Álmodnak-e az android anyák elektronikus gyerekekről? – Sándor Anna ajánlója

Különös hangulatú sorozat boncolgatja az anyaság, az emberiség eredetének és az ember őstermészetének örök kérdéseit. A farkas gyermekei tipikusan az a műsor, aminek apropóján igazi filozofálgatós, világmegváltó beszélgetések indulhatnak el.

Minden csak programozás kérdése – állítja A farkas gyermekei című sorozat. Illetve nemcsak állítja, hanem kérdezi is. Hiszen tisztességes sci-fiként megmutatja, hogy egyáltalán nem egyértelmű, hogy a döntéseink, a világképünk, a hitünk és az ideáink voltaképp mennyiben fakadnak a biológiai örökségünkből, a környezet hatásából, amiben felnőttünk és amiben élünk, illetve a személyiségünkből. És ahogy a sci-fi esetében lenni szokott, a filozófiai, pszichológiai vagy akár teológiai kérdéseket fordulatos történeten átszűrve tálalják itt is.

A sorozat helyszínéül szolgáló Kepler-22b egyébként létezik. Ez egy exobolygó, ami a mi Napunkhoz hasonlító csillag körül kering, még a lakható övezeten belül. 587 fényévre található a Földtől, a Hattyú csillagképben, és a NASA fedezte fel a Kepler űrtávcsővel 2011 decemberében. A sorozatba azért került, mert a tudósok szerint elképzelhető, hogy a Kepler-22b lakható lehet az ember számára.

Például, hogy mennyire életképes a nagy ötlet, hogy az emberiség egy üldözött csoportjának túlélését az jelentse, hogy két androidot (az emberhez külsejében és viselkedésében megszólalásig hasonlító robotot) elküldenek egy távoli bolygóra néhány lefagyasztott embrióval, hogy ott neveljék fel a gyerekeket. A cél, hogy ezzel új reményt és új lehetőséget adjanak egy saját magát kis híján megsemmisítő fajnak. A Földön ugyanis a nem túl távoli jövőben kíméletlen és a bolygót lakhatatlanná emésztő háború dúl a napisten imádói és az ateisták között – és utóbbiak állnak vesztésre. Apa és Anya, ahogy az androidok szólítják egymást, a Kepler-22b nevű barátságtalan és baljós hangulatú bolygón el is kezdik a küldetést, és a beléjük programozott empátiával és segítőkészséggel gondoskodnak a kis családról.

(Forrás: IMDb)

Aztán megérkezik az napimádók hajója, akik szintén a Kepleren tervezik az új Genezist, és elszabadulnak az indulatok.
Amikor megtudtam, mi A farkas gyermekei kiindulópontja, az az igazság, hogy nem villanyozott fel. Az már az előzetesen látszott, mennyire izgalmas lesz a látványvilág, hiszen egyszerre főhajtás a korai sci-fik egyszerű kis stúdiófelvételei előtt, és dolgozik a mai high-tech megoldásokkal felépített nyomasztó és rideg hangulattal is. Viszont tartottam tőle, hogy banálisan és felszínesen nyúlnak az olyan bonyolult témákhoz, mint például a vallás vagy akár a mesterséges intelligencia. 
Persze voltak ígéretes jelek is. A sorozat alkotója az az Aaron Guzikowski, aki a Fogságban című zseniális pszichothrillert írta. A producer és az első két epizód rendezője pedig a sci-fi egyik legendás rendezője, Ridley Scott. Amikor aztán egy borús vasárnap délutánon végül csak elkezdtem nézni az első részeket, azon kaptam magam, hogy ugyan nem tetszenek maradéktalanul, de valamiért képtelen vagyok abbahagyni. Ez az érzés pedig az első évad mind a tíz részén végigkísért.

