A vér nem kötelez, pláne ha mérgező szülőkről van szó. Ezt állítják a szakemberek és azok, akik a kapcsolat megszakítása mellett döntöttek.

„Nem sokan tudnak erről… Tudod, nehéz beszélni róla. Néha még mindig bűntudatom van, és itt munkál bennem a szégyenérzet, amiért a szüleim gyerekként nem szerettek. Pedig az eszemmel tudom, hogy ez sosem a gyerek hibájából történik” – mondja Tibor a telefon túlvégén, egy hosszú csend után. Félénkségének egyik oka, hogy szerinte még ma is furcsán néznek azokra, akik hátat fordítanak a saját szüleiknek, még akkor is, ha ezt joggal teszik. „Volt, aki azt mondta: te vagy a gyerek, a szüleid mégiscsak felneveltek. Ilyenkor kicsit dühbe jövök, mert ugyan tényleg felneveltek, de hogyan?” – utal Tibor az átélt testi, lelki abúzusokra, amiket gyerekként kellett elszenvednie.
A férfi több mint tíz évvel ezelőtt döntött úgy, hogy nem beszél többet a szüleivel. A döntését azóta sem bánta meg, ugyanakkor a mai napig küzd a fel-feltámadó bűntudattal. Pedig az elhatározása nem egy rosszul sikerült vasárnapi ebéd nyomán született, ahol megszaladt a házi pálinka és mindenki kígyót-békát kiabált egymásra, majd a kibékülés dacból elmaradt.

Tökéletes szülők nincsenek, de mérgező apák és anyák igen

Mosolyszünetek előfordulnak még a kevésbé terhelt szülő-gyermek kapcsolatokban is, és nemcsak ajtócsapkodós süldő korunkban, hanem később, felnőttként is akadhatnak nehézségek, támadhatnak pattanásig feszülő konfliktusok. Az is természetes, hogy olykor a szülők hibáznak: nem attól lesz bántalmazó egy anya vagy egy apa, mert néha elveszti a türelmét és felemeli a hangját, vagy mert nem tud annyi időt tölteni a gyerekével, amennyit szeretne.
A hosszú távú károkat azok a szülők okozzák, akik jellemzően félelmet és bűntudatot keltenek otthon; manipulálnak, fizikailag bántalmaznak, olyan sérüléseket ejtenek a gyermek lelkén, amik később a személyiségfejlődésére és a felnőttkorára is kihatással lesz. Olyan anyák és apák ezek, akik nem biztos, hogy valaha felismerik, tetteikkel milyen szörnyű pusztítást okoztak, és sokuk még felnőtt korban is folytatja a – főleg lelki – bántalmazást. Ám minket generációról generációra úgy neveltek, hogy tiszteljük a szüleinket, gondoljunk csak a nyugati kultúra egyik alapját jelentő keresztény vallás tízparancsolatának negyedik parancsolatára, ami így szól:

„Tiszteld atyádat és anyádat!” 

Az ugyan nincs hozzátéve, hogy mindenkor és minden helyzetben, de a társadalmunk szocializációs folyamatai még ma is szinte dogmaként kezelik a vér szerinti családtagok – így a szülők – szeretetét, feltétel nélküli elfogadását, a kapcsolat megszakíthatatlanságát. „Ha ez mégis megtörténik, sokszor ítélkezés, stigmatizálás kíséri, gyakran hálátlannak, tiszteletlennek, igazságtalannak tartja a környezet a családból kilépőket. Már a téma is tabu, hiszen alig jelenik meg a közbeszédben. Ugyanakkor fontos tudatosítani, hogy mindenkinek joga van egy bántalmazó kapcsolatból kilépni, joga van magát megmenteni, még akkor is, ha a másik fél a szülő” – ezt már Ferenczi-Dallos Gyöngyvér gyermekpszichiáter mondja, és hasonló véleményt olvashatunk Alice Miller pszichoanalitikustól is, aki szerint bizonyos körülmények között káros, ha mindenáron tisztelni és szeretni akarjuk a szüleinket.

