A nagynéniség az anyaság előzetese – ne hagyjuk ki, ha lehet

Nagynéninek lenni a világ egyik legjobb dolga. Bizonyára nagybácsinak is, de arról keveset tudok, mert még nem próbáltam. A nagynéniséget viszont 13 éve élvezem. És csak most gondoltam bele, hogy milyen keveset beszélünk erről a mellőzött női szerepről. És ami még rosszabb, mennyien nem éljük meg még akkor sem, ha mindenünk adott hozzá.

Azt hiszem, ennek talán az az oka, hogy a nagynéniség kissé alulértékelt dolog. Az anyaság annyira nagy volumenű, hogy eltörpül mellette a nagynéniség, pedig szerencsés az az anya, akinek lelkes lánytestvére vagy sógornője van.
Én személy szerint nagyon örülök neki, hogy előbb lettem nagynéni, mint anyuka, mert így minden apró részletéig kiélvezhettem ezt a szerepet. Elsősorban azért, mert volt rá időm, másodsorban pedig azért, mert volt rá igényem. Ha az ember komolyan veszi a nagynéniséget, akkor kicsit megízlelheti, milyen lesz majd anyának lenni. Feltétel nélkül szeretni egy gyámoltalan kis lényt, a kedvében járni, kapcsolatot kialakítani vele, élményeket szerezni, és közben útmutatást adni neki. A nagynéniség az anyaság trailere, amiben megmutatják a legeslegjobb részeket, a kevésbé érdekes részekről valamint a nehézségekről viszont szinte semmit sem szólnak.

Hálás szerep

Ha nagynéni vagy, nem te végzed a piszkos munkát. Akármit csinálsz, te leszel a jó zsaru, és ez bizony nagyon hálás szerep. Amikor az első unokaöcsém megszületett, alig vártam, hogy elvihessem magammal, és kettesben szervezhessek programokat. Utólag visszagondolva biztosan tudom, hogy az volt a motivációm, hogy igazán jó kapcsolatot alakíthassak ki a nővérem gyerekeivel. Rajtuk, velük tanultam meg mindent, amit egy kisgyerekről tudni érdemes. Utólag visszagondolva voltam elég vagány, hogy egy pillanatra sem féltem ettől a számomra is új helyzettől. Mertem velük lenni, volt elég bizodalmam magamban ahhoz, hogy nem történhet olyan nagy dráma, amit ne tudnék megoldani. Ez nagyjából így is történt, bár egyszer a Paulay Ede utcában a nagyon-nagyon népszerű cukrászdában Rautek-féle műfogást kellett alkalmaznom a négyéves unokahúgomon, mert félrenyelt egy gumicukrot, de ennél nagyobb vészhelyzet sosem történt. Az említett eset után ugyan én adrenalinsokkot kaptam, az unokahúgom viszont teljes lelki békével kezdte el újból enni azt a gumicukrot, amit egy perccel korábban belilult fejjel kiköpött.
Életem egyik első közös programján az unokaöcsémmel ő hasmenést kapott a Vörösmarty téren, én pedig úgy éreztem magam, mint akit bedobtak a mély vízbe, de miután átpelenkáztam a tér közepén a macskakövön a szobor tövében, gratuláltam magamnak a helytállásért és mentem tovább. Ezek az élmények egyébként csak még jobban elmélyítették a kapcsolatomat velük, akik időközben hárman lettek.
Ez elmúlt 13 évben mindig próbáltam alkalmat találni arra, hogy mindnyájukkal legyek egy kicsit kettesben is, mert szent meggyőződésem, hogy egy gyerekkel (is) csak úgy lehet igazán bensőséges viszont kialakítani, hogy vannak dolgok, amik csak a ti élményeitek, csak ti voltatok ott, csak ti értitek. Ezek az élmények pedig mindkettőtök számára fontosak. Fontos neki is, a gyereknek is, hogy látja, hogy vannak olyanok is körülötte, akik nagyjából annyi idősek, mint a szülei, így akár a szülei is lehetnének, de nem azok, hanem egy szülőszerűség szintén legjobb változatai.

Mert egy jó nagynéni is olyan, mint egy anyuka, akiből kiszedték az összes macerás tulajdonságot.

Amikor a nagynéni ráér, akkor tényleg ráér, és minden figyelmét imádott unokaöccsére vagy unokahúgára szánja. Olyankor számára sincs ott más, hiszen örül, hogy végre minőségi időt tölthet kedvenc gyerekével. Ezek az alkalmak számára is különlegesek: ilyenkor van türelem, van 100 százalékos odafigyelés, és ráadásul olyan programok, amelyek nem hétköznapiak. Olyanok, amelyek a sima mindennapokban ritkaság számba mennek. És nem kell sietni, nem kell az unalomig ismert szabályokat betartani, továbbá nem kell annyira jól viselkedni, mint általában.