A farkas gyermekei tulajdonképpen olyan, mintha fognánk egy nagy kaleidoszkópot, és beledobálnánk a sci-fi néhány alapelemét és klasszikusát, mint az űrutazás, az ismeretlen bolygó, vagy Fritz Lang Metropolisa és Philip K. Dicktől az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal. Ehhez hozzácsapnánk Ridley Scott visszatérő, szinte mániákusan boncolgatott témáit, mint a nem kívánt terhesség, a horrorisztikus anyaság, a robotok lelki élete vagy az emberi faj eredetének keresése. És miután hozzászórtunk némi szürreálisan sokkoló pillanatot is, az egészet összerázzuk. A kaleidoszkóp képe pedig minden fordulattal változik. Leginkább érdekes és lenyűgözve csodáljuk, de kialakulnak unalmasabb variációk is, amit inkább továbbtekernénk. Az évad közepe táján például kifejezetten leül a cselekmény. Addigra összelapátolnak már annyi szereplőt és belebegtetik a történetszövés annyi várható irányát, hogy az már szinte zavaros. Ez a kevesebb több klasszikus esete, de nem úgy, mint első pillanatra gondolnánk. Az évad végére ugyanis a széttartó, látszólag egymásra hányt történetszálakat sikerül szép szorosan összefonni – ám egyszerűen jót tett volna feszültségnek, ha inkább nyolc részben mondják el ugyanezt.

Az „uncanny valley”, magyarul kb. ‘hátborzongató völgy’ nevű hipotézis azt írja le, hogy minél emberszerűbbek a robotok vagy akár a számítógéppel rajzolt figurák, a legtöbbünk számára egy darabig annál szimpatikusabbak lesznek. Aztán eljön egy pont, amikor már annyira hasonlít a robot/animáció az emberre, hogy azt hirtelen idegennek vagy hátborzongatónak érezzük. Mondhatni, bezuhan a tetszési index. Ebből a „völgyből” nehéz kimászni a túloldalon, azaz nehéz olyan arcot rajzolni vagy alkotni, amit hitelesnek látunk és nem találjuk bizarrnak.

Amit viszont kifejezetten élveztem, az a játék a szimbólumokkal és a metaforákkal. Anya és Apa afféle új Ádám és Éva, akiknek az a feladatuk, hogy benépesítsék a földet. Ebben a kietlen új-Édenben a kígyó halott, az androidok ártatlan meztelenséget idéző sima kezeslábasa pedig megtévesztő – épp úgy, ahogy a látszólagos naivitásuk. Nemcsak tanulni, táplálni képesek, hanem ölni is, ha az kell ahhoz, hogy mentsék a gyerekeket. Anya pont olyan ellentmondásos, mint a bolygó, ahova érkeztek, és pont olyan lehetetlen kiismerni a valódi természetét. A kétarcúsága az ókori istennők sorát is megidézi, akik egyszerre az élet forrásai és uralkodnak a halál és az alvilág felett is. Az őt alakító Amanda Collin előtt egyébként le a kalappal, annyira furcsa helyzetekben állta a sarat színészként. Az alakításában nem egy embert láttam, aki eljátszotta, hogy android, hanem sikerült tényleg valami kellemetlenül nem-emberit létrehoznia. Egy lényt, ami majdnem sikeresen imitálja az embert, de mégsem.
Anya alakjának a kettőssége szerencsére nem marad egyedül a sorozatban. Azaz, mint az életben, a legtöbb szereplő nem egyszerűen jó vagy rossz, hanem megvannak a saját nagyon is érthető és jogos motivációik, jóakaratuk és igazságuk, csak az a szerencsétlen helyzet, hogy ezek ütköznek egymással.
Mindent összevetve fura, de izgatott zavarodottsággal fejeztem be az első évadot.

Kicsit az az érzés, hogy nem tudom, mi ez, de kérek még belőle.

A farkas gyermekei nem váltja meg a sci-fit, de mégis érdemes nézni. Például azért a különös, erős hangulatért, amit megteremt. Vagy egyes színészi alakításokért. Vagy az eszement ötleteiért. Az a fajta sorozat, ami után jóféle, világmegváltó, filozofálós beszélgetések kezdődhetnek. Az olyanokért pedig már megérte.

A farkas gyermekei megtekinthető az HBO Go kínálatában.

Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!

(Kiemelt kép: Amanda Collin Forrás: IMDb)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!