Tavaly még az volt a célom, hogy két órán belül fussam le a félmaratont, most vasárnap, a Spar Budapest Maratonon már annak is örültem, hogy lényegesen lassabban, de kifulladás és megállás nélkül teljesítettem a rám eső 10 kilométert egy váltó tagjaként. Elég nagy visszalépés egy év alatt, de ezt is meg lehet élni pozitívan.

Egy ideje alig posztolok a futásaimról, cikkeket sem is írok róla. Úgy éreztem, nincs értelme, mert a semmiről nincs mit mondani.  Az edzéseim száma megritkult. A futások minősége is leromlott. Miért ne romlott volna? Ha nincs gyakorlás, ha 2-3 hetes kihagyások vannak egy-egy futás között, akkor mi akadályozná meg a visszaesést? Azért sem írtam erről az állapotról, mert nehéz erről beszélni. A nemfutást ugyanis most hálaisten nem sérülés, nem betegség, nem a depresszió, hanem egyszerűen egy sajátos élethelyzet okozza, amely a karantén márciusi elrendelésétől a mai napig tart.

Irigykedve figyeltem azokat a posztokat a közösségi médiában, amelyek arról tanúskodtak, hogy mások még ebben a kényszerhelyzetben is feltalálják magukat, például megtanultak kenyeret sütni, nekem az egyetlen emlékem ezekről a hónapokról a folyamatos időhiánnyal való küzdelem.
Az új munkahely stresszt, a digitális tanrend állandó frusztrációt okozott. Reggeltől estig home office, közben lazításnak magyar, töri, angol, matek lecke.

Miközben mások éppen ebben az időszakban találták meg újra a futásban az örömöt, én eltávolodtam tőle, inkább bicikliztem, mert azzal eljutottam messzire, két keréken be tudtam járni olyan utcákat, kerületeket, amelyek fontosak nekem a városban.

Elbringázni a Római-partra, venni egy hot dogot, ücsörögni a Duna-parton, olyan volt, mintha megteremtettem volna néhány pillanatra a normális, Covid-mentes világ illúzióját.
Sokan még ebben a helyzetben is megtalálták azt, aminek örülni lehet: egy kicsit lelassít a világ, az emberek visszafognak a fogyasztással, több időt tölt együtt a család, tisztább a levegő satöbbi. Én viszont minden nap azt kérdeztem, hogy mikor lesz vége ennek a rémálomnak, mikor nyílik újra a világ, mikor lesz minden olyan, mint régen. Erre a merengésre pedig a biciklizés alkalmasabb eszköznek bizonyult, mint a futás. Persze ahány ember, annyi túlélési stratégia, érdekes módon nekem az egzisztenciális szorongásaimat, a folyamatos fáradtságomat a bringázás mérsékelte.
Mikor vége lett a karanténnak, azt éreztem, hogy jó lenne újra futni. Ez azonban csak álom maradt, mert amikor az ember folyamatosan reggel 5-kor és 6-kor kel, hogy a munkáját elvégezze, akkor nem marad benne elég erő a futáshoz. Bennem legalábbis nem maradt. Résztávos edzésem hetente egyszer van, ami március előtt még szent időpont volt, de azóta majdnem minden alkalmat elmulasztottam a fojtogató határidők miatt.

Este 6-7 körül, mire mindennel végeztem, jól esett egyszerűen csak otthon lenni, hallgatni a gyerekek zsizsegését, esti rituáléjuk hangjait.

Emiatt aztán nehezen tudtam értelmezhető edzéseket összehozni. Amikor kijutottam a futókörre, csak a kudarc élménye várt. Nem megy, nem megy, nem megy. Kifulladtam, utáltam, hogy már a 4. kilométernél úgy éreztem, mintha 14.-nél lennék. A 6 perc alatti kilométer távoli emlék lett, újra 6 perc 30 másodperccel vánszorogtam. Innen indultam pár éve. Aztán most visszajutottam a kiinduló mezőre. Ennek ellenére rávettem magam arra, hogy legalább a heti egy-két futás megmaradjon, még akkor is, ha a távok lerövidültek. Az egyik résztávos edzésen kifakadtam Sanyosznak, az edzőmnek. Azt mondta, hogy vannak ilyen szakaszok az életben, és most csak ahhoz ragaszkodjam, hogy legyen meg a heti 2 edzés. Legyen az a cél, hogy legalább felmenjen a pulzusom, érezze a testem, hogy terhelést kap.