Kamatostul jön vissza

Sokszor meglepődöm, amikor kiderül valakiről, hogy vannak unokaöccsei vagy unokahúgai, de nem foglalkozik velük különösebben. Én ezt érzelmi tékozlásnak tartom, miszerint lehetne valakim, akivel megélhetem a szeretetnek és a kötődésnek egy másik szintjét, és én mégsem teszem meg. Ez hatalmas veszteség, és később már nem is nagyon lehet bepótolni. Meggyőződésem, hogy aki így dönt, mindig csak egy átlagos rokon marad majd, akit öregkorban még nénizni is lehet. Ő lesz a nénike, valakinek a nénikéje, se több, se kevesebb.
Egy empatikus nagynéni viszont azért is nagyon jó, mert többé-kevésbé képes enyhíteni az anya nehézségeit is. Én például finoman mindig kicsit azt tudatosítottam a nővérem gyerekeiben, hogy értékeljék, mennyit küzd értük az anyukájuk, és legyenek vele kedvesek és megértőek.

Azt is megtapasztaltam, hogy néha jobban hangzik egy-egy nevelő szándékú gondolat az én számból, hiszen tőlem nem sok ilyet hallanak, tehát ha mégis megtörténik, annak van súlya.

Az unokahúgomtól és az unokaöcséimtől sokszor kaptam olyan megerősítéseket, amelyek szeretetteljesen őszinték voltak. Az unokahúgom szerint például szép és csinos vagyok, csak nagyon vastag a combom. Az unokaöcséim szerint nagyon fiatal vagyok, ők sosem firtatták, miért nincs még saját gyerekem, sőt egy kicsit engem is a gyerek kategóriába soroltak. A kisebb unokaöcsém mostanában kimondottan sokat bókol nekem, sokszor elmondja, hogy szerinte „aranyos” a kinézetem és nagyon jól vagyok felöltözve.
Nagynéniségem viszonylag sokadik évében lettem anya. Korábban sokszor gondolkoztam azon, vajon milyen nagynéni leszek, ha már lesz saját gyerekem, és hogy vajon ugyanolyan fontosak lesznek-e nekem ők hárman, mint azelőtt. Ma már nem is értem, hogyan gondolkozgattam ezen, hiszen a válasz egy nagy és határozott igen. Ugyanolyan fontosak nekem, mint azelőtt, és ugyanúgy szeretnék jó nagynénijük lenni, ahogyan régebben az voltam. Viszont most még gazdagabb a kapcsolatunk, hiszen került bele egy nagy-nagy plusz: most már nem csupán unokahúgom és unokaöcséim, hanem ők az unokatestvérei a kislányomnak is. Úgy érzem, amit beletettem a nagynéniségembe az elmúlt években, azt most kamatostul kapom vissza, nem mintha ez elvárásom lett volna. És most is szívesen töltök velük külön időt, még akkor is, ha ez most már sokkal több szervezést igényel.
A legérdekesebb pedig azt látnom, ahogy a nővérem, aki most lett csak nagynéni, viszont már 13 éve anya, hogyan éli meg ezt a számára vadonatúj szerepet. Gondolhattam volna azt is, hogy egy anyának, aki megszült és felnevelt három gyereket, igazából már semmi újat nem tud mutatni egy unokahúg, de ezzel jó nagyot tévednék. Bár a nővérem dolgozó anyaként rettentő elfoglalt, ő is kiharcolta magának a kettesben töltött időt a kislányommal, és erőn felül teljesítve néha elviszi egy-két órára. Tudom, hogy ezzel segíteni akar, és szeretne kicsit mást csinálni, mint amit mindennap csinál, de igazából a fő motivációja neki is ugyanaz, mint nekem volt: kapcsolatot teremteni és közös élményeket átélni egy kislánnyal, aki nem az övé, csak a testvéréé, és akiből ő is szinte csak a legjobb részeket kapja. Saját bevallása szerint is ez új élmény számára, és nagyon-nagyon jó érzés.
Néha elképzelem, hogy ha majd idős leszek, vajon milyen lesz a kapcsolatom velük. Nagyon szeretném, ha a kapcsolattartást majd nem kötelességként élnék meg, hanem valóban lenne kedvük hozzám idősebb koromban is. Egy dolgot sajnálok: hogy nincsen általános gyűjtőnév az unokahúgomra és az unokaöcséimre. Hogy nincsen erre egy igazán jó magyar szavunk. Így történhetett, hogy egyszer szóba elegyedtem egy kislánnyal egy balatoni strandon, aki megkérdezte, én itt hol lakom. Elmondtam neki, hogy a nővéremék házában, és hogy erre a strandra az unokahúgommal és az unokaöcséimmel szoktam járni. Másnap, amikor valóban velük érkeztem, a kislány felderült arccal hozzám fordult és csak annyit kérdezett: „ők az unokáid?”. 35 éves voltam.

(Kiemelt képünk illusztráció, forrás: Getty Images)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!