Alice Miller (Forrás: Wikipédia)

Miller azt írja A test kiáltása című könyvében, hogy amikor egy gyerek a világra jön, szeretetre – vagyis odafordulásra, figyelemre, védelemre, kedvességre, gondozásra és kommunikációs készenlétre – van szüksége. Azonban ezt sok gyermek nem kapja meg, sőt, ellenkezőleg, folyamatos testi/lelki bántalmazás, elhanyagolás áldozatai lesznek pont azok által, akiknek a legjobban kellene szeretni őket. A pszichoanalitikus azt is leírja, hogy a gyermekek teste mindig kódolja a lelki, fizikai bántalmazásokat, ugyanakkor azonban sokszor a szülők tiszteletével kapcsolatos elvárás hatására az elme elfojtja az abúzussal kapcsolatos emlékeket és érzelmeket is. Így történhet meg, hogy sokan felnőttként úgy gondolnak bántalmazó anyjukra, apjukra, mint szigorú, de jó szüleikre, akik biztos csak azért verték, terrorizálták őket, hogy jobb embert faragjanak belőlük.

Azonban a testet nem lehet átverni, az eltagadott igazság rendszerint valamilyen pszichoszomatikus betegség, depresszió, és alkohol/drog vagy egyéb függőség formájában utat tör magának.

Tibort például fiatal felnőttként sokáig rémálmok gyötörték: „Leizzadva ébredtem, csak mert azt álmodtam, hogy újra otthon kell élnem” – mondja, és azt is elmeséli, hogy csak évekkel később tudatosult benne, hogy az álmai miről szólnak. – Gyerekkoromban is éreztem, hogy valami nem stimmel otthon, de csak akkor szembesültem azzal, hogy a szüleim bántalmaztak, amikor elolvastam Susan Forward Mérgező szülők című könyvét. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy a szüleimre minden jellemző volt – a szexuális bántalmazáson kívül –, amit a szerző a mérgező szülők kapcsán felsorolt. Fizikailag és mentálisan is abuzáltak, folyamatosan kritizáltak, megaláztak, kijátszottak egymás ellen, csak az önigazolásukra használtak, megtiltották, hogy kifejezzem a negatív érzéseimet, semmibe vették a céljaimat, a gondolataimat, és úgy egyáltalán engem.

A bántalmazás szinte a kultúránk része:
  • Hazánkban havonta átlagosan két gyermek hal meg bántalmazás következtében.  
  • Magyarországon 2005 óta zéró tolerancia van érvényben a gyermekekkel szembeni erőszak minden formájával szemben. Ennek ellenére a Unicef felmérésében az általános és középiskolás válaszadók 44 százaléka gondolta úgy, hogy egy pofon, vagy ha megütik, nem számít erőszaknak.  

Anyám bántott a legtöbbet, ő a saját boldogságáért is engem tett felelőssé, gyerekként felnőtt problémákkal terhelt, persze úgy is kezelt, mint egy felnőttet és elvárta, hogy aszerint viselkedjek, reagáljak” – meséli Tibor, aki a felismerés sokkja után elkezdett foglalkozni a terhelt múltjával. Szerinte a sérülések nem múlnak el nyom nélkül, a mai napig szenved attól, hogy a szülei nem szerették. „Sokáig erős volt bennem az öngyűlölet, nehéz volt megbékélni azzal, hogy már soha nem tudhatom meg, kivé váltam volna, ha nem ilyen körülmények nővök fel” – mondja.  A szakemberek szerint a traumáinkkal való szembenézés, ahogy azt Tibor példája is mutatja, elkerülhetetlen, pláne ha meg akarjuk szakítani a bántalmazás transzgenerációs körét. Ugyanis a tudattalan tagadás egyik következménye lehet az is, hogy a bántalmazott gyermek felnőve ő maga is bántalmazóvá válik, így igazolva – szintén nem tudatosan – a szülei viselkedését. 

