamennyi pár fehér és heteroszexuális volt, a kutatók állításuk szerint nem tudtak elég képet szerezni homoszexuális és nem fehér párokról ahhoz, hogy érdemi elemzést lehessen készíteni róluk.)
És hogy ki végezte az elemzést? Ember is és gép is.
A kutatók online toborzására jelentkezve 153 ember és a VGGFace2 nevű arcfelismerő program is megkapta a képeket összehasonlításra. Ennek a jóval komplexebb vizsgálatnak az eredménye pedig sajnos nem olyan romantikus, mint az eredeti hipotézis. A kutatók arra jutottak, hogy nem, évtizedek elteltével a párok nem kezdenek el hasonlítani egymásra. Hogy a korábbi elmélet mennyire erős volt, azt az is bizonyítja, hogy a kutatók beismerték, nem erre számítottak.
Amit viszont az elemzés megerősített, hogy a véletlenszerűen válogatott képek alapján igazolva látták, hogy az emberek hajlamosak olyan partnert választani hosszú távra, akivel hasonlítanak egymásra.
A végső következtetés tehát ez:

bár a házastársak gyakran eleve hasonlítanak egymásra, ez az idővel nem változik, tehát nem kezdenek el még jobban hasonlítani.

És mi a helyzet a kutyákkal?

Merthogy olyan népszerű elmélet is van, ami szerint az emberek és a háziállataik hasonlítanak egymásra. Gerrard Gethings állatfotográfus még egy jópofa és az interneten nagy karriert befutó fényképes sorozatot is készített gazdikról és a kutyáikról – de már a Disney 1961-es rajzfilmjében, a 101 kiskutyában is szerepelt ilyen jelenet.

A kutatási eredmények ebben az esetben az elméletet látszanak igazolni. Vagyis azok az öntudatlan szempontok, amik szerint kutyát választunk, nagyon hasonlítanak ahhoz, ahogyan társat, barátot.
A Kaliforniai Egyetem pszichológusa, Michael Roy az egyik első szakember volt, aki az elméletet gyakorlati tesztekkel is megvizsgálta, írta 2015-ben a BBC. Elment a parkba, lefényképezte a kutyákat és külön a gazdákat, és aztán arra kérte a kísérlete résztvevőit, hogy találják ki, melyik állat melyik emberhez tartozik – és sikerrel jártak. A kísérletét azóta többször megismételték, és ugyanerre jutottak. Azaz a hasonlóság létezik.
Ilyen például, hogy a hosszú hajú nők az olyan kutyákat részesítik előnyben, amiknek hosszú, lógós fülük van. A kutatók szerint ennek az az oka, hogy ha a kutya hasonlít a gazdájára, akkor karakterében is inkább olyan, mintha családtag lenne. Az evolúciós pszichológusok szerint itt is működik az imprinting, azaz a bevésődés jelensége, ami szerint jobban tetszik nekünk az, aki egy kicsit hasonlít ránk.

De az ilyen felszínes jellemzők mellett mélyebb szempontok is érvényesülnek. Hiszen nem csupán a külsejük alapján választunk magunk mellé társakat, hanem a személyiségük is fontos. És mint ezt magyar kutatók bizonyították, nincs ez másképpen a kutyákkal sem. Az ELTE Etológia Tanszékének kutatója, Turcsán Borbála szerint a kutya karaktere, személyisége is számít. Azaz, hogy például mennyire hajlamos a lustálkodásra, illetve barátságos vagy inkább zárkózott természet-e. A kutya és gazdája személyiségének hasonlósága Turcsán kutatásai szerint olyan erős, hogy felülmúlja azt is, hogy mennyire hasonlítunk a barátainkkal vagy a partnerünkkel.

Ez a cikk mindenki számára olvasható, ugyanakkor a nőklapja.hu több tartalma csak előfizetéssel érhető el. Ha regisztrálsz, öt cikket elolvashatsz fizetés nélkül. Ha tetszett az írásunk, regisztrálj, hogy az előfizetői tartalmainkhoz is hozzáférj.

(Kiemelt kép: nőklapja.hu/Getty Images)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!