De minek nevezzem ezt az új célt? Mert ez még újrakezdésnek sem mondható. Az egyik futótársam javasolta nevetve, hogy ez a másként folytatás. És milyen igaza van!

Mert a másként folytatásnak is van célja: minél hamarabb visszakapni azt a formát, amit valahol a karantén időszakban elveszítettem, de közben azt sem szabad érezni, hogy ez az időszak hiábavaló volt. Folytatjuk az életet még ha nem is pont ugyanúgy. Néhány héttel ezelőttig pár jó fej futócsaj kitalálta, hogy alkossunk 4 fős csapatot, és váltóban fussuk le a Spar Budapest Maraton 42 kilométeres távját. Rám egy 10 kilométeres szakasz várt. Ami annak fényében, hogy 8 hónapja futottam utoljára ekkora távot, mert azóta még a 7-8 km is megkínzott, elég merész vállalásnak tűnt. Sanyosz, az edzőm azt mondta, hogy a versenyt mindenképpen előzze meg két 8 kilométeres edzés. De – micsoda meglepetés – a munkák miatt nem sikerült ezt az edzéstervet sem teljesíteni, csak egyszer futottam, amikor is belesétáltam kétszer a 8 kilométerbe, nem mondom meg hány perc alatt értem a végére. A főpróba annyira kudarcos volt, hogy asszem kicsit sírtam is közben.
Azt kell mondjam, a verseny napján erre a 10 kilométeres etapra olyan szorongva indultam el, mint anno az egyetemen a szociálpszichológia szigorlatra, amire egy viharos szerelmi válság miatt semmit nem készültem. Fél 6-kor keltem, kicsit dolgozgattam, aztán negyed kilenckor elindultam, hogy 9-kor elrajtolhassak a Runnische Mamme nevű csapat első tagjaként.
És csoda történt (már persze a #máskéntfolytatás szerinti csoda): megállás nélkül, mindenféle kellemetlen érzés nélkül végigfutottam a távomat, boldogan, felszabadultam, úgy, mint régen. Csak a 6.23-as tempó emlékeztetett arra, hogy ez most egy másik fejezet.

A Runnische Mamme női futó klub négyes váltója. Balról jobbra: Szántó Addrien, Riesz Eszter, Drelyó Ágnes (ő egyéniben teljesítette a maratont), Ónody-Molnár Dóra, Nagy Judit.

A 10 kilométeres örömfutás átrepített a holtponton, már alig várom a következő versenyt, ami néhány hét múlva lesz Siófokon, félmaratont futunk párban. Ez a közösség ereje. Én, akinek egykor azt tanácsolták a tanárai, hogy a „szélsőséges individualizmusomra” tekintettel kerüljem az olyan munkahelyeket, ahol csapatban kell dolgozni, eufóriába kerültem a csapatban futás erejétől. Mivel tudtam, hogy nem magamért futok, hanem a többiekért is felelős vagyok, önfegyelmet adott ahhoz, hogy belesétálás nélkül elérjek a váltópontig. Biztos vagyok benne, hogy ha egy sima edzésen tűzöm ki magam elé ugyanezt a távot, nem sikerült volna. A #máskéntfolytatás az önismeret újabb szintjére juttatott el. Kicsit lassabb, kicsit rövidebb, de az enyém.

Ez a cikk mindenki számára olvasható, ugyanakkor a nőklapja.hu több tartalma csak előfizetéssel érhető el. Ha regisztrálsz, öt cikket elolvashatsz fizetés nélkül. Ha tetszett az írásunk, regisztrálj, hogy az előfizetői tartalmainkhoz is hozzáférj.

(Kiemelt kép: Ónody-Molnár Dóra)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!