A szembenézés többet ér, mint a megbocsátás

„Ahhoz, hogy egy ilyen transzgenerációs csomagot letegyél, mint amilyen az én családomnak is van, nem elég azt mondani, hogy rég volt, fátylat rá, megbocsátok” – ezt már Emma mondja, akivel a Városliget egyik hatalmas platánfája alatt ülünk le beszélgetni. Miközben leteríti a pokrócot, a helyszínválasztása miatt magyarázkodik: „Nem akarom, hogy egy kávézóban kelljen erről sugdolózni, ez a történet mégiscsak a családom szenvedésének a lenyomata” – mondja, majd kicsit elgondolkozva hozzáteszi: „Ha rálépsz a gyógyulás útjára, rengeteget számít, ha a szüleid bocsánatot kérnek tőled. Nálunk is hosszú évekbe telt, mire az édesanyám kimondta, mennyire sajnálja, amiért nem tudott jobb anya lenni, hogy bántott minket. Emlékszem, épp telefonáltunk, amikor ez elhangzott, én pedig csak megnémulva kapaszkodtam a mobilomba. Hosszú percekig sírtunk mindketten a vonal túloldalán. Ekkor realizáltam, hogy igazából semmi másra nem vágytam jobban, mint arra, hogy az anyám felelősséget vállaljon a korábbi tetteiért: a verésekért, a manipulációkért, az érzelmi elérhetetlenségéért. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor őszintén, szívből tovább tudtam lépni, és már nem haraggal forgattam magamban az emlékeket. Láttam magam előtt a fiatal anyámat, akit szintén bántalmazott az anyja, és akinek nem voltak adottak azok a tudásforrások, amik az én generációmnak már evidensek. Megfelelő információk, segítség híján ő csak tovább adta azt, amit kapott. Ráadásul az anyjával erről sosem tudott beszélni, és az is szörnyű lehetett, amikor a beszélgetéseink nyomán rájött, hogy – még ha nem is tudatosan – mennyit ártott nekünk” – magyarázza Emma és hozzáteszi, a megbocsátás ugyan jó és felszabadító, de csak akkor segít hosszú távon, ha valóban eljött az ideje. Ezzel a gyermekpszichológus Ferenczi-Dallos Gyöngyvér is egyetért:

„A megbocsátás nem lehet kierőszakolt, elvárt. Valódi, szülői szembenézés nélkül egyoldalú marad, ami indokolatlan felmentés is lehet, relativizálja a gyermekként elszenvedett károkat.

Akár egyfajta tagadásként vagy áldozathibáztatásként is értelmezhető, így nem segítője, hanem éppen gátja lesz a gyógyulási folyamatnak” – magyarázza a szakember, és hangsúlyozza, a stációkat nem lehet megúszni, átugrani. Vagyis a gyors megbocsátás gyakran csak pillanatnyi megkönnyebbülést hoz, és ezt jól tudja Emma is: „Évekig abban a hitben voltam, hogy már rég megbocsátottam a szüleimnek. Történetesen akkor, amikor az egyik egyetemi órán megtudtam, hogy a legtöbb bántalmazó szülő maga is bántalmazott volt gyerekként. Azt hittem, hogy elég lesz a feloldozáshoz a tudat, hogy anya is szenvedett gyerekkorában nem csak én, csak ő a nagyanyám miatt. Csak később értettem meg, hogy ez a felismerés a lelki sebeket nem gyógyította be. A gyors megbocsátás a szüleink szembenézését, felelősségvállalását nem helyettesíti, ahogy a gyász megélését sem, amit a szenvedésekkel teli gyerekkorunk miatt érzünk” – mondja Emma. Tapasztalataival egybecsengenek Susan Forward mondatai is, aki szerint elengedhetetlen a továbblépéshez, hogy a felelősséget oda helyezzük, ahová az való: a szüleink vállára.

Susan Forward, 1987. (Fotó: Denver Post via Getty Images)

Forward azt mondja, a megbocsátást az érzelmi gyógyulás végén, és nem az elején kell megtenni, sőt, igazán csak akkor érdemes, ha a szülők is tesznek érte. Vagyis képesek a szembenézésre, próbálnak változni vagy jóvá tenni a bűneiket. Ilyen esetben még arra is lehetőség nyílhat, hogy a kapcsolat normalizálódjon, amennyiben mindkét oldalon igény van a változásra. „Az ezzel járó belső munkát azonban nem lehet megúszni, ugyanakkor nem lehet erőltetni sem. Ha mindkét fél hajlandó a szembenézésre, az érzelmeik kifejezésére, a másik érzéseinek elfogadására – még akkor is, ha azok látszólag kétféle valóságot jelenítenek meg –, akár külső segítség elfogadására, akkor lehet esély a nyugvópontra” – mondja Gyöngyvér.
Emma ehhez mérten rögös utat járt be az édesanyjával, a folyamat során számos drámai holtponton kellett túllendülniük, sőt, olyan is előfordult, hogy egy-egy seb felszakítása után hónapokig nem beszéltek. A fiatal nő most úgy érzi, stabil lett a kapcsolatuk, de ehhez elengedhetetlen volt az érzelmi munka, amely olykor nagy lelki fájdalmakat is okozott.

Néha szakítanunk kell a másikkal, hogy ne bántsanak minket tovább

Azonban sok kapcsolat, amelyben mérgező szülő az egyik fél, nem zárul olyan happy enddel, mint amilyenről Emma beszámolt. Léteznek ugyanis olyan súlyos traumák, olyan visszafordíthatatlan károk és sérelmek, felnőttként is tartó mérgező szülő-gyerek kapcsolatok, amikor egyetlen lehetőség marad a további lelki sérülések elkerülésére: a kapcsolat megszakítása. Így tett Samantha Angoletta, aki három évvel ezelőtt a saját blogján írt arról, hogyan fordított hátat a mérgező anyjának.
„Tudod, néha képtelenek vagyunk fenntartani a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik életet adtak nekünk. Szó szerint el kell válnunk tőlük, hogy egy jobb életet élhessünk nélkülük (…) Ne legyen ezért bűntudatod, hiszen csak véded önmagad és a családodat.”
Hasonló döntésre jutott Tibor is, aki megpróbálkozott ugyan a közös feldolgozással, de lepattant a szüleiről.
„Amikor már meg tudtam fogalmazni, hogy miben nőttem fel, hogy egy olyan ember vagyok, akit gyerekként nem szerettek, elkezdtem a szüleinkkel erről beszélgetni, feltárni előttük a múltat. Az volt a célom, hogy rendezzük a sorainkat, de bagatellizáltak, hárítottak, végtére is ugyanazt kaptam tőlük, mint amit korábban, semmibe vették az érzéseimet, a mondandómat, és engem is.

Az egyik beszélgetésünk után letettük a telefont, és az óta nem kerestük egymást. Ők sem kérdezték meg, hogy mi történt velem az eltelt időszakban, és én sem nyitottam feléjük”

– meséli Tibor, aki mások előtt nem nagyon mesél erről, ami érthető, hiszen a mai napig erősen él a közgondolkodásban az a képzet, hogy a család a fő támasz, az eltéphetetlen kötelék, hogy a szülőknek hátat fordítani hálátlanság. Épp ezért ritka az is, hogy a szűk környezet igazi empátiával tudjon viszonyulni a dologhoz, és sajnos az is gyakori, hogy hasonló tapasztalat híján a fájdalmas döntést meghozó felet tartják hibásnak.  „Pedig, ha másképpen nem megy, egy végleges kapcsolatmegszakítás is lehet eszköz a generációkon keresztül újra és újra átadott rossz minták megtörésének. A teljes kapcsolatmegszakításon kívül megoldás lehet egy ritkított, korlátozott kapcsolat, melyet itt a már felnőtt gyermek igénye és teherbírása fog meghatározni, nem a szülői vagy társadalmi elvárás” – magyarázza Gyöngyvér. A szakember és Tibor is hangsúlyozza, egy ilyen döntés sosem egyszerű, még akkor sem, ha a szülők rengeteget tettek azért, hogy a felnőtt gyerek ezt a megoldást válassza. „Egy ilyen elhatározást számtalan érzés kísér: családi diszfunkcionalitásból adódó sérelmek, fájdalom, düh, a szakítás okozta stressz, szomorúság, bűntudat, egy sajátságos gyász érzése, de a megkönnyebbülés, a szabadulás érzése is megjelenik – mondja Gyöngyvér, és hozzáteszi, mennyire fontos, hogy aki ezt a döntést meghozza, ne maradjon egyedül. „Mivel a sérülése pont abban a közegben történt, amely ideális esetben az elsődleges és legerősebb biztonsági zónánk – a szüleink, a családunk – , nagy valószínűséggel bizalomvesztéssel is jár. Ebben a folyamatban terápia igénybevétele is indokolt lehet, egy elfogadó, empatikus és hiteles terápiás kapcsolatban helyreállhat a bizalom, a korrekciós élmény gyógyító lehet” – ad tanácsot Gyöngyvér arra vonatkozóan, hogy mik segíthetnek egy ilyen helyzetben. Tibor osztja a szakember véleményét, szerinte is nehéz a gyökértelenség érzésével együtt élni, hiánypótló lehet a saját, vagy az általunk választott család támogatása.

„Ezzel a döntéssel egy óriási teher szakadt le rólam. És ha valamiben  önazonos vagyok, és szeretni tudom magam miatta, az a döntés, hogy hátat fordítottam a szüleimnek.

Nem haragszom rájuk, elfogadtam, hogy nekem ezzel az élettel kell kezdeni valamit. Ugyan nem örülök, hogy a gyerekük vagyok, sőt, olykor még ma is szenvedek tőle, de megtanultam így is kihozni magamból a legtöbbet. És a saját magam példáján úgy gondolom, hogy ezt nekik is meg kellett volna próbálni”

A két interjúalany nevét megváltoztattuk.

(Kiemelt kép: nőklapja.hu/Getty Images